Az együttszenvedésről és engesztelésről

Sok félreértés van a szenvedés körül. A világi ember botránynak tartja és szeretné elkerülni – és ez érthető is. Az Édenben nem volt szenvedés, az ember nem a szenvedésre, hanem a szeretetre és szolgálatra lett teremtve. A Bukás utáni, megromlott világunkban azonban kikerülhetetlenül életünk része - legalábbis időnként -, a szenvedés. Aki ezt meg akarja úszni, az mindenképp kudarcot vall.

Ugyanilyen tévedés, amikor a jó keresztény testvérek minden szenvedést Isten akaratának tulajdonítanak, mondván, hogy ez az ő keresztjük, hát elhordozzák. A bűn, bajok és betegségek gyökere ugyanis a sátán és a gonosz lelkek, és nem Isten! Jézus Krisztus nyilvános működése alatt megmutatta az Atya valódi, szerető arcát, s ennek részeként kiűzte az ördögöket és meggyógyította a betegeket - és azóta is ezt teszi az Egyház szolgálata által. Tehát nem minden betegség és nem minden szenvedés a mi keresztünk! Ha ez így lenne, hogyan is mehetnénk el orvoshoz? Hiszen akkor a keresztünket tagadnánk meg. Épp ellenkezőleg! A valódi orvostudomány Isten akaratából és ihletéséből fakad, hogy ezen keresztül is enyhítse az emberi szenvedést.

Isten nagy engesztelője, Jézus Krisztussal együtt szenvedő szentje, Pio atya a hozzá érkezett adományokból a Szenvedések Enyhítésének Házát, egy modern kórházat épített fel, ahol a test és lélek orvosai együtt küzdenek az emberek gyógyulásáért és szabadulásáért.

Ugyanakkor azt is értenünk kell, hogy amikor testileg, lelkileg szenvedek és ezt felajánlom Istennek, az érdemszerző. Amikor ugyanis békességben hordozom a bajaimat és nem engedem, hogy ezek elszakítsanak Istentől, akkor ezzel megdicsőítem Őt magamban, hiszen fontosabb Ő nekem, mint a saját állapotom. Mit teszek tehát? Egyszerre hordozom békességben életemet, s közben imádkozom Isten segítségéért, gyógyító, szabadító, életrendező kegyelméért. Ő pedig időről-időre cselekszik és így Isten is megdicsőíti magát bennem.

Mi tehát a mi valóságos és egyetlen keresztünk? Az, hogy keresztény, azaz krisztusi életet élünk egy krisztusgyűlölő világban. Az ebből fakadó fájdalom és szenvedés valóban nem kikerülhető és levethető, mert az egyenlő lenne Jézus Krisztus megtagadásával. A krisztusi élet megéléséhez és elhordozásához azonban megkapjuk az erőt is Istentől, mert „hűséges az Isten, aki erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10, 13)

A mindannyiunk életében jelen lévő, „hétköznapi” szenvedéstől különbözik azonban a Krisztussal való együttszenvedés különleges útja! „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!” (Mt 22, 14) Mindannyian meghívottak vagyunk az életre, s ennek részeként szenvedünk is – ez a mi szenvedésünk, amelyet felajánlásunkkal egyesíthetünk Krisztus szenvedésével. Isten azonban némelyeket kiválasztott, hogy a Jézus Krisztussal való együttszenvedés különleges karizmája révén, engesztelő áldozatként vegyenek részt a megváltás nagy művében. Ők Jézus Krisztus szenvedését szenvedik ebben az egyesülésben, ennek jelei a megjelenő stigmák is. Ez a kiválasztottság nagyon nagy terhet ró az emberi személyiségre, Isten kegyelme nélkül lehetetlen lenne ezt végigélni.

Most először röviden Szent Pál apostol életén keresztül mutatom be Istennek ezt a kiválasztó és nevelő munkáját, majd pedig azt, hogy Galgóczy Erzsébetet hogyan hívta el és vezette végig ezen az úton az Úr.

