Vihart Anna rajzairól
Emlékszem, kamasz koromban milyen élvezettel olvastam Tom Wolfe vitriolos gúnyiratát, a „Festett malaszt”-ot a modern amerikai festészetről. Pedig az avantgarde művészet – és általában minden, ami lázadt a konvenciók ellen – nagy rajongója voltam és számtalan kamasz-fantáziám egyikében magam is ilyen művésznek álmodtam magam. Wolf esszéje azonban zseniálisan mutatja be a galériák, kritikusok és művészek összefonódását, és azt, ahogy a modern művészet egyre radikálisabb irányzatai hogyan számolják fel a történetet, a figuralitást, a teret, a színeket majd magát a művet is, hogy végül csak az „alkotó” csupasz gesztusa maradjon, és a gesztusművészetet magyarázó ideológia - művek nélkül.
Vihart Anna képeit szemlélve – és Tom Wolfe-ra kacsintva -, elmondhatjuk, hogy olyan művésszel állunk szemben, aki olyan, mint a Mátyás-király-meséből ismert okos lány, akin volt is ruha meg nem is, jött is meg nem is, hozott is ajándékot, meg nem is. Anna képei nagyon is figurálisak, de nem magától értetődőek. Teljesen nyilvánvaló, hogy van valami történetük, de hogy mi ez a történet, azt nem meséli el, legfeljebb sejteti a mű. Valamilyen térben mozognak, de mintha csak egy green-boksz előtt elkapott fotó-pillanat lennének, ami mögé majd később fogják odaszerkeszteni azt a bizonyos teret. Képei erős gesztusok, a gesztust azonban nem a mozdulat, az ecsetkezelés, a színek hordozzák – és egyáltalán, itt van kép, amit az alkotó alkotott – nem talált tárgyakat nézegetünk, hanem egy képbe formált, megfejtésre váró gondolatot, érzelmet, érzést, külső és belső világot.
Anna képei látszólag teljesen egyértelműek, ugyanakkor mégis titokzatosak és olykor megfejthetetlenek. Még az is kérdéses, hogy igénylik-e a megfejtést, kell-e megfejteni őket?
Ugyanez igaz a művésznőre is. Őt keressük a műben, mint megfejtési kísérletünk alanyát, vagy elégedjünk meg a képpel? (Minden alkotó és képe párbeszédben van egymással. Igaz, hogy egészen mást jelent a párbeszéd alkotó, mű és befogadó között egy romantikus történelmi festménynél, mint egy absztrakt expresszionista műnél.)
Anna rajzai személyesek, bár korántsem didaktikusak és kitárulkozók. Alakjai regényhősök, elmesélt történet nélkül -, illetve, talán maga Anna a történet, abban az értelemben, ahogy Flaubert mondta: „Bovaryné én vagyok”. Vagy idézzük inkább Babits Mihálytól „A lírikus epilóg”-ját? „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Mindehhez tegyük hozzá, hogy az általam ismert rajzai közül talán egy olyan akad, aminek felismerhetően Anna a tárgya…
A képek mulatságosan egyszerűek, de szellemi erőfeszítés nélkül alig érthetőek. Látunk egy nagyhasú, meztelen férfit, aki fejét magasra tartva menetel előttünk. Komikus, groteszk kép – de kicsoda is ő valójában? Egy nagyképű vezér? Öntelt alak? Szerencsétlen bolond? Vagy egy álmodozó, esetleg holdkóros? Egy másik képen két grimaszoló alma – feleselnek egymással? Vagy a többieket gúnyolják? És egyáltalán: mióta beszélnek az almák?
Anna rajzait először nézegetve, úgy véltem, ezek történeteket rejtenek, illetve történetek után sóvárognak. Némi ismerkedési hátsó szándéktól is vezettetve - amiről egy másik szövegben már vallottam -, történeteket kezdtem írni a rajzaihoz. (Ez a hármas párbeszéd aztán visszafelé is megindult, azaz a szövegekhez születtek képek.) Meséket és felnőtt történeteket egyaránt írtam – alkalom szüli a tolvajt -, és ebben az alkotói párbeszédben próbáltam egyre közelebb férkőzni a képekhez és alkotójukhoz egyaránt.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy Anna rajzai nem valók meséskönyvbe – micsoda félreértése ez a gyermeki léleknek és a művészetnek egyaránt! Én épp ellenkezőleg gondolom! A gyerek még elfogulatlanul, mindenféle belé nevelt rissz-rossz kánon nélkül nézi, kutatja a rajzokat és pont azt teszi, amit mindannyiunknak kellene: meg akarja fejteni azokat. Értelmével, érzelmeivel belemerül a képbe, a mesébe és együtt örül, együtt szorong, szurkol, harcol, táncol ebben a varázslatos világban. Igen, itt a sárkány nyugtalanító is lehet, az alma fintoroghat és a kis kék angyal sem a Raffaello-képekről elgiccsesedett kis puttó. (Nem mintha Anna nem tudna szép képeket rajzolni, festeni, hisz ilyen művei is vannak. Legyünk azonban óvatosak, nehogy úgy járjunk, mint a természet szépségeit színes giccsekbe formálók. A cukiság-videók kiskutyái és kismacskái, az élő húsvéti nyuszikák bizony becsapják a gyanútlan gyerekeket és szülőket. Aztán amikor kiderül, hogy a valóságos kiskutya nyüszít, ugat, bepisil, ennie kell és sétálnia, hamar nyűggé válik és még jó, ha állat-menhelyre kerül…)
Anna képein a képek épp azért reálisak, mert groteszkek, ironikusak, furcsák, szóval olyanok, mint mi. Személyiségük van, amit meg lehet ismerni. Bujkálnak, búsulnak, esznek, isznak, mulatnak, még ha mindennek csak az eredményét látjuk egy pillanatfelvételen. Valóságosak, mert elképzeltek. (Pontosabban fogalmazva: nem másolat, nem egy csendélet illúzióját megteremtő vászon és festék, hanem a művész belső világán átszűrt és művészi eszközökkel megfogalmazott igaz valóság.) Pacabogarak, lepkék, kavicsok, ilyen-olyan állatok, emberek, felhők és hóemberek – minden, ami létezhet és ami íme, már létezik is, hiszen ott van feketén-fehéren (színesben) a papíron, betűkbe és vonalakba rögzítve.
