A Szűzanya folyamatosan jelen van életünkben – interjú Kovács Zoltán mariológussal
A Szent István Társulat a tavalyi esztendő végén jelentette meg Kovács Zoltán plébános, mariológus „Íme, az Úr szolgálóleánya” című könyvét, mely rendkívül alaposan, részletesen mutatja be a mariológiát és a Mária-tiszteletet.
– Az új esztendő első napja Szűz Máriának, Isten anyjának az ünnepe, egyúttal parancsolt főünnep, a béke világnapja. Tekinthető ez is Mária különleges tiszteletének az Egyházon belül?
– Különleges tisztelet? Inkább azt mondanám, hogy Isten Anyjának tisztelete „természetes” része az Egyház kultuszának. A Boldog VI. Pál pápa által kiadott Marialis Cultus kezdetű, Mária tiszteletéről szóló apostoli buzdítás, vagy a II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója is megerősíti azt, hogy a Mária-tisztelet fontos, szerves része a katolikus hitnek. A Szűzanyának nagyon is megvan a helye, a maga szerepe a karácsonyi ünnepkörben, hiszen „elsődleges érintettje” a megtestesülés titkának.
Régen kiskarácsony napjának is hívták január elsejét, vagyis a karácsony nyolcadát záró napot. A Szűzanyának nemcsak az istenanyaságát ünnepeljük ekkor, hanem az örök szüzességét is, mely istenanyaságától el nem választható, hiszen szűz-anyaként tekintünk rá. Földi életének a kezdete, illetve beteljesülése, azaz szeplőtelen fogantatása és a mennybevétele más időben kapnak helyet a liturgiában. Mária istenanyaságának ünnepe nagyon is a karácsonyi ünnepkörbe való: ekkor fogja kezébe az újszülött gyermeket, ekkor tudunk igazán „húsvér édesanyaként” tekinteni rá, aki a testté lett Igét, az emberré lett Fiúistent világra szülte.
– Az idei esztendőben emlékezünk meg a fatimai jelenés 100. évfordulójáról, amely egyházilag is elismert jelenés, sőt, Szent II. János Pál 2000-ben, amikor a harmadik látnok, Lúcia nővér jelenlétében boldoggá avatta a két fiatalon elhunyt látnokgyermeket, Jácintát és Franciscót, az egész világot a Szűzanya oltalmába ajánlotta. Mi ennek a jelentősége és üzenete?
– A Szűzanya folyamatosan jelen van életünkben. Isten anyja az Egyház anyja is. Lelki értelemben a gyermekei vagyunk, hiszen mindazok, akiket a Szentháromság nevében megkereszteltek, az istengyermekségben részesültek. Ez azt is jelenti, hogy a Szűzanya égi édesanyánk is. A fatimai üzenetek rámutatnak a Mária Szíve-tisztelet jelentőségére, a kárhozat lehetőségére és elkerülhetőségére, az engesztelés, a bűnbánat és az állhatatos imádság fontosságára, valamint Isten irgalmas szeretetére, mely a legsötétebb megpróbáltatásban sem hagyja magára a zarándok Egyház küzdő tagjait, hanem mindenkit üdvösségre akar vezetni. Ezzel működik együtt a Szűzanya is. Annak, hogy Szent II. János Pál pápa az egész világot Mária oltalmába helyezte, az a legfőbb üzenete, hogy tudatosítsuk magunkban: a Szűzanya nem hagy magunkra minket, üdvösségünket akarja és munkálja. Odafigyel ránk, figyelmeztet, vezet bennünket. Úton vagyunk, a földi élet zarándokútját járjuk, az adventi időszak is erre mutatott rá nemrég. Ezen az úton könnyű eltévedni, könnyű elbukni, megsebződni, beszennyeződni, de van célunk, Jézus Krisztus. És van, aki kísér minket ezen az úton: Jézus az ő édesanyja személyében is kísérőt adott nekünk. Égi édesanyánknak ez az oltalmazó, féltő szeretete nyilvánul meg az Egyház által hitelesnek minősített fatimai jelenés esetében is.
– Szent II. János Pál különlegesen tisztelte a Szűzanyát, erre utal jelmondata is: Totus tuus (Egészen a tiéd), és köztudott: azt, hogy túlélte az ellene 1981. május 13-án – a fatimai jelenések évfordulóján – a török Ali Ağca által elkövetett merényletet, annak tulajdonította, hogy a Szűzanya közbenjárása meghallgatásra talált Krisztusnál.
– A szent pápa jelmondata is egy Mária felé forduló önfelajánló imádság kezdete. Korán, nyolcéves korában elvesztette az édesanyját, és ez is közrejátszott abban, hogy a Szűzanyához ennyire közel került. Lengyel katolikusként, papként hozta is magával a mélyen megélt tiszta Mária-kultuszt. Róma püspökeként pedig gondja volt arra is, hogy az egész világra kérje a Szűzanya oltalmát. Az eltévedt golyókkal kapcsolatban nyilván lehet magyarázatokat találni. II. János Pál azonban maga is szerette megragadni a misztikumot, szeretett a mélyére tekinteni az eseményeknek, annak a természetfölötti, kegyelmi vonatkozásait is megtalálni. Nyilván nem véletlen, hogy a szentatya elleni merénylet éppen a fatimai jelenések napján történt, mint ahogy az sem, hogy ez az esemény sokak figyelmét fordította a Szűzanya felé. II. János Pál számára fontos volt, hogy Mária oltalmáról értesüljenek az emberek. Élete utolsó éveiben, amikor már rengeteget szenvedett, majd haldoklása perceiben is, Mária kezét fogta. A Szűzanya tiszteletéhez fűződő érdemei közt hadd említsem a Megváltó Anyjáról szóló enciklika (Redemptoris Mater) harmadik fejezetét, melyben Mária kegyelemközvetítő szerepét fejti ki doktrinális erővel.
– Mi az Ön véleménye a međugorjei jelenésekről? Miért érződik az a kettősség, hogy a katolikus hívek nagy számban zarándokolnak el erre helyre, míg a Tanítóhivatal álláspontja mintha késedelmet szenvedne?
– „Vizsgáljatok meg mindent”, Szent Pál apostol erre buzdít bennünket. Egyáltalán nincs okunk arra, hogy elhamarkodjunk ilyen jellegű döntéseket. Úgy gondolom, jó ilyenkor külön szemlélni az üzenetek témáját, valamint azt a jelenséget, hogy mennyien zarándokolnak Međugorjéba, s ezáltal hány embernek vesz fordulatot az élete. Az, hogy az üzeneteknek mennyire bizonyítható vagy nem bizonyítható a természetfölöttisége, még további kutatásokat igényel. Az azonban bizonyos, és ezt látjuk is, hogy „beimádkozott helyről” van szó. Emberek tízezrei zarándokolnak oda, valóban vannak megtérések, életek rendeződnek, sőt, néha még testi gyógyulásokról is szólnak a hírek. Sokan felismerik az életükben az isteni kegyelem működését, a Szűzanyának a pártfogását. Međugorjét a „világ gyóntatószékének” is szokták nevezni, hiszen ott rengetegen járulnak a bűnbocsánat szentségéhez. Több olyan személyes ismerősöm is van, akik szkeptikusan, mereven indultak útnak Međugorjéba, és én magam lepődtem meg a legjobban, hogy teljesen más lelkülettel jöttek haza. Messzemenő következtetéseket nyilván még nem kell levonni abból, hogy a sok pozitív történés az üzenetek egyértelmű természetfölöttiségét bizonyítja-e, ezzel meg kell várni a Tanítóhivatal álláspontját. Ami azonban biztos, hogy sokan megtapasztalnak egyfajta kegyelmi légkört ezen a helyen. Ha idővel sikerül tisztázni a gyökerét az ottani történéseknek, és tegyük fel, hogy nem igazolódna be a természetfölöttisége az üzeneteknek, akkor is van egy „beimádkozott hely”, amelynek a lelki atmoszférájára lehet építeni. Mondjuk a gyakorlatban alkalmazni egy régebb óta működő, akár lourdes-i, vagy fatimai jellegű Mária-kultuszt, mely később képes fenntartani, sőt továbbfejleszteni azt a lelki többletet, ami ott évtizedeken keresztül kialakult. Međugorjénak tehát ilyen értelemben is lehet jövője, de a szenzációhajhászás és az „üzenetek” egyoldalú, szubjektív értelmezése helyett folyamatosan figyelni kell arra, hogy a Mária-tisztelet mindig összhangban legyen az Egyház irányelveivel és hívő gyakorlatával.
– Nagyon sok magánkinyilatkoztatásról lehet hallani, olvasni az interneten. Milyen veszélyeket rejtegetnek ezek?
– Magánkinyilatkoztatásról beszélni, egyes üzenetek mellé állni úgy, hogy a Tanítóhivatal még nem folytatott róluk vizsgálatot és nem mondta ki, hogy igen, erről van szó, meglehetősen veszélyes. A Katolikus Egyház Katekizmusa is megfogalmazza: „A századok folyamán történtek úgynevezett »magán« kinyilatkoztatások, melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását »kiegészítsék« vagy »tökéletesítsék«, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni” (n. 67). Sok embernek vannak belső megtapasztalásai, akik ezekből messzemenő következtetéseket akarnak levonni, és kijelentik, ha én valamit a lelkiéletemben, imádságomban megtapasztaltam, akkor ennek így kell lennie mások életében is, és ezt mindenki fogadja el. Ezeknek így nem feltétlenül kell még hitelt adni, jobb az óvatosság.
Minden írott kiadványon meg kell keresni az imprimaturt, vagyis az egyházi jóváhagyást. Ebből olvashatjuk ki, hogy az Egyház hivatalosan odaállt-e mellé, hogy volt-e teológus szakértő, aki átnézte, szakmai szempontból elfogadhatónak tartja. A teológiának vannak számunkra biztosan hiteles lelőhelyei: a Szentírás, a szent hagyomány, a Tanítóhivatal, mely kifejti, elmélyíti hitünknek a tartalmát és az emberek elé tárja azt. A liturgiában kikristályosodnak hitigazságok, a Szentlélek vezetésével. A magánjellegű megtapasztalások, „üzenetek” a népi vallásosság megnyilvánulásaihoz hasonlóan figyelmet igényelnek a Tanítóhivatal részéről, és ez nem azt jelenti, hogy vizsgálat és jóváhagyás nélkül követendők. Ha nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy a Szűzanya megjelent-e valakinek vagy sem, üdvösségünkre tekintve semmit nem veszítünk.
Jobb, ha a kinyilatkoztatást alapul véve és az Egyház előírásait megtartva, valamint hívő gyakorlatát követve növekedünk Isten és az emberek ismeretében és szeretetében. Ha csak azokra a magánkinyilatkoztatásokra támaszkodunk, amelyek mellé az Egyház hivatalosan odaállt, amelyekről kimondta, hogy azok természetfölöttisége vélelmezhető, ez elegendő. De ez sem azt jelenti, hogy az Egyház ezzel „dogmává emelne” magánkinyilatkoztatás kategóriájába tartozó üzeneteket, mert azok a hitletétemény részévé soha nem válnak. Építsünk arra, ami biztos: hitünk legitim forrásaira, elsősorban Isten Igéjére.
– Hogyan lehetséges megállapítani a Mária-jelenések hitelességét, illetve hamisságát? A Hittani Kongregáció 1978-as eljárási normái a mérvadók ebben?
– Ezek a normák teljes mértékben mérvadóknak tekinthetők. Egyetlen plébános vagy kegyhelyigazgató sem jelentheti ki, hogy ő egyedül képes megítélni egy Mária-jelenés hitelességét vagy hamisságát. Ehhez komoly szakképzettség szükséges, és mint olyan, az egyik legnehezebb feladat. Egy idős mariológus fogalmazta meg egyszer jóindulatú humorral fiatal hallgatóinak: ha nyugodtan akarnak aludni az életben, soha ne foglalkozzanak jelenésekkel. Meg kell vizsgálni magukat az érintetteteket: Hogyan élik meg a jelenéseket? Milyen a személyiségük? Milyen képzettségük van? Miért éppen úgy fejezik ki tapasztalataikat, ahogy? Hogyan élik meg a hitüket? Mi a céljuk a megtapasztalásaik továbbadásával, fűződik-e ehhez valamilyen érdekük, vagy egyszerűen tiszta lelkülettel teszik ezt? Mi a tartalma az esetleges jelenésekhez fűződő üzeneteknek? Összhangban áll-e azok mondanivalója a katolikus hit tanításával, vagy éppen mást akar kifejezni, nincs-e benne súlyos tárgyi vagy hitünk tartalmát tekintő tévedés? Milyenek a körülményei a jelenéseknek, buzdítanak-e ezek a jelenségek a hitben való elmélyedésre, imádságos légkörben születtek-e? Milyen „kényszeressége” van az üzenetek továbbadásának? Hiszen sokszor találkozunk olyannal, hogy valaki szinte betegesen ragaszkodik ahhoz, amit ő megtapasztalt, még az Anyaszentegyház hivatalos tanításának ellenében is érvényt akar neki szerezni. Ez utóbbiak gyakran negatív ismérvek szoktak lenni.
– Meg lehet-e állapítani a Mária-jelenések hitelességét a látnokok személyiségében bekövetkezett pozitív változásokkal? Gondoljunk a kegyelem különleges kiáradására, amelynek révén a látnok megtér, és élete további részében teljes mértékben Isten kezébe helyezi a sorsát, Szent Pál szavaival: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”
– Előfordult már, hogy valaki „üzenetet kapott”, legalábbis így interpretálta, vagy éppen úgy vélte, hogy jelenései voltak, és csodálkozó emberek tömege hallgatta, de utána mégis eltávolodott a hittől. Lehet kegyelmi ajándék a Szentlélek részéről az, hogy valaki üzeneteket kap, vagy valamilyen jelenése van. Garanciát azonban egyáltalán nem nyújt arra, hogy az érintett személy üdvözölni is fog, és arra sem, hogy ettől kezdve ő már csak mélyülni fog a hitben és mindvégig kitart. Az esetek többségében azonban – különösen, ha hiteles jelenésekről van szó – a látnokok kitartanak a hitben, mélyíti a hitüket a jelenés, meggyőződésükké válik, hogy nekik az Istenhez kell tartozniuk, és amit megéltek, azt szeretnék ők maguk is hívő tanúságtételként megélni.
– A kegyelem mindenkit elérhet, kivétel nélkül, bizonyítja ezt a lourdes-i látnok, Bernadette Soubirous, vagy a fatimai látnokok élete. Egyszerű származású, írni-olvasni is alig tudó gyerekekről volt szó. Elmondható, hogy az Úristen az egyszerűeket választja ki?
– Van egy ilyen „logikája” az örömhír továbbadásának, Jézus is beszél erről, amikor kitörő örömmel dicsőíti az Atyát: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kisdedeknek jelentetted ki. Igen Atyám, így tetszett neked” (Lk 10,21). A szegényeknek általában jobban meg szokott nyílni a szívük egymás és a Jóisten felé is. Könnyebben felismerik az Isten arcát másokban. Akiknek ingerszegény a környezetük, azok általában könnyebben meghallják a szívükben Isten hívását. A Szűzanya a Magnificatban, az ő hálaénekében mondja: „Letekintett az Úr az ő alázatos szolgálóleányára”. Nem biztos, hogy az „alázatos” szó a pontos fordítás, a kicsinységére utal a szöveg, az utolsó sorhoz való tartozására, megvetettségére. Itt Jahve szegényei éltek. „Hajlamos” az Isten, hogy így jöjjön közénk, egyszerűen az egyszerű emberekhez. Hajléktalanként született meg, egy betlehemi istállóban, egyszerű emberek, Mária és József gondjaira bízva. Léteznek persze olyanok is, akik jómódúak, és mégis, a hitükkel tanúságot tudnak tenni arról, hogy nem feltétlenül kell attól még a szívükben is távol állni az Istentől, hanem lehet így is őrá figyelni, és szentté lenni. Az Úr mindenkitől készséges megnyílást vár az Ő meghívására az adott életállapotban. Mária válasza mindnyájunk számára a hívő szív válasza: „Íme, az Úr Szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott, szerkesztett változata az Új Ember január 8-i számában jelent meg.