Sault, a későbbi Pál apostolt a damaszkuszi úton szólítja meg Jézus. A mennyei kinyilatkoztatás nagy fényessége hatására vakon vezetik be őt a városba. Itt az Úr szól Ananiásnak, hogy menjen el hozzá és gyógyítsa meg. Ananiás tiltakozik, hiszen eddig Sault úgy ismerték, mint a keresztény testvérek üldözőjét. „Ezt válaszolta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9, 15-16) Itt hangzik el először, hogy Pál kiválasztott és sokat kell szenvednie az Úrért. Tudjuk, hogy ez a prófétikus kijelentés valóra vált, az apostol testileg, lelkileg rengeteget szenvedett élete alatt. A Kolosszeiekhez írt levelében azonban egy számunkra most nagyon fontos mondatot ír le: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, hogy teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének, a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek.” (Kol 1, 24-26)

Tudjuk, hogy Jézus Krisztus keresztáldozata egyszeri és tökéletes, amely által megváltást szerzett számunkra, ahhoz nincs mit hozzátenni. Az apostol „kiegészítő szenvedése” azonban a Megváltó kegyelmét a jelenben realizálja! Ez az együttszenvedő kereszthordozás már Krisztus-hordozás és -egyesülés az Egyház minden akkor élő tagja, illetve a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára!

Fontos azt is észrevennünk Pál tanúságát arról is, hogy ő „örömmel szenved” az Egyház javára. Ez nem mazohizmus, kéjelgés a szenvedésben, hanem Isten akaratának elfogadása, a szenvedés értékének felismerése és igenlése.

A Galatákhoz írt levelében aztán Pál apostol egy titokzatos vallomást tesz: „Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világnak. Mert sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak az új teremtmény. És mindazokra, akik ezt a szabályt követik, békesség és irgalom, és Istennek Izraeljére! Ezután senki se okozzon nekem kellemetlenséget, mert Jézus jegyeit viselem testemen.” (Gal 6, 14-17)

Vajon mit jelentett pontosan ez a  keresztre feszítettség? Csak az apostoli munkában való állhatatos kitartást és az élet szenvedéseinek elfogadását jelentené? Talán többről van szó. Ha merjük elgondolni, hogy itt a Jézus Krisztussal való együttszenvedés és engesztelés hivatásának teljes megéléséről van szó, akkor az idézet utolsó mondata egyben az első stigmatizált szent önvallomása is: „mert Jézus jegyeit viselem testemen”.

Mi ennek az együttszenvedésnek és engesztelésnek a lényege és középpontja? Jézus Krisztus keresztfán elhangzott könyörgő mondata a helyes válasz. „Amikor a Koponyahelynek nevezett helyhez értek, megfeszítették őt ott, és vele a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus ekkor így szólt: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Luk 23, 33-34) A Krisztussal való együttszenvedésre kiválasztott emberek ugyanezt a kérést visszhangozzák egész életükkel – Isten pedig meghallgatja őket, mindannyiunk javára.

Galgóczy Erzsébet életében Isten nevelő munkája hamar elkezdődik. Gyermekkorától fogva sokat betegeskedik, így korán megtanulja elviselni a testi-lelki szenvedést. Fiatalon és betegen kezdi lassan-lassan azt is megtanulni, hogy ez nem céltalan szenvedés, mert Istennek célja van ezzel az életében.

„Negyedik elemista voltam, amikor az első szentáldozáshoz készültem. Hitoktatómon kívül édesanyám is sokat foglalkozott velem. Igyekezett megérttetni velem, hogy valóban az Úr Jézust fogadom a szívembe. Ez időtől kezdve úgy is kell élnem, hogy mindig bennem legyen az a tudat, Vele és Érte történik minden.”

Nehéz folyamat a szenvedés elfogadása, hiszen az egészséges lelkű ember tiltakozik a betegség és fájdalom gondolata ellen. Ez így természetes, s bizony sokat kell küzdeni, hogy értelmét lássuk annak, ami ellen az egész bensőnk tiltakozna. Önéletrajzában Erzsébet így ír tizenéves koráról.

„Akkoriban lettem kongreganista. Kezdtem megismerni a Szűzanyát. Lelki atyám a kongregáció prézese volt: Dr. Liebner János, püspöki tanácsos. Nagyon szerettem. Sokat foglalkozott velem és sokra tanított. Azt mondta, örüljek a betegségemnek, mert ha jól használom fel, sok örömet szerezhetek a Jézuskának és a Szűzanyának. Mindig azt mondta, hogy minden napnak a szenvedését ki kell használni és mindent felajánlani. Gondoljak sokat a szenvedő lelkekre! Különösen azt kívánta, hogy imádkozzam jó papokért és kispapokért. Ugyanis ő tanított a szemináriumban és nagyon szívén viselte a kispapok ügyét. Gyakran elhozta a Jézuskát, néha hetenkint háromszor is. Mindig beszámoltatott, hogyan és milyen szándékra ajánlottam fel szenvedéseimet. Azt kívánta tőlem, hogy naplót írjak. Mindennap írjam bele, mi volt a legnagyobb szenvedésem. Továbbá, milyen gondolataim voltak a Jézuskáról és miért, vagy kiért, milyen szándékra ajánlom fel a szenvedéseimet. Ezt minden héten ellenőrizte. Mindinkább kezdtem a Jézuskát szeretni és már nem volt olyan nehéz a kereszt.”

