"...teret ad a Szentlélek működésének..."
Kovács Attila atya homíliája, ami elhangzott 2016. április 23-án Dióspatonyban, a gyógyító szentmisén: "Ezekben a hetekben a húsvéti időszakot éli az Egyház. Benne vagyunk a húsvét és a pünkösd közötti várakozásban. A katolikus hívek köztudatában az az elképzelés él, hogy csak a húsvétra kell felkészülni, hisz éppen ezért van a 40 napos nagyböjt. Ám ez az 50 napos húsvéti időszak szintén tekinthető egyfajta felkészülési időnek: fel kell készülnünk pünkösd méltó megünneplésére. Pünkösd-várásban vagyunk tehát, amit Lélek-várásnak is lehet nevezni.
A húsvéti időszak heteiben az ApCselt olvassuk végig a liturgiában. Mindannyian szeretnénk, ha olyanok volnának a keresztény közösségeink, mint amilyenek az apostoli kor őskeresztény közösségei voltak. Ezek a közösségek azért voltak olyan erősek és vonzók, mert mindenekelőtt a bennük lévő hívek voltak eltelve hittel és Szentlélekkel, ahogy azt az ApCsel megjegyzi az egyik helyen Barnabás apostollal kapcsolatban. A mi keresztény közösségeink azért olyan gyengék, s azért haldoklik sok helyen az egyházi élet, mert ez a két valóság hiányzik belőlünk: a hit és a Szentlélek. Következésképpen a megújulás útja pont az, hogy újra hinni kezdünk – a szó bibliai értelmében – és betöltekezünk a Szentlélekkel.
Természetesen nem lehet egy az egyben lemