Ferenc pápa beszéde az Európai Unió államainak és központi intézményeinek vezetőihez

Március 24-én este a szentatya is fogadta az Európai Unió vezetőit, valamint a tagállamok állam- és kormányfői – közöttük Orbán Viktor miniszterelnököt, akik az 1957-es római szerződések aláírásának hatvanadik évfordulója alkalmából tartottak közös megemlékezést Rómában A szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Tisztelt Vendégek!

Köszönetet mondok azért, hogy itt vannak az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergiai Közösséget létrehozó szerződések aláírásának hatvanadik évfordulóján. Mindannyiuk felé szeretném kifejezni azt a szeretetet, amelyet a Szentszék érez az önök országai és egész Európa felé, amelynek sorsához – az isteni Gondviselés rendelkezése folytán – elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik. Külön is kifejezem köszönetemet Paolo Gentiloni úrnak, az Olasz Köztársaság miniszterelnökének a mindannyiuk nevében mondott megtisztelő szavaiért, valamint azért az elkötelezett munkáért, amelyet Olaszország e találkozó előkészítéséért végzett; hasonlóképpen külön is szeretném kifejezni köszönetemet Antonio Tajani úrnak, az Európai Parlament elnökének, aki megfogalmazta az unió népeinek várakozásait ezen évforduló alkalmából.

A Rómába való visszatérés hatvan évvel később nem lehet pusztán az emlékekhez való visszaút, hanem inkább annak vágyát kell jelentenie, hogy újra felfedezzük ama esemény eleven emlékezetét, és megértsük hozadékát a jelen számára. Azonosulni kell annak a kornak a kihívásaival, hogy szembe tudjunk nézni a mai és a jövőbeli kihívásokkal. Visszautalásokkal teli elbeszéléseivel a Szentírás egy alapvető pedagógiai módszert kínál nekünk: a múlt nélkül nem érthetjük meg a kort, amelyben élünk, a múltra pedig nem távoli történések összességeként kell gondolnunk, hanem a jelent ma is átitató, éltető folyadékként. Ennek tudatosítása nélkül a valóság elveszíti a maga egységét, a történekem a maga logikus vonalát, az emberiség pedig elveszíti tevékenységeinek értelmét és jövőjének irányát.

1957. március 25 egy várakozásokkal és reményekkel, lelkesedéssel és szorongással teli nap volt, és csak egy – történelmi hozadéka és következményei szempontjából – rendkívüli esemény tehette egyedülállóvá a történelemben. Az arra a napra irányuló emlékezés összekapcsolódik a jelen reményeivel és az európai népek várakozásaival, amelyek jelenre irányuló mérlegelést igényelnek, hogy megújult lendülettel és bizalommal tudjuk folytatni a megkezdett utat.

Ennek teljesen tudatában voltak az alapító atyák és azok a vezetők, akik kézjegyükkel ellátva a két szerződést életet adtak annak a politikai, gazdasági, kulturális, de főképpen emberi valóságnak, amelyet ma Európai Uniónak hívunk. Ugyanakkor, ahogyan a belga Spaak külügyminiszter mondta, „igaz, hogy népeink anyagi jólétéről, gazdaságaink kiterjesztéséről, a szociális fejlődésről, teljesen új ipari és kereskedelmi lehetőségekről” is szó volt, „de főképpen […] egy emberléptékű, testvéri és igazságos élet különleges felfogásáról volt szó”.[1]

A II. világháború sötét és véres évei után a kor vezetői hittek egy jobb jövő lehetőségében, „nem hiányzott a bátorságuk, és nem cselekedtek túl későn. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlenségek és bűneik emléke arra inspirálta őket és megadta nekik a kellő bátorságot ahhoz, hogy elfelejtsék a régi sérelmeket, és hogy valóban új módon gondolkodjanak és cselekedjenek annak érdekében, hogy megvalósítsák Európa […] legnagyobb átalakítását.” [2]

Az alapító atyák arra emlékeztetnek minket, hogy Európa nem betartandó szabályok együttese, nem követendő jegyzőkönyvek és eljárások kézikönyve. Európa élet, az ember olyan felfogásmódja, amely az ember transzcendens és elidegeníthetetlen méltóságából indul ki, és nem pusztán megvédendő jogok vagy megkövetelt igények együttesének tartja azt. Az Európa-eszme eredeténél „az emberi személynek az az alakja és felelőssége áll, aki evangéliumi testvériségre törekszik, […] akinek igazságra és igazságosságra irányuló akaratát ezeréves tapasztalat edzette”. [3] Róma, a maga egyetemességre irányuló hivatásával [4] ennek a tapasztalatnak a jelképe, és ezért választották a szerződések aláírásának helyszínéül, minthogy itt – emlékeztetett Luns, holland külügyminiszter – „vetették meg civilizációnk politikai, jogi és társadalmi alapjait”. [5]

Ha kezdettől fogva világos volt is, hogy az európai politikai projekt dobogó szíve nem lehet más, csak az ember, ugyanúgy nyilvánvaló volt annak veszélye is, hogy a szerződések holt betűk maradnak. Meg kellett tölteni őket életerővel. Az európai életerő első összetevője a szolidaritás. „Az Európai Gazdasági Közösség – jelentette ki Bech, luxemburgi miniszterelnök – csak akkor fog élni, és csak akkor lesz sikeres, ha fennállása alatt hű marad az európai szolidaritás szelleméhez, amely azt létrehozta, és ha Európa közös irányító akarata erősebb a nemzeti akaratoknál”. [6] Ez a szellem ma szükségesebb, mint valaha, amikor szembesülünk a centrifugális erőkkel, valamint azzal a kísértéssel, hogy az unió alapító eszméit termelési, gazdasági és pénzügyi szükségletekre szűkítsük.

A szolidaritásból fakad a mások felé való megnyílás képessége. „Terveink nem önző jellegűek” [7], mondta Adenauer, német kancellár. „Kétségtelen, hogy a most egyesülő országok […] nem akarnak elszigetelődni a világ többi részétől, és nem akarnak maguk körül áttörhetetlen gátakat emelni” [8] – fogalmazott hozzá hasonlóan Pineau, francia külügyminiszter. A falak és megosztottságok drámáját jól ismerő világban teljesen világos volt, mennyire fontos egy egységes és nyitott Európáért dolgozni, és mennyire fontos a közös akarat, mely arra irányul, hogy lebontsa a Balti-tengertől az Adriai-tengerig húzódó természetellenes korlátot, amely megosztotta a földrészt. Milyen sokat fáradoztak azért, hogy ledöntsék azt a falat! Mára mégis feledésbe merült a szétválasztott családok, a szegénység és a nyomor drámája, amelyet az a megosztottság idézett elő. Ott, ahol nemzedékek vágyakoztak látni, amint lehullnak a rájuk kényszerített ellenségeskedés jelei, most arról vitatkoznak, hogy miként tartsák kívül korunk „veszélyeit”: kezdve azoknak a nőknek, férfiaknak és gyermekeknek hosszú sorával, akik a háború és a szegénység elől menekülve pusztán a jövő lehetőségét kérik maguk és szeretteik számára.

A napjainkra jellemző emlékezetkiesésben gyakran egy másik nagy vívmányról, az 1957. március 25-én szentesített szolidaritás gyümölcséről is elfeledkezünk: ez volt a leghosszabb békeidőszak az utóbbi századokban. „Olyan népek, amelyek az idők folyamán gyakran ellentétes táborban voltak, hogy megküzdjenek egymással, […] most viszont nemzeti sajátosságaik gazdagságán keresztül egységben vannak.” [9] A békét mindig a tagok szabad és tudatos hozzájárulásával lehet építeni. Mindazonáltal „ma [az] sokak számára valamiképpen magától értődőnek tűnik” [10], és ez könnyen odavezet, hogy feleslegesnek tekintjük. Ezzel ellentétben a béke egy megbecsülendő és lényegi érték, hiszen nélküle nem tudunk jövőt építeni senkinek, és ott végezzük, hogy már csak „a mának élünk”.