Erzsébet nagy léptekkel halad előre. (Mi lett volna, ha nem lett volna ilyen jó lelkivezetője, aki megérti őt, rendszeresen látogatja, beszélget vele, bátorítja és vezeti ezen a különleges úton?)

Ekkor már így vall magáról:

„Minden vágyam: missziós apáca akartam lenni!” (Mint Kis Szent Teréz, akinek élete sokban hasonlít az övéhez.) Ehhez azonban meg akar gyógyulni. Édesanyja és lelki vezetője megszerveznek egy Lourdes-i utat és már készen állnak az indulásra, amikor Isten egy misztikus álmon keresztül közbeszól:

„Az indulás előtt alig három nappal csodálatos álmom volt. Én ilyeneket soha nem szoktam álmodni, azért nagyon nagy hatással volt rám az álmom.

Álmomban a ferencrendi templomban voltam, és az áldoztató rács előtt a lourdesi Szűzanya szobránál térdeltem. Nagyon buzgón, forrón kértem Őt, hogy gyógyítson meg. Esengve néztem a Szűzanyára, így még soha nem imádkoztam. Amint kérésemmel ostromlom a Szűzanyát, egyszerre csak megelevenedik. Összetett Keze szétnyílik, és nagyon kedves mosollyal nyújtja felém és szól hozzám: „Hát oly nagyon szeretnél meggyógyulni?" ... Elsírom magam és kitárom elé a két kezem, s úgy mondom szívem minden vágyával: „Nagyon, nagyon szeretnék meggyógyulni!' És újra kérem Őt esengve: „Édes jó Szűzanyám, gyógyíts meg engem! Oly nagyon szeretnék meggyógyulni, egészséges lenni!" Összekulcsoltam a kezemet és sírtam nagyon. Ekkor szomorúan rám nézett és újra szólt: „S ha ez nem volna a Jézuska akarata, akkor is szeretnél meggyógyulni?" ... Még jobban kezdtem sírni és arra kértem, eszközölje ki a Jézuskánál, akarja, hogy egészséges legyek, mert nagyon szeretnék meggyógyulni. Mindig csak ezt tudtam mondogatni. Akkor a Szűzanya közel hajolt hozzám és nagyon kedvesen, de mégis nagyon komolyan nézett rám és ezt mondta: „Ne kérd többet azt, hogy meggyógyulj, mert te sohasem fogsz meggyógyulni! Nem az a Jézuska akarata. A Jézuska mást akar veled, más szándékai vannak veled. A Jézuskának is fáj az, ha te mindig sírsz." – Még egyszer esengve nyújtottam kezemet Felé és úgy nyöszörögtem: „Pedig nagyon, nagyon szerettem volna egészséges lenni!" - Akkor a Szűzanya újra megismételte: „A Jézuska akarata az, hogy ne gyógyulj meg, hanem szenvedj! - De ha megteszed azt, amit kíván tőled, akkor egyszer nagyon boldog leszel, és Én is neked adom Őt!"

Mikor ezt mondotta: - Neked adom Őt!" - Reá néztem és akkor a kicsi Jézuskát tartotta a karjaiban. A Jézuska olyan egy éves nagyságú lehetett, de oly nagyon szép, ilyet soha nem lehet elképzelni. A kicsi Jézuska úgy nézett rám, mintha nagyon ismert volna. Drága kicsi Arcocskája ragyogott és édesen mosolygott és kezecskéjét szeretettel, szinte hívogatólap nyújtotta felém. Ugyanakkor a Szűzanya is nagyon kedves mosollyal nyújtotta felém, hogy nekem adja a kis Jézust. Erre olyan kimondhatatlan boldogságot éreztem, hogy elfelejtettem nagy bánatomat, csak kimondhatatlan öröm és valami megmondhatatlan jó érzés töltött el. Kicsit félénken, de mégis nagy vággyal nyújtottam én is a kezemet a Jézuska felé, de mire karjaimba zárhattam volna, felébredtem.

