A belső gyógyulás szükségességéről - 1. rész
A Szentírás tanúsága szerint, amikor Isten megteremtette a világot, azt mondta, hogy az „jó”, az ember megalkotása után pedig „látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó” (Ter 1, 31). Ha az Édenben élnénk, akkor ez a „jó” és „nagyon jó” venne körbe minket, és ez lenne az életünk. „Művelnénk és őriznénk” a földet, látnánk a természet Isten által adott gazdagságának, szépségének kibontakozását. (Még most is, bűnök közepette is képes az ember erre a művelő és őrző feladatra. Gondoljunk csak a kinemesített gyümölcsfajták, kitenyésztett állatfajták sokaságára, a kultúrák sokszínűségére és szépségére, a tudomány – Isten gondolatait végigkövető és –gondoló – nagyszerű eredményeire…)
Egymásban is ugyanígy szemlélhetnénk mindazt a szépet, jót és igazat, amit az Úr belénk teremtett, elgondolt és alkotott. Mint egy hatalmas prizma kis tükröcskéi, úgy tükröznénk vissza Isten gazdagságát és örülnénk egymás életének, s közösségeinknek. Családjaink a Szentháromság életét élnék, ahogy Ő eltervezte: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1, 27) Férfi és nő szeretetközössége, a családi élet a Szentlélek szeretettüzével lángolna és kapcsolná össze a tagokat.
Nem lenne bűn, nem lenne betegség, és a mai formában nem lenne halál sem. Nem lenne viszály, harag, elnyomás, leuralás, gőg, hatalmi játszmák, ismeretlen lenne az irigység, lustaság, falánkság… Szép és egészséges életet élhetnénk a beteljesedésig…
Mindezt úgy tűnt, örökre elveszítettük a bukással. Minden Istentől kapott erőnket, hatalmunkat a sátán uralma alá rendeltük, amikor inkább hittünk neki, mint Teremtőnknek. A gonosz lélekkel együtt pedig bejött az életünkbe a bűn, a betegség és a halál. Fogantatásunk pillanatától kezdve ki vagyunk téve ezek hatásának és befolyásának – csoda-e, ha életünk ilyen törékeny, eltorzult és széthulló?
Igen, már édesanyánk méhében sem vagyunk teljes védelem alatt. (Most nem is említve azt a rettenetes esetet, amikor az anya méhében gyilkolják meg a magzatot. sátáni véráldozat ez és szörnyű veszteség mindannyiunknak.) Tudjuk, hogy ha az édesanya iszik vagy dohányzik, az a kisbaba testén is nyomot hagy és növeli a koraszülöttség esélyét. Ha pedig a kismama drogozik, a kisbabán a születés után drog-elvonási tünetek jelentkeznek, amit gyógyszeresen kell kezelni. És ahogy a testi behatások elérik a magzatot, ugyanúgy elérik a lelki behatások is. Ha az anyuka szorongó lelki alkatú, akkor ezt „átadja” a babának is. Nem mintha a baba „tudná”, hogy az anyja szorong és ebből levonná azt a következtetést, hogy a világ veszélyes és neki is szorongania kell. Nem ennyire tudatos folyamatról van szó, de arról igen, hogy a szülői lelki benyomásait és annak testi tüneteit megéli a baba is és ez „kondicionálja” őt is.
Születésünk után pedig – ki mondhatja el, hogy olyan tökéletes, szerető családba születik, mintha az Édenben élne? (És még ha igen, akkor is érnék csalódások és fájdalmak, hiszen minden vágya és kívánsága akkor sem elégülhetne ki – egyébként nagyon helyesen.) Felnövekedésünk során mindannyian megtapasztaljuk az elutasítottság, szeretetlenség, elvetettség érzését. Mindannyian megtanulunk védekezni, falakat húzni, pedig önvédelmi reakcióink olykor többet ártanak, mint használnak. Visszahúzódunk vagy harsányak leszünk, elnémulunk vagy épp ellenkezőleg, vitatkozóvá válunk. Hatalmi játszmákba bonyolódunk, győzünk és veszítünk, sikereket érünk el és elbukunk… növekszünk, de nem egyenesen az ég felé, hanem csak mint egy girbe-gurba, hol fényt kapó, hol sötétben veszteglő, rosszul metszett fa. Tehetségeink és képességeink egy része rejtve marad még előttünk is. más részét talán felismerjük, de lehetőség híján azokat se tudjuk kibontakoztatni. Amit pedig mégis használunk, fejlesztünk, azokat is olykor olyan célok szolgálatába kell állítanunk, amelyek távol állnak valódi érdeklődésünktől.
Időnként csalódunk szüleinkben, testvéreinkben, kapcsolatainkban, házasságunkban, gyermekeinkben, munkánkban. Megtelünk elégedetlenséggel, keserűséggel, daccal, váddal és önváddal. Mindezek mögött pedig ott áll a sátán, aki „embergyilkos kezdettől fogva” (Jn 8, 44) és aki „ordító oroszlánként jár körbe, lesve, kit nyelhetne el”. (1Pét 5, 8) A gonosz lélek pedig minden erejét, hatalmát, furfangját beveti, hogy valahogy megkötözzön, nyomás alá helyezzen, vádoljon, bűnök alá rekesszen, ostorozzon – azaz végleg és örökre Istentől elszakítson, tönkretegyen és elpusztítson minket. Befolyását minden erővel igyekszik nemzedékeken keresztül is fenntartani, hogy így könnyedén manipulálhasson minket.
Így aztán téves önismeretben élünk. „Én ilyen visszahúzódó vagyok.” „Én meg hirtelen haragú.” Ez azonban nem a mi valódi, Isten által megálmodott személyiségünk, hanem annak egy megkötözött, eltorzult változata. A jó hír azonban az, hogy ennek nem kell így lennie! Állapotunk nem szükségszerű és nem végleges! Van gyógyulás minden testi és minden lelki bajból is, lehetséges a tisztulás és növekedés, a gyógyulás és kiteljesedés útját járni!
Isten nem mondott le rólunk. Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy az ördög minden művét lerontsa, minket pedig kiszabadítson a bűn, betegségek és átkok világából és az Atya országába vezessen minket! Íme, ha az Édent el is vesztettük, Jézus újra kaput nyitott Istenhez, és a teljes és boldog élethez! Igaz, hogy már nem lehetünk oly tökéletesen ártatlanok, mintha az Édenben nőttünk volna fel. De ha engedjük, hogy Isten gyógyító és szabadító ereje átjárjon minket, akkor sebeink begyógyulnak, megtörtségünk Isten dicsőségére és az emberek javára válik, a gonosz kényszerítő erejétől megszabadulunk és képessé válunk egy kibontakozó és beteljesedő élet megélésére.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