Az egységes Európa ugyanis egy világos, jól meghatározott, kellőképpen mérlegelt tervből születik, még ha ez a terv kezdetben kezdetleges is. Minden jó terv a jövőbe tekint, a jövőt pedig a fiatalok jelentik, nekik kell megvalósítaniuk az előttünk álló jövő ígéreteit. [11] Az alapító atyák tehát világosan látták, hogy egy olyan közös mű részét képezik, amely nemcsak az államok határait lépi át, hanem az idő határait is, és ennek következtében a nemzedékeket össze kell kapcsolni egymással, hiszen mindegyik egyformán részese a közös otthon építésének.

Tisztelt Vendégek!

Beszédem eme első részét Európa alapító atyáinak szenteltem, hogy engedjük magunkat megszólítani szavaiktól, gondolkodásuk időszerűségétől, a közjó iránti, rájuk jellemző lelkes elkötelezettségtől, azon bizonyosságuktól, hogy személyüket meghaladó, nagyobb mű részét képezik, valamint az őket vezető eszmény tágasságától. Közös nevezőjük a szolgálat szelleme volt, amely a politikai szenvedélyhez és annak tudatához kapcsolódott, hogy „az európai civilizáció kezdeténél a kereszténység található” [12], amely nélkül a méltóság, a szabadság és az igazságosság nyugati értékeit nem is lehet megérteni. „Még ma is – jelentette ki Szent II. János Pál – Európa lelke azért marad egységes, mert közös eredetén túl ugyanazokat a rá jellemző keresztény és emberi értékeket éli, ezek pedig az emberi személy méltósága, az igazságosságra és szabadságra irányuló erős érzékenység, a szorgalom, a kezdeményezőkészség, a család szeretete, az élet tisztelete, a tolerancia, az együttműködésre és békére irányuló vágy.” [13] Multikulturális világunkban ezek az értékek akkor lesznek továbbra is elfogadottak, ha képesek lesznek megőrizni éltető kapcsolatukat az őket létrehozó gyökérrel. Ennek a kapcsolatnak a termékenysége adja meg a lehetőséget hiteles világi társadalmak építésére, amelyek mentesek az ideológiai ellentétektől, és amelyekben egyformán helyet kap a máshonnan származó és a helyben született, a hívő és a nem hívő.

Az utóbbi hatvan évben sokat változott a világ. Míg az alapító atyákat, akik egy pusztító összetűzést éltek túl, egy jobb jövőbe vetett remény vezette, és eltökélten ennek a jobb jövőnek az elérését akarták újabb összetűzések elkerülésével, addig a mi korunkat inkább a válság, a krízis fogalma uralja. Gazdasági válság van, amely különösen is az utóbbi évtizedet jellemzi, válságban van a család, krízis jellemzi a tartós társas modelleket, kiterjedt „az intézmények válsága” és a migránsok válsága: sokféle krízis, amely a mai ember félelméről és mélységes zavaráról árulkodik, akinek a jövőt tekintve új hermeneutikára van szüksége. Ugyanakkor a „krízis” szó önmagában nem negatív értelmű. Nemcsak egy olyan időszakot jelent, amelyen valahogy át kell küzdeni magunkat. A krízis szó a görög krinó (κρίνω) igéből származik, amelynek jelentése: tüzetesen megvizsgál, megrostál, mérlegel, megítél. Korunk tehát a megkülönböztetés időszaka, amikor ki kell rostálnunk a lényeget, és arra kell építenünk: tehát kihívásokat és kedvező alkalmakat jelentő időszakról van szó.

Melyik tehát az a hermeneutika, az az értelmezési kulcs, amellyel olvashatjuk a mai nehézségeket, és amellyel jövőre vonatkozó válaszokat találhatunk? Az alapító atyák gondolatainak felidézése ugyanis meddő maradna, ha nem jelölne ki számunka utat, ha nem szolgálna ösztönzésül a jövőre, és nem lenne a remény forrása. Minden testület, amely elveszíti útjának értelmét, amely nélkülözi ezt az előretekintést, először elkezd visszafejlődni, hosszú távon pedig az elhalás fenyegeti. Mi tehát az alapító atyák hagyatéka? Milyen perspektívákat mutatnak az előttünk álló kihívásokkal való szembenézésre? Milyen reményt ébresztenek a mai és holnapi Európa számára?