Reggel éppen Jézuskát hozott a lelki atyám, alig vártam, hogy elmondhassam neki csodálatos álmomat. Na­gyon figyelmesen hallgatott meg és azt mondta: „Belenyugodnál-e, ha nem mennél el Lourdes-ba?" - Ámulva néztem rá, hogy miért nem mehetnék? De ő behívta édesanyámat is, hogy édesanyám előtt is mondjam el, amit álmodtam. Azt ajánlja, ne menjünk el, mert ő hiszi, hogy a Jézuska akaratát adta tudtul a Szűzanya. Inkább nyugodjam bele a Jézuska akaratába!”

Megtörténik a számunkra szinte elképzelhetetlen: a súlyosan beteg Galgóczy Erzsébet lemondja a teljesen előkészített utat. Milyen lelki erő kellett ehhez és milyen feltétlen bizalom Istenben és a lelkivezetőben!

A fiatal nő ezután újabb lépést tesz előre a misztikus egyesülésben. Megérti és elfogadja a másokért való szenvedés értékét és ár örömöt is talál benne.

„Csak lelkileg lettem érettebb. Kezdtem mindjobban megismerni a szenvedést, nemcsak a magamét, hanem a másokét is. Ha láttam szenvedőket, kértem a Jézuskát, vegye el tőle, vagy engedje meg, hogy én megosszam vele. Mikor először teljesítette az ilyen kérésemet, először megdöbbentett és meg is hatott. Kezdtem örömömet találni benne.” (Megint csak hangsúlyozzuk, ez nem a test öröme, hanem az emberek megmentésén, megsegítésén fáradozó lélek öröme, aki rátalál az eszközre, amivel hatásosan küzdhet.)

Isten nevelő munkája, amivel megérteti és elfogadtatja Erzsébettel együttszenvedő, engesztelő hivatását, lassan célba ér. Erzsébet megteszi felajánlását – ahogy utána életében még sokszor -, amire az Úr először a lelki ajándékok kiárasztásával válaszol, majd pedig megkapja a stigmákat:

„Közeledett dec. 8.-a. Ez a kongregációnknak is ünnepe. Lelkiatyám is azt kívánta, hogy különös gonddal készüljek e nagy ünnepre, Szeretné, ha igazán szívből felajánlanám magam a Jézuska szolgálatára. De olyan lélekkel, hogy küldhetne bármilyen szenvedést, én mindig szívesen elfogadom s úgy veszem, mintha a Jézuska megosztaná velem az Ő szenvedését. Ez nem ment könnyen! Ekkor még bizony féltem a szenvedéstől. Éreztem nagyon a kereszt terhét és kevés vigasztalást találtam benne. Éppen azért nagyon sokat gondolkoztam a felajánlásomon. Beláttam, hogy nem akárhogyan, nem félszívvel, hanem - ha megteszem, - teljes odaadással akarom meghozni áldozatomat. Nem akartam soha szomorúságot okozni a Jézuskának, csak örömére lenni. Két napi lelki tusa után dec. 8.-án a szentáldozás után egész lelkemmel, teljes odaadással mondtam el felajánlásomat a Szűzanyának, kérve Őt, ajándékozzon oda a Jézuskának. Amilyen zaklatott volt pár nappal előbb a lelkiállapotom, most olyan édes lelki békét éreztem. Szinte repülni tudtam volna! Lelkiatyám mondta: „Jó, de jönnek még nehezebb napok is!" Minthogy jöttek is!

Ebben az időben Marika nővérem betegeskedett. A gégéjével volt baja és, állandóan a szívére panaszkodott Én már hét éve voltam súlyos beteg, és ő eddig egészséges volt. Mégis meghalt 1928. szept. 1.-én. - Ugyan ekkor Panni húgom is kórházban volt sarlachosan. Csak édesanyám egyedül vehetett részt a temetésen. Nálam is újabb és újabb komplikációk adódtak. Mintha csak Jézuska próbára tette volna erőmet.

