Bújjunk a másik ember cipőjébe – interjú Ferenc pápával
A szentatya milánói látogatása alkalmából interjút kértek tőle a Scarp de’ tenis [Teniszcipő] című havilap munkatársai. A Teniszcipő olasz ingyenes újság, amit 1994-ben alapított Pietro Greppi publicista, majd 1996-ban a milánói Caritas kezelésébe került. A lap egyben szociális projekt is. Főszereplői a hajléktalanok, a hátrányos helyzetűek, és a társadalmi kirekesztettek. Az újság célja, hogy foglalkoztassa és bevételhez juttassa őket. A ’90-es évek végén Torinóban, Nápolyban és Genovában is megjelent a lap. 2008-tól kezdve együttműködik az olasz Caritas-szal. Abban az évben öt újabb szerkesztőség nyílt más olasz városokban a helyi egyházmegyei Caritas és más non-profit szervezeteknek köszönhetően. Az anekdotákban gazdag beszélgetés fő témái a szegénység, a hajléktalanok, a bevándorlók. Az interjút teljes terjedelemben közöljük:
– Szentatya, beszéljünk a láthatatlanokról, a hajléktalan emberekről. Néhány héttel ezelőtt, a tél kezdetén, a nagy hideg érkezésekor utasítást adott arra, hogy fogadják be őket a Vatikánba, nyissák meg a templomok kapuit. Hogyan fogadták az Ön felhívását?
– A pápa felhívását sok ember, sok plébánia meghallgatta. Sokan teljesítették. A Vatikánban két plébánia van, és mindkettő vendégül látott egy-egy szír családot. Sok római egyházközség megnyitotta a kapukat a befogadásra, és tudom, hogy vannak egyházközségek, amelyek, mivel nincs hely a plébánián, gyűjtést rendeztek, hogy albérletet fizessenek rászoruló személyeknek, családoknak egy egész évre. Az elérendő cél az integrálás, ezért fontos, hogy a kezdeti időben kísérést kapjanak. Olaszországban sok helyütt nagyon sokat tettek az emberek. Kinyitották a kapukat számos katolikus iskolában, rendházban, sok más létesítményben. Ezért mondom, hogy a felhívást meghallgatták. Tudom azt is, hogy sokan pénzt adtak, hogy szállást fizessenek a hajléktalan embereknek.
– Korábban az egész világ a pápa cipőjéről írt, amely egy hétköznapi félcipő, amilyenben a mindennapi ember dolgozik és jár. Nemrég a sajtó munkatársait meglepte, és be is számoltak arról, hogy a pápa elment egy boltba, hogy egy új cipőt vegyen. Miért érdekli ez őket annyira? Talán azért, mert nehezünkre esik – ahogyan a Scarp de’ tenis javasolja – a másik ember cipőjébe bújni?
– Rendkívül nehéz mások cipőjébe bújni, mert gyakran rabjai vagyunk önzésünknek. Azt mondhatjuk, hogy van egy első szint: az ember szeret úgy gondolni saját nehézségeire, hogy közben nem akarja észrevenni mások nehézségeit és szenvedését. De van egy másik szint is: a másik cipőjébe bújni azt jelenti, hogy nagy képességünk van másokat megérteni, átérezni a pillanatot, átlátni a fájdalmas helyzeteket. Mondok egy példát: gyász esetén az emberek részvétet nyilvánítanak, részt vesznek a gyászszertartáson vagy a misén, de igazából kevesen vannak, akik belebújnak annak az özvegyen maradt férjnek, feleségnek vagy árván maradt gyermeknek a cipőjébe. Nyilván, nem könnyű. Fájdalmat éreznek, de azzal vége is mindennek. Azután, ha a sok magányosan élő emberre gondolunk, akkor a másik ember cipőjébe bújás szolgálatot, alázatot, nagylelkűséget jelent. Az egyedüllét szintén egy szükség kifejeződése. Szükségem van arra, hogy valaki a cipőmbe bújjon. Mert mindnyájunknak szüksége van megértésre, kísérő társakra és tanácsokra. Hányszor találkoztam olyan emberekkel, akik miután vigaszt, megerősítést kerestek egy kereszténynél, legyen az világi hívő, pap, szerzetesnővér, püspök, azt mondták nekem: „Meghallgatott, de nem értett meg engem.” A megértés azt jelenti, hogy bebújunk a másik cipőjébe. És ez nem könnyű. Gyakran azt ellensúlyozandó, hogy hiányzik belőlünk az emberi nagyság, az emberségben való gazdagság, elveszünk a szavakban. Beszélünk, csak beszélünk, dől belőlünk a szó és a tanács. De amikor csak szavak vannak, vagy amikor túl sok a szó, akkor nincs meg a másik cipőjébe bújásnak ez a „gazdagsága”..jpg)
– Szentatya, amikor találkozik egy hajléktalannak, mi az első, amit mond neki?