A válaszokat azokban a tartóoszlopokban találjuk, amelyekre az Európai Gazdasági Közösséget építeni szándékozták, és amelyekre már utaltam: az ember középpontba helyezése, a tevőleges szolidaritás, a nyitottság a világra, a békére és fejlődésre törekvés, a nyitottság a jövőre. Annak, aki egy népet kormányoz, az a feladata, hogy felismerje a reményt adó utakat – ezt tehát az önök feladata: felismerni a reményt adó utakat –, megfogalmazni a konkrét megteendő lépéseket, mégpedig oly módon, hogy az idáig megtett fontos lépések ne menjenek veszendőbe, hanem egy hosszú és gyümölcsöző út zálogaként szolgáljanak.

Európa ismét reményre lel, ha intézményeinek középpontjában az ember áll. Véleményem szerint ehhez hozzátartozik mindannak figyelmes és bizalommal teli meghallgatása, ami akár az egyénektől, akár a társadalomtól, akár az uniót alkotó népektől jön. Sajnos gyakran az az érzése az embernek, hogy „érzelmi eltávolodás” zajlik a polgárok és az európai intézmények között, ez utóbbiakról gyakran az az érzése az embereknek, hogy távoliak és nincsenek figyelemmel az uniót alkotó különféle érzékenységekre. Az ember központi szerepének kijelentése a családi légkör megtalálását is jelenti, amelyben mindenki a saját képességei és adottságai szerint hozzájárul a közös otthonhoz. Érdemes szem előtt tartani, hogy Európa egy népekből álló család [14], és – mint minden jó családban – eltérők az érzékeny pontok, de mindenki az összefogás mértéke szerint képes növekedni. Az Európai Unió különbözőségek egységeként és különbözőségekben való egységként születik. Következésképpen az egyediségeken nem kell meglepődni, és azt sem szabad gondolni, hogy az egységet az egyformasággal kell fenntartani. Az inkább egy közösség összhangját jelent. Az alapító atyák pontosan ezt a szót használták a szerződések alapján születő intézmények sarokköveként, arra helyezték a hangsúlyt, hogy mindenki közösbe adja saját erőforrásait és képességeit. Ma az Európai Uniónak azon érzés újbóli felfedezésére van szüksége, hogy mindenekelőtt személyek és népek „közösségét” jelenti, tudatában annak, hogy „az egész több a résznél, és több azok egyszerű összeadásánál is” [15], s ezért „mindig tágítani kell a látószögünket, hogy felismerjük a nagyobb jót, amely mindenkinek hasznára lesz” [16]. Az alapító atyák arra az összhangra törekedtek, amelyben az egész jelen van minden egyes részben, a részek pedig – mindegyik a maga jellegzetességével – jelen vannak az egészben.

Európa ismét reményre lel a szolidaritásban, amely egyben a modern populizmusok leghatékonyabb ellenszere. A szolidaritás magában foglalja annak tudatát, hogy egy test tagjai vagyunk, ugyanakkor feltételezi azt a képességet is, hogy minden egyes tag „szimpatizáljon” a másikkal és az egésszel. Ha az egyik szenved, mindenki szenved (vö. 1Kor 12,26). Így ma mi is együtt siratjuk az Egyesült Királysággal a két nappal ezelőtti londoni merénylet áldozatait. A szolidaritás nem pusztán jó szándék: konkrét cselekvések és tettek jellemzik, amelyek közelebb visznek a felebaráthoz, bármilyen állapotban legyen is az. Ezzel ellentétben a populizmusok épp az önzésből fakadnak, amely szűk és fojtogató körbe zár, és nem engedi, hogy felülmúljuk saját gondolataink korlátosságát, és hogy „távolabbra lássunk”. Újból el kell kezdenünk európai módon gondolkodni, hogy elhárítsuk a szürke egyformasággal ellentétes veszélyt, vagyis a másokról tudomást nem vevő egyénieskedés győzelmét. A politikára tartozik az eszményi leadership megvalósítása, amely elkerüli azt, hogy az emberek érzelmeire hasson támogatásuk megszerzése érdekében, és ehelyett – a szolidaritás és a szubszidiaritás szellemében – olyan stratégiákat dolgoz ki, amelyek az egész unió harmonikus fejlődését elősegítik oly módon, hogy aki gyorsabban tud haladni, az ki tudja nyújtani kezét a lassabban haladó felé, afelé, aki azon igyekszik, hogy az élen járókat utolérje.