1929. év nagyböjtjén történt, hogy álmodtam valamit, ami nagy hatással volt rám és kicsit meg is ijesztett. Álmomban Tiszántúlon az országúton mentem, amely tele volt kiálló kövekkel, tüskével, kaviccsal. Nagyon nehezen járható út volt. Magam is alig tudtam járni eleinte. Csakúgy vonszoltam magam! Az országút két oldalán bizonyos távolságokban a keresztútnak az állomásai voltak fölállítva. Úgy tűnt, mintha én is a keresztutat akartam volna járni. Az első és második állomásnál meg megálltam. Amint a második állomás előtt állok, egyszerre csak egy hordágyat látok magam előtt a földön. Hogyan került ide? - azt nem tudom! Amint ránéztem a hordágyra, nagyon nagy beteg, meggyötört valaki feküdt halálsápadtan. Ennek ellenére mégis nagyon vonzó valaki volt. A fejtől eső részen nem volt senki, aki a hordágyat vitte volna, csak a lábánál. De hogy ki volt, azt nem tudom, nem is ismertem egyáltalán. Csak intett nekem nagyon komolyan, hogy én is fogjam meg a hordágyat és vigyük. Olyan határozottan parancsolva mondta ezt, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, hová és kit kell vinnem? ... Azonnal engedelmesen felemeltem és elindultunk. Eleinte nem éreztem a teher súlyát, sem az út járhatatlanságát, de minél tovább haladtunk, annál nehezebb lett a teher. Az volt a csodálatos, hogy a lábtól egy bizonyos távolságon túl mindig felváltották a tehervivőt, de engem nem váltott fel soha senki. Nagyon hosszú utat tettünk meg. A XI. stációnál jártunk, mikor olyan nehéznek éreztem a terhet, hogy minden pillanatban azt hittem, nem bírom tovább. Éreztem, hogy lábam kisebesedik a köves úttól. Azután a tenyeremen is éreztem, hogy hólyagosodik, csupa seb lesz és mindig ki akar csúszni a kezemből. Egész testem verejtékezett és halálos fáradtságot éreztem, de mégis csak vittem, vittem szótlanul.

A X. állomáson túl már nagyon gyakran váltották a lábnál a tehervivőt, csak engem nem. Most már türel­metlenkedtem, mert éreztem, hogy elveszítem az erőmet. Attól is féltem, hogy a beteget leejtem, ha nem segít senki. Már az utolsó állomáshoz közeledtünk, mikor azt éreztem, hogy tovább már igazán nem bírom. Mindig azt éreztem, minden erőlködésem és jóakaratom ellenére is kezd a teher kicsúszni a kezemből. Most már az a gon­dolat is kínzott, hogy elejtem a beteget, ha nem váltanak fel. S azon is töprengtem, engem miért nem váltanak fel? Ekkor nagy elhatározással az a gondolatom támadt, most már igazán nem bírom tovább. Le kell tennem! ... De akkor az jutott eszembe, nem is tudom, kit vittem? ... Lenéztem a hordágyon fekvőre. Amint nézem, látom, a hordágyon az Úr Jézus fekszik, úgy, abban a lepelben, abban az agyongyötört alakban, amint levették a keresztről. Az Arca összetörve, mégis valami vonzóan szép! A két keze a hordágy szélén nyugodott, szeme lesütve. Amint megismertem az Úr Jézust, először megdöbbentem, majd kimondhatatlan boldogság és öröm árasztotta el a lelkemet. Ő mintha a gondolataimban olvasott volna, kinyitotta a szemét és felnézett rám. Ezt a tekintetet soha nem felejtem el. Végtelen szelídség, sugárzó szeretet, lelket átható, vonzó, bíztató, mennyei kékség, ragyogás volt abban, és megszólalt: „Mondd, hát igazán nem bírnál már tovább vinni? Akkor sem, ha Én így akarnám?!..." - Hát még a hangja! Megsemmisülni tudtam volna az alázattól, és valami csodálatos gyönyörűség hatott át. Azt éreztem; hogyne bírnám! Most már nem éreztem az előbbi nehézségből semmit, csak azt, hogy a világ végéig is elvinném. Szeretném is vinni, és szívesen is tenném, csak Ő akarja és engedje meg ezt. Meghatott boldogsággal suttogtam is ezeket a szavakat az Úr Jézuskának, és kimondhatatlan alázattal, szeretettel lehajoltam, hogy megcsókoljam a Kezét, melyen tündökölve ragyogtak a sebhelyek. Abban a pillanatban, amint ajkamat a sebhelyéhez érintettem, fel is ébredtem.