– „Jó napot kívánok!” „Hogy vagy?” Van, amikor csak néhány szót váltunk, máskor kapcsolatba lépünk egymással, és nagyon érdekes történeteket hall az ember: „Egy olyan iskolában tanultam, ahol volt egy nagyszerű pap…” Mondhatná valaki: mit érdekel ez engem!? Az utcán élő emberek rögtön megérzik, hogy őszinte érdeklődéssel fordulunk-e hozzájuk, vagy nem; nem akarom mondani, hogy együttérzéssel, de nyilvánvalóan részvéttel. Egy hajléktalant lehet személynek tekinteni, vagy úgy, mintha kutya lenne. És ők észreveszik ezt a két eltérő nézésmódot.
A Vatikánban híressé vált annak a lengyel származású hajléktalan embernek a története, aki rendre a római Risorgimento téren tanyázott, senkivel sem beszélt, még a karitász munkatársaival sem, akik esténként meleg ételt vittek neki. Csak igen hosszú idő elteltével sikerült elmeséltetni vele a történetét: „Pap vagyok, jól ismerem a pápátokat, együtt tanultunk a szemináriumban.” Híre eljutott Szent II. János Pál fülébe, aki, amikor meghallotta a nevét, megerősítette, hogy valóban együtt volt vele a papnevelő intézetben, és találkozni akart vele. Megölelték egymást, negyven év után, és a kihallgatás végén a pápa megkérte azt a papot, aki kispaptársa volt, hogy gyóntassa meg. Utána a pápa így szólt: „Most viszont te következel!” És az egykori kispaptársa meggyónt a pápánál. Köszönhetően egy önkéntes gesztusának, egy tál meleg ételnek, néhány bátorító szónak, egy jóságos tekintetnek, ennek az embernek sikerült talpra állnia, normális életbe kezdenie, később pedig egy kórház lelkésze lett. A pápa felsegítette, kétségtelenül ez egy csoda, de jó példa is arra, hogy kimondjuk: a hajléktalan embereknek nagy méltóságuk van. A Buenos Aires-i érsekségnél a rács és a járda közötti kapualjban lakott egy család és egy házaspár. Minden reggel ott találtam őket, amikor indultam kifelé. Köszöntöttem őket, és mindig váltottam velük pár szót. Soha nem gondoltam arra, hogy elzavarjam őket. Volt, aki azt mondta nekem: „Bepiszkítják az érsekséget!” Csakhogy a piszok az bent van! Azt gondolom, hogy nagy emberséggel kell az emberekhez beszélni, nem úgy, mintha tartozást kellene visszafizetniük nekünk, és nem szabad úgy kezelni őket, mintha kivert kutyák lennének.
– Sokan felteszik a kérdést, jó-e pénzt adni az utcán kéregető embereknek. Önnek mi a véleménye?
– Sok érvet fel tudunk hozni önmagunk igazolására, amikor nem adunk pénzt. „Hogy képzeli ez, én pénzt adok neki, ő meg elkölti egy pohár borra?” Egy pohár bor az ő egyetlen boldogsága az életben, rendben van ez így. Inkább kérdezd meg magadtól: te mit csinálsz titokba? Te milyen „boldogságot” keresel titokban? Vagy, vele ellentétben, te szerencsés vagy, van házad, feleséged, gyermekeid, ami azt mondatja veled: „Törődjetek vele ti!” Mindig jó, ha segítünk. Nyilván nem helyes, ha csak odadobunk néhány fillért szegénynek. Nagyon fontos a magatartásunk: úgy segítsünk, hogy a szemébe nézünk és megérintjük a kezét a segítséget kérőnek. Odadobni a pénzt, és nem nézni az illető szemébe, az nem keresztény magatartás.
Hogyan tudjuk gyermekeinket segítségnyújtásra nevelni? Elmesélem egy asszony történetét, akit ismertem Buenos Airesben. Anyuka, öt gyermekkel (abban az időben három gyermeke volt). Az apa munkában volt, ők épp ebédeltek, amikor hallják, hogy valaki kopogtat az ajtón, és a legnagyobbik megy ajtót nyitni: „Anya, egy férfi, aki enni kér. Mit csináljunk?” Mindhárman, a legkisebb kislány négyéves volt, rántott húst ettek. Az anyuka azt mondja nekik: „Mindenki vágja ketté a rántott szeletét.” „De ne, anya, van még egy” – mondta a kislány. „Az apáé, estére. Ha adni akarunk, akkor a sajátunkból kell adnunk.” Néhány egyszerű szón keresztül megtanulták, hogy a sajátunkból kell adni, olyasmit kell adni, amitől soha nem szeretnél megválni. Két héttel később ugyanennek az asszonynak be kellett mennie a városba néhány ügyet megsürgetni, és kénytelen volt otthon hagyni a csemetéket, kiosztotta nekik a feladatukat, és otthagyta nekik az elkészített uzsonnát. Amikor hazaért, ott találja ám a három gyerkőcöt az asztalnál, amint egy hajléktalannal az uzsonnát majszolják. Túl jól és túl gyorsan megtanulták a leckét, de nyilván nem voltak elég elővigyázatosak. A szeretet gyakorlásának megtanítása nem arra irányul, hogy megszabaduljunk saját bűneinktől, hanem azt, hogy megérintünk, ránézünk egy nyomorúságra, amelyet magamban hordozok, és amelyet az Úr megért és megvált. Mindannyiunknak vannak ugyanis nyomorúságaink „belül”.
– A pápa több alkalommal is kiállt a migránsok mellett, befogadásra és szeretetre buzdította az embereket. Milánó e tekintetben a befogadás fővárosa. Sokan felteszik azonban a kérdést, hogy különbségtétel nélkül be kell-e mindenkit fogadni, vagy nem kellene-e maximalizálni a létszámot.
– Akik Európába érkeznek, azok háború vagy éhínség elől menekülnek. Mi pedig valamiképpen bűnösök vagyunk, mert kizsákmányoljuk földjeiket, de semmilyen beruházást nem viszünk oda, hogy hasznuk legyen belőle. Van joguk a kivándorláshoz, és van joguk ahhoz, hogy befogadást és segítséget kapjanak. Ezt azonban azzal a keresztény erénnyel kell tenni, amelynek minden kormányfő erényének kellene lennie, vagyis megfontoltsággal. Mit jelent ez? Mindazok befogadását jelenti, akiket csak be „lehet” fogadni. Ez az, ami a létszámot illeti. De ugyanilyen fontos a befogadás „hogyan”-jának végiggondolása. Mert a befogadás integrálást jelent. Ez a legnehezebb, mert ha a migránsok nem integrálódnak, akkor gettósodnak. Mindig a zaventemi eset jut eszembe [a brüsszeli repülőtéren 2016. március 22-én történt terrortámadás – a ford.]; azok a fiatalemberek belgák voltak, migránsok fiai, de egy gettónegyedben éltek.
Mit jelent integrálni? Most is mondok egy példát: Leszbosz szigetéről tizenhárom személy utazott velem Olaszországba. Itt tartózkodásuk másnapján a Szent Egyed-közösségnek köszönhetően, a gyermekek már mentek iskolába. Rövid időn belül találtak helyet az elhelyezésükre, a felnőtteket segítették beiratkozni olasz nyelvtanfolyamra és munkát keresni. Kétségtelen, hogy a gyerekekkel könnyebb: járnak iskolába, és pár hónapon belül jobban beszélnek olaszul, mint én. A férfiak kerestek és találtak munkát. Az integrálódás tehát azt jelenti, hogy belépnek az ország életébe, tiszteletben tartják az ország törvényeit, tiszteletben tartják az ország kultúráját, de tiszteletet kérnek saját kultúrájuk és kulturális értékeik iránt is. Az integrálás roppant nehéz munka. A katonai diktatúrák idején Buenos Airesben pozitív példaként néztünk Svédországra. A svédek ma kilenc millióan vannak, de közülük nyolcszázkilencvenezer újsvéd, vagyis bevándorlók vagy integrálódott bevándorlók gyermekei. Alice Bah Kuhnke kulturális miniszter egy svéd anya és egy gambiai apa lánya. Szép példa az integrációra. Tagadhatatlan, hogy most Svédországban is vannak nehézségek: sok a letelepedési kérvény, és próbálnak rájönni, mi tegyenek, mert nincs hely mindenkinek. Fogadni, befogadni, vigasztani és azonnal integrálni. Ami hiányzik, az épp az integráció. Ezért minden országnak fel kell mérnie, hány embert képes befogadni. Nem lehetséges a befogadás, ha nincs lehetőség az integrálásra..jpg)
– Családjának történetéhez tartozik, hogy nagyszülei az édesapjával együtt átkeltek az óceánon. Hogyan nő fel az ember bevándorlók gyermekeként? Érezte magát valaha gyökértelennek?
– Sosem éreztem magam gyökértelennek. Argentínában mindnyájan bevándorlók vagyunk. Ezért ott a vallásközi párbeszéd alapszabály. Az iskolában voltak zsidók, akik főleg Oroszországból érkeztek, azután szír és libanoni muszlimok, vagy török muszlimok, az Oszmán Birodalom útlevelével. Nagy testvériség volt az emberek között. Az országban kis létszámban élnek bennszülöttek, a lakosság nagy része olasz, spanyol, lengyel, közel-keleti, orosz, német, horvát, szlovén származású. Az előző két évszázad fordulóján rendkívül jelentős volt a bevándorlás. Apukám húszéves volt, amikor Argentínába érkezett. Az Olasz Bankban dolgozott. Argentínában házasodott meg.
– Mi hiányzik Önnek leginkább Buenos Airesből? A barátai, a nyomornegyedek látogatása, a foci?
– Egyetlen dolog hiányzik nagyon: az a lehetőség, hogy kimenjek, és járjam az utcákat. Szeretek menni a plébániákat látogatni, találkozni az emberekkel. Nincs különösebb honvágyam. Viszont elmesélek nektek egy anekdotát: nagyszüleimnek és apukámnak 1928 végén kellett volna indulniuk, megvolt a jegyük a „Mafalda Hercegnő” hajóra, amely Brazília partjainál elsüllyedt. De mivel nagyszüleimnek nem sikerült időben eladniuk mindenüket, elcserélték a jegyüket, és 1929. február 1-én kötöttek ki a „Julius Caesar” fedélzetén. Ezért vagyok most itt.
– Milánó kész arra, hogy fogadja Önt március végén. Kezdve a karitatív szervezetekkel, az önkénteseket összefogó társaságokkal, azokkal, akik arról gondoskodnak, hogy a hajléktalanoknak legyen hol tölteniük az éjszakát, legyen mit enniük, kapjanak egészségügyi ellátást, alkalmuk legyen a felemelkedésre. Milánóban büszkék vagyunk arra, hogy ezt elég jól sikerül tenni. De vajon elegendő ez? Milyen szükségletei vannak azoknak, akik az utcára kerültek?
– Ahogy a bevándorlóknak, ezeknek az embereknek is ugyanarra a dologra van szükségük, vagyis integrációra. Kétségtelen, hogy nem egyszerű integrálni egy hajléktalan embert, mert mindegyiknek megvan a maga története. Ezért közel kell kerülni mindegyikükhöz, meg kell találni a módját, hogyan lehet segítőkezet nyújtani nekik.
– Ön gyakran ismétli, hogy a szegények képesek megváltoztatni a világot. De nehéz elképzelni, hogy van szolidaritás ott, ahol szegénység és nyomor van, miként a városok külvárosaiban. Mit gondol erről?
– E téren is Buenos Aires-i tapasztalatomat tudom megemlíteni. A barakktáborokban nagyobb a szolidaritás, mint a központi negyedekben. A nyomornegyedekben sok nehézség van, de a szegények gyakran szolidárisabbak egymással, mert érzik, hogy szükségük van egymásra. Nagyobb önzést találtam más negyedekben, nem akarom mondani, hogy tehetősebb negyedekben, mert nem akarom megszólni őket, de a szolidaritás, amelyet a szegény negyedekben és a barakktáborokban lehet tapasztalni, máshol nem látható, még ha ezekben az élet bonyolultabb és nehezebb is. Például a barakktáborokban a drog jobban szem előtt van, de csak azért, mert a többi negyedben jobban elrejtik, és fehér kesztyűvel használják.
– Nemrég elkezdtük Milánó városát más szemszögből, az utolsók, az utcán élők, olyan hajléktalanok szemszögéből nézni, akik a milánói karitász (Caritas Ambrosiana) nappali központját látogatják. Kiadtunk velük egy útikönyvet, amely úgy mutatja be a várost, ahogyan azok látják, akik az utcán töltik mindennapjaikat. Szentatya, Ön mit ismer a városból, mit vár közelgő látogatásától?
– Nem ismerem Milánót. Csak egyszer voltam ott, néhány órát, a távoli hetvenes években. Volt néhány szabad órám a Torinóba tartó vonat indulásáig, s ezt kihasználva rövid látogatást tettem a dómban. Egy másik alkalommal a családommal egy vasárnapi ebédre mentem egy unokanővéremhez, aki Cassina de’ Pecchiben lakik [kis település Milánó mellett – a ford.]. Nem ismerem Milánót, de nagyon szeretném megismerni, azt várom, hogy sok emberrel találkozom majd. Ez a legnagyobb várakozásom, igen, azt szeretném, hogy sok emberrel találkozzam.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: News.va
Magyar Kurír