Európa ismét reményre lel, ha nem zárkózik be félelemből hamis biztonságot adó keretek közé. Ezzel szemben történelmét erősen meghatározta a más népekkel és kultúrákkal való találkozás, és identitása „ma is, mint korábban is mindig, dinamikus és multikulturális identitás” [17]. Van érdeklődés a világban az európai projekt iránt. Az első naptól kezdve volt, elég csak a Capitolium téren egybegyűlt hatalmas tömegre és a más államokból érkezett gratuláló üzenetekre gondolni. Ma még inkább így van ez, kezdve azokkal az országokkal, amelyek felvételüket kérik az unióba, vagy azokkal az államokkal kezdve, amelyek nagylelkű segítséget kapnak az uniótól, hogy szembe tudjanak nézni a szegénység, a betegségek és a háborúk következményeivel. A nyitottság a világra feltételezi a képességet a „párbeszédre mint találkozási formára” [18] minden szinten, kezdve a tagállamok közötti, az intézmények és az állampolgárok közötti párbeszéddel, egészen az unió partjainál kikötő számos migránssal folytatott párbeszédig. Ez a párbeszéd nem szorítkozhat az utóbbi évek súlyos migránsválságának kezelésére, mintha az csak számbeli, gazdasági vagy biztonsági probléma lenne. A migránskérdés mélyebb kérdést vet fel, amely mindenekelőtt kulturális jellegű. Milyen kultúrát kínál ma Európa? A gyakran tapasztalható félelemnek ugyanis a legmélyebb gyökere az eszmények elvesztése. Valódi eszmény nyújtotta perspektíva nélkül eluralkodik rajtunk az a félelem, hogy a másik kiszakít minket berögzült szokásainkból, megfoszt a megszerzett kényelemtől, valamiképpen megkérdőjelezi a legtöbbször csak anyagi jólétből álló életstílusunkat. Ezzel szemben Európa gazdagsága mindig szellemi nyitottsága, továbbá azon képessége volt, hogy feltegye az alapvető kérdéseket a létezés értelméről. Az öröknek az értelmére irányuló nyitottságnak megfelel egy pozitív nyitottság is – még ha nem is feszültségek és hibák nélkül – a világ felé. A megszerzett jólét azonban szemlátomást levágta szárnyait, és lehorgasztotta fejét. Európának olyan a világon egyedülálló eszmei és szellemi öröksége van, amelyet érdemes szenvedélyesen és új frissességgel ismét felkínálni, és amely a legjobb gyógyszer korunk értékvesztése ellen, mely termékeny talajt jelent a szélsőségesség minden formája számára. Ezek az eszmények azok, amelyek Európát „Ázsia azon félszigetévé” tették, amely az Uráltól az Atlanti-óceánig terjed.

Európa ismét reményre lel, ha a fejlődésbe és a békébe fektet be. A fejlődést nem termelési technikák együttese adja. A fejlődés az egész embert érinti: munkájának méltóságát, a megfelelő életkörülményeket, a tanuláshoz jutás és a szükséges egészségügyi ellátás lehetőségét. „A fejlődés a béke új neve” [19], jelentette ki VI. Pál, minthogy nincs igazi béke, ha vannak kirekesztett vagy nyomorban élni kényszerített emberek. Nincs béke ott, ahol hiányzik a munka vagy a méltó fizetés távlata. Nincs béke városaink peremkerületeiben, amelyeket eláraszt a kábítószer és az erőszak.

Európa ismét reményre lel, amikor megnyílik a jövőre. Amikor megnyílik a fiatalok felé, amikor komoly kilátásokat kínál nekik az oktatás terén, és valós lehetőségeket a munka világába történő beilleszkedésre. Amikor befektet a családba, amely a társadalom első és lényegi alapeleme. Amikor tiszteletben tartja az állampolgárok lelkiismeretét és eszményeit. Amikor biztosítja a gyermekvállalás lehetőségeit, és a szülőknek nem kell félniük attól, hogy nem tudják eltartani gyermekeiket. Amikor védelmezi az életet annak egész szakralitásában.

Tisztelt Vendégek!