Túláradó boldogság volt a szívemben az ébredés után. De amint egészen magamhoz tértem és megmoz­dultam, elég éles fájdalmat éreztem a kezemen, lábamon és talpamon. Ránézek, miért fáj ez? Hát majdnem elájultam, úgy megijedtem, mert a két tenyerem éppúgy, mint azt álmomban is éreztem és láttam, csupa hólyag volt. A bőr lehorzsolva, ledörzsölve, mint mikor valaki nagy terhet vitt és feltörte. A hólyagból még kis nedvesség is folyt, némelyik felfakadt a nyomásra. Nézem a lábamat is. Itt is éppen így van. A két talpamon eleven véres seb, a lábam dagadt és poros, mint aki sok km utat tett meg gyalog. Olyan eleven volt a seb, hogy friss vér is látszott rajta. Amennyire nagyon megörültem az álmomnak, most éppúgy megijedtem. Nem mertem kivenni a lábamat a takaró alól, hogy édesanyám meg ne lássa. El sem gondolhattam, mit is mondjak neki? ... Azt, hogy mit álmodtam? ... De hogyan ilyen sebes a kezem? ... Alig vártam lelkiatyámat, aki a Jézuskát hozta a szentáldozásban. Hálaadás után elmondtam, mit álmodtam. - Tanított, szívleljem meg az álmot és ne le­gyek gyáva, ha a Jézuska azt kívánja majd tőlem, hogy szenvedjek. Minden keresztviseléssel az Ő terhén könnyítünk.

Nagyon félve mertem vallani tovább, hogy az álmom milyen látható nyomokat hagyott. Azt is mondtam, hogy meg vagyok ijedve. Kérte, hogy mutassam meg! ... Lábamat kivettem a takaró alól és megmutattam. Olyan élénken látszott minden, mint ébredéskor. Észrevettem, amint lelkiatyám meglátta, ő is megdöbbent és megle­pődött. De mindjárt napirendre tért a dolog felett. Azt kérdezte, látta-e valaki? Megmutattam-e valakinek? . Édesanyámnak? ... Mondtam, hogy nem! Nem mertem, mert nem tudtam volna mit mondani. Szigorúan megpa­rancsolta, ha máskor is álmodnék valamit, különösen ilyent, hogy látható nyoma is marad, senkinek sem szabad erről beszélni. Csak neki mondjam meg és azt tegyem meg mindig, amit ő parancsol. Ígérjem meg, hogy mától kezdve fokozottabban engedelmeskedem neki. Ha a Jézuska kívánna valamit tőlem, - nem baj, ha álomban lenne is - mindig azonnal szívesen és készségesen engedelmeskedjem Neki, hogy meg legyen velem elégedve és mindig örömet szerezzek Neki.”

Galgóczy Erzsébet 33 éven keresztül hordozza Jézus Krisztus sebhelyeit. Péntekenként átéli a keresztutat és együtt szenved a Megváltóval, „testében kiegészítve mindazt az Egyház javára”. Ennek az áldozatnak a hatása felmérhetetlen!

Ne gondoljuk azonban, hogy ettől kezdve, hogy megértette misztikus hivatását, már könnyű volt Erzsébetnek! Elég elolvasnunk az 1946-ban, a háborús megpróbáltatások után írott versét, hogy lássuk, milyen küzdelmeket kellett neki magában is megvívnia.

Az éjjel álmodtam 

(Kisújszállás,1946. jan. 21.)

Álom... álom ... rémes Álom...

Mi fáj édes kis leányom?

Kis virágom! Hisz te remegsz!

Máriácskám! Ott van ... ott ... egy nagy kereszt!

Szívére ölelve suttogja:

Igen, a tied ez! ...

Ne félj tőle, öleld csak át

És Szent Fiamnál légy te mindig engesztelő áldozat.

Máriácskám! Én úgy félek, hisz oly nagy ez a kereszti

Hátha egyszer nem bírom? ...

Ne félj, édes! Veled leszek,

Megsegítlek, megvédelek, s mindig veled szenvedek.

Átölelem a keresztet, a szívem már nem is remeg,

Szeretetem lángra gyújt!

Homlokomon csókot érzek,

Rám egy ragyogó könnycsepp hull!

Feleszmélek, könnyek közöl mosolyogva Reád nézek,

S alázattal suttogom:

„Ime, az Úr szolgálója!"

Te pedig a „Mater Dolorosa",

Így mitől is félhetek?!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Részlet egy Galgóczy Erzsébet életéről és misztikájáról készülő könyvből. A mű megjelentetéséhez adományokat gyűjtünk. Támogatni lehet a Szeretet Földje Közhasznú Alapítványon keresztül, számlaszám: 10700268-04975106-51100005 Mindenn adományt hálásan köszönünk, jótevőinkért imádkozunk! (A közlemény rovatba írják be: Galgóczy Erzsébet)