Igaz, hogy ezek a képek veszélyesek is, ránk befogadókra nézve. Mert mi történik, ha magunkra ismerünk a pókhasú férfiban? A grimaszoló almában és a sárkányokban? Ha mi vagyunk a válla fölött szorongva visszanéző meztelen nő, a csüggedt angyal vagy a depressziós bolha? Vagy épp az az alaktalan izé, amit megfejteni se tudunk, de ott van, nyugtalanítóan, mint félig elfelejtett álmaink hajnali ébredéskor?
Beszéljünk egyértelműen: ezek a képek megdolgoztatnak minket – ha engedjük. Ha befogadók vagyunk. Ez nem egyszerű, egyrészt mert a képdömpingben élünk és megszoktuk, hogy egy pillantással „levegyük” a látóterünkbe erőszakolt színes valami értelmét: igen, ez egy parfüm-reklám, ez meg utazási ajánlat. A filmben a gyilkos hadonászik a késsel, minden egyértelmű… Így aztán az olyan művek, amelyek nem ilyen „egyértelműek”, könnyen ellankasztanak minket: hát miért nem beszélnek itt hozzánk világosan? (Mert akkor ugyanúgy elengednénk a fülünk mellett, mint a reklámokat. Igaz, így is elengedjük, mert erőfeszítést kívánna tőlünk, attól meg elszoktunk, vagy hozzá se edződtünk.) Másrészt pedig azért, mert az ilyen képek belénk hatolnak és szépen berendezett belső világunkat is feldúlják. Bevilágítanak a pókhálós sarkokba, az ágy alá, önmagunk elől is elrejtett sötétségeinkbe – és ez nagyon kellemetlen tud lenni! (Csak hát – mint tudjuk? -, az önismeretben való előrehaladás nélkül nincs Isten-ismeret se, valóság-ismeret se, és úgy csapnak be minket, ahogy nem szégyellnek…)
Anna egyszer azt mondta, hogy amikor rajzolni kezd, még nem tudja pontosan, mi is lesz a végeredmény – és ez jól is van így. Így válik az alkotási folyamat egyben feltárássá is, így lehet a szavakba nem önthető, intuitív felismeréseket közölni, így formálódik az igazság képekbe – másoknál hangjegyekbe, szavakba, vagy épp egy finom süteménybe. Ehhez persze szükséges a szakma ismerete is, csak úgy átabotába, a recept ismerete nélkül jó sütit se lehet sütni. Vihart Annának a kezében van a szakma, s hogy dicsekedjünk, nem csak a kezében, hiszen kiírhatná a dr.-t is a neve elé, a vizsgája megvan hozzá, foglalkoztatott restaurátor, egyetemi előadó, aztán helytörténész, könyvíró, és még keresztény is, de erről többet egy szót se, mégiscsak egy zárkózott asszonyról beszélünk! (Vagy mégis, hiszen a művésznő nem is olyan zárkózott – lásd a képeit -, csak nehéz szóra bírni, másrészt a teljesítményt illik elismerni, s ha ő nem, legalább mi…)
Művésznek lenni nem egy könnyű foglalatosság, nem egy pénzes szakma (ha ugyan fel nem fedezik a galériások, bár így lenne) pláne, ha csak az egyéb feladatoktól ellopott órákban lehet alkotni. Remélem, hogy Anna előtt még hosszú évtizedek termékeny alkotó munkája áll, s talán belecsábul a nagyobb lélegzetű művek elkészítésébe is. Van miből merítenie és van hová előre haladnia. Addig is várunk, izgulunk és vissza-visszanézegetjük, ami eddig termett – és az sem kevés.
Sípos (S) Gyula
Vihart Anna képei honlapunkon láthatók a képzőművészet menüpont alatt, a facebookon a Sárkányszelídítők mesesorozat (https://www.facebook.com/sarkanyszeliditok/) és a Kisvárosi történetek (https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/) alatt, valamint saját honlapjain (www.vihartanna.hu, www.vihart.hu ) és a Sárkányszelídítők honlapon (www.sarkanyszeiditok.hu)