Az életkilátások általános meghosszabbodása mellett a hatvanéves életkor ma a teljes érettség időszakát jelenti. Olyan döntő fontosságú életkor ez, amikor ismét rá kell kérdeznünk önmagunkra. Az Európai Uniónak is ma az a feladata, hogy vita tárgyává tegye önmagát, hogy kezelje az évekkel együtt járó, elkerülhetetlen bajait, és hogy új utakat találjon útja folytatásához. De egy hatvanéves emberrel ellentétben az Európai Unió előtt nem az elkerülhetetlen megöregedés, hanem az új fiatalság lehetősége áll. Sikere attól függ, hogy akarnak-e még újból együttmunkálkodni és van-e még kedvük a jövőre fogadni. Mint vezetőknek az önök feladata, hogy feltérképezzék azt az eszményekből és konkrétságból álló utat, amely egy „új európai humanizmushoz” vezet [20]. Ez azt jelenti, hogy nem félnek hatékony döntéseket hozni, amelyek képesek válaszolni az emberek valós nehézségeire, és kiállják az idő próbáját.

A magam részéről csak biztosíthatom önöket a Szentszéknek és az Egyháznak egész Európához való közelségéről, amelynek építéséhez mindig hozzájárult, és mindig hozzá is fog járulni, az Úr áldását kérve rá, hogy védelmezze, és adjon neki békét és fejlődést. Ezért sajátomként ismétlem meg Joseph Bechnek a Capitoliumon elmondott szavait: Ceterum censeo Europam esse aedificandam, egyébként azt gondolom, hogy Európa megérdemli, hogy építsük.

Köszönöm!

JEGYZETEK

[1] P. H. Spaak: Discorso pronunciato in occasione della firma dei Trattati di Roma [Beszéd a római szerződések aláírásának alkalmából], 1957. március 25.
[2] Uo.
[3] A. De Gasperi: La nostra patria Europa. Discorso alla Conferenza Parlamentare Europea [A mi hazánk, Európa. Beszéd az Európai Parlamenti Konferenciához], 1954. április 21., in: Alcide De Gasperi e la politica internazionale, Cinque Lune, Roma, 1990, vol. III, 437–440.
[4] Vö. P. H. Spaak: Discorso, op. cit.
[5] J. Luns: Discorso pronunciato in occasione della firma dei Trattati di Roma [Beszéd a római szerződések aláírásának alkalmából], 1957. március 25.
[6] J. Bech: Discorso pronunciato in occasione della firma dei Trattati di Roma [Beszéd a római szerződések aláírásának alkalmából], 1957. március 25.
[7] K. Adenauer: Discorso pronunciato in occasione della firma dei Trattati di Roma [Beszéd a római szerződések aláírásának alkalmából], 1957. március 25.
[8] C. Pineau: Discorso pronunciato in occasione della firma dei Trattati di Roma [Beszéd a római szerződések aláírásának alkalmából], 1957. március 25.
[9] P. H. Spaak: Discorso, op. cit.
[10] Discorso ai membri del Corpo Diplomatico accreditato presso la Santa Sede [Beszéd a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz], 2017. január 9.: L’Osservatore Romano, 2017. január 9–10., 4.
[11] Vö. P. H. Spaak: Discorso, op. cit.
[12] A. De Gasperi: La nostra patria Europa, op. cit.
[13] Atto europeistico [Beszéd az európai együttműködés segítésére létrejött szervezetek képviselőihez], Santiago de Compostela, 1982. november 9.: AAS 75/I (1983) 329.
[14] Vö. Discorso al Parlamento Europeo [Beszéd az Európai Parlamenthez], Strasbourg, 2014. november 25.: AAS 106 (2014) 1000.
[15] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 235.
[16] Uo.
[17] Discorso in occasione del conferimento del Premio Carlo Magno [Beszéd a Nagy Károly-díj átvételekor], 2016. május 6.: L’Osservatore Romano, 2016. május 6–7., 4.
[18] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 239.
[19] VI. Pál: Populorum progressio enciklika, 1967. március 26., 87: AAS 59 (1967) 299.
[20] Discorso in occasione del conferimento del Premio Carlo Magno [Beszéd a Nagy Károly-díj átvételekor], 2016. május 6.: L’Osservatore Romano, 2016. május 6–7., 5.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír