Az utolsók pápája – nagycsütörtöki interjú Ferenc pápával
Nagycsütörtökön a szentatya idén is egy börtönben mutatta be az esti szentmisét. Ennek alkalmából a La Repubblica olasz napilap kérdezte őt a rabokról, az Egyház feladatáról, a világban zajló háborúkról. Az interjút teljes terjedelmében, magyar nyelven közöljük.
– Szentatya, az idei nagycsütörtökön is börtönt keres fel. Miért?
– Az utolsó ítéletről szóló evangéliumi szakasz azt mondja: „Börtönben voltam, és felkerestetek.” Jézus parancsa mindenkire vonatkozik, de különösen is a püspökre, aki mindenkinek atyja.
– Ön többször is azt mondta, hogy bűnösnek érzi magát, mint a rabok. Milyen értelemben?
– Vannak, akik azt mondják, hogy ők nem bűnösök. Én Jézus szavával válaszolok: aki bűntelen, az vesse el az első követ. Nézzünk magunkba, és próbáljuk meg felismerni bűneinket! Ha megtesszük, emberibb lesz a szívünk.
– Ez az, amit a pásztoroknak tenniük kell? Mindenkinek szolgálatában állni?
– Nekünk, papoknak és püspököknek, mindig szolgálnunk kell. Ahogyan a megválasztásom utáni első nagycsütörtökön mondtam, amikor meglátogattam egy börtönt: olyan kötelesség ez, amely a szívemből fakad.
– Ki tanította ezt Önnek, ami immár hagyománnyá vált?
– Sokat tanultam az 1998-ban elhunyt Agostino Casaroli bíborostól, aki Vatikánváros államtitkára volt. Papként éveken át végzett apostoli szolgálatot a Casal del Marmóban, a fiatalkorúak börtönében. Szombat esténként mindig eltűnt. „Lepihent”, mondták. Autóbusszal ment, a munkához használt táskájával, meggyóntatta a fiatalokat, és ott maradt velük játszani. Don Agostinónak [Ágoston atyának] hívták, senki se tudta, ki is ő pontosan. Amikor XXIII. János pápa fogadta őt a keleti országokban tett első látogatása után – diplomáciai küldetésben járt a hidegháború kellős közepén –, találkozójuk végén megkérdezte tőle: „Mondja, továbbra is jár azokhoz a fiatalokhoz?” „Igen, Szentatya.” „Kérek egy szívességet Öntől: sose hagyja el őket!” Ezt a megbízatást adta Casarolinak a „jó pápa”, aki néhány hónappal később meghalt.
– Ön szerint tehát az Egyháznak elsődlegesen az elvetetteket kell segítenie. Ez tehát a fő tevékenyég, amelyet végeznie kell?
– Azt hiszem, igen. Felebarátként meg kell keresnünk az utolsókat, a kirekesztetteket, az elvetetteket. Amikor például ott van előttem egy rab, felteszem magamnak a kérdést: miért ő, és miért nem én? Különb vagyok annál, aki ott benn van? Miért ő bukott el, és nem én? Olyan misztérium ez, amely közel visz hozzájuk.
– Amikor interjút adott a „La Civiltà Cattolica”-nak, arra a kérdésre, hogy kicsoda Jorge Mario Bergoglio, azt válaszolta: „Egy bűnös.” Így van?
– Annak érzem magam, nyilvánvalóan. A címeremben lévő jelmondat Szent Beda Venerabilistól származik, aki Szent Mátéval kapcsolatban azt mondta: „Isten rátekintett.” „Irgalmat gyakorolt vele, és kiválasztotta.” „Szeretettel ránézett, és kiválasztotta.” Több ez egyszerű jelmondatnál. Az én hajnalcsillagom! Mert magában rejti annak az Istennek a misztériumát, aki kész arra, hogy magára vegye azt, ami rossz a világban, csak hogy megmutathassa az ember iránti szeretetét.
– Az evangélium tele van olyan jelenetekkel, amelyekben Jézus odamegy azokhoz, akiket a társadalom kivetett magából.
– „Ha sikerülne csak ruhája szegélyét is megérintenem, már meggyógyulnék”, mondja nagy hittel a vérfolyásban szenvedő asszony, aki érzi szívében, hogy Jézus meg tudja menteni. Az evangéliumok szerint ő olyan asszony volt, akit a társadalom kivetett magából, de akinek Jézus visszaadja az egészégét, felszabadítja a társadalmi és vallási hátrányos megkülönböztetés alól. Ez az eset arra irányítja figyelmünket, hogy Jézus szíve mindig náluk, az elutasítottaknál van, ahogyan akkoriban a nőket is kezelték.
– Részben ma is megvan ez a hátrányos megkülönböztetés.
– Mindannyiunknak óvakodnunk kell, a keresztény közösségeknek is, a nőiség előítéletekkel terhelt felfogásától és a nő érinthetetlen méltóságát sértő gyanakvástól. Ezen a téren épp az evangéliumok juttatják érvényre az igazságot, és vezetnek vissza a felszabadító látásmódhoz. Jézus megcsodálta ennek az asszonynak a hitét, akit mindenki elkerült, és önnön jelenlétét megváltássá tette számára.
– Az az asszony bűne miatt is kirekesztettnek érezte magát.
– Mindnyájan bűnösök vagyunk, de Jézus az ő irgalmával megbocsát nekünk. Ez a vérfolyásban szenvedő asszony félénk volt, nem akarta, hogy észrevegyék, de Jézus, amikor szemébe néz, nem feddi meg: irgalommal és gyengéden fogadja, keresi a személyes találkozást vele, méltóságot ad neki. Ez mindannyiunkra érvényes, amikor úgy érezzük, hogy bűneink miatt el vagyunk utasítva: ma az Úr mindnyájunknak azt mondja: „Bátorság, gyere! Nem vagyok többé kidobva: én megbocsátok neked, én átölellek téged.” Istennek ilyen az irgalmassága! Bátran oda kell mennünk hozzá, kérjünk bocsánatot bűneinkért, és haladjunk tovább! Bátran, ahogyan ez az asszony is tette!
– Aki kirekesztve érzi magát, gyakran tele van szégyennel.
– Akik kidobva érzik magukat, mint a leprások vagy a hajléktalanok, szégyellik magukat, és mint a vérfolyásos asszony, titokban cselekszenek. Jézus azonban talpra állít minket, méltóságot ad nekünk. Jézus megmentése, az általa hozott üdvösség teljes: újra teljessé teszi az asszony életét Isten szeretetének terében, ugyanakkor visszaadja neki méltóságát is. Jézus ezáltal megmutatja, milyen úton kell járnia az Egyháznak, hogyan kell segítenie minden embert, hogy mindenki meggyógyuljon testében-lelkében, és visszanyerje istengyermeki méltóságát.
– A fegyverek napjainkban is ölnek. Mit gondol erről?
– Azt gondolom, hogy a bűn ma egész pusztító erejével megmutatkozik a háborúkban, az erőszak és a bántalmazás különböző formáiban, a leggyengébbek magukra hagyásában. Mindennek mindig az utolsók, a védtelenek fizetik meg az árát. Erősen szeretném, hogy béke legyen ebben a fegyverkereskedőknek alávetett világban, akik férfiak és nők véréből húznak hasznot. Ahogyan a béke mostani világnapjára írt üzenetben is mondtam: a múlt századot végigpusztította két gyilkos világháború, és sokféle más összetűzés mellett a világ megismerte az atomháború fenyegetését is, most pedig sajnos egy darabokban zajló, szörnyű háborúnak vagyunk szemtanúi. Nem könnyű megmondani, hogy a mai világban több vagy kevesebb-e az erőszak, mint a korábbiban, sem azt, hogy a modern kommunikációs eszközök és a korunkra jellemző mobilitás jobban tudatosítják-e bennünk az erőszakot, vagy jobban hozzászoktatnak.
– Ön szerint mi a célja ezeknek a folytonos háborúzásoknak?
– Én is állandóan ezt kérdezem. Mi a céljuk? Erőszakkal el lehet-e érni tartós értékekhez kapcsolódó célokat? Nem csak azt érik-e el, hogy utat nyitnak gyilkos konfliktusok véget nem érő megtorlásainak, amelyek csak néhány „hadúrnak” hoznak hasznot? Többször elmondtam, és most megismétlem: az erőszak nem gyógyír darabokra hullott világunk számára. Ha erőszakra erőszakkal válaszolunk, az a legjobb esetben is, kényszerű migrációhoz és rengeteg szenvedéshez vezet, mert az erőforrások nagy részét katonai célra használják fel, és nem a fiatalok, az ínségben élő családok, az idősek, a betegek napi szükségleteinek kielégítésére, akik a világ lakosságának nagytöbbségét adják. Legrosszabb esetben pedig sokaknak, ha nem egyenesen mindenkinek a testi-lelki halálához vezet.
– A börtönbe a béke és a mindenek ellenére táplált remény üzenetét viszi?
– Előfordul, hogy egyfajta képmutatásból a rabokban csak olyan embereket látunk, akik megtévedtek, és csak börtön várhat rájuk. De megismétlem: mindnyájan vétkezhetünk. Ilyen vagy olyan formában mindnyájan vétkeztünk. És képmutatásból azt gondoljuk, hogy az emberek nem tudják megváltoztatni életüket: kevéssé hiszünk a rehabilitációban, a társadalomba való visszailleszkedésben. Ily módon azonban elfelejtjük, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, és gyakran rabok is vagyunk anélkül, hogy tudatára ébrednénk. Amikor bezárkózunk előítéleteinkbe, vagy a hamis jólét bálványait szolgáljuk, amikor ideológiai sémák mozgatnak minket, vagy amikor az embereket félresöprő piaci törvényeket abszolutizáljuk, akkor voltaképpen nem teszünk mást, mint hogy az individualizmus és az önelégültség cellájának szűk falai között élünk, megfosztva az igazságtól, amelyből a szabadság fakad. És ujjal mutogatni valakire, aki megtévedt, nem szolgálhat alibiül arra, hogy elrejtsük saját ellentmondásainkat.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: La Repubblica, 2017. 04. 13., 1–3.
Fotó: News.va
Magyar Kurír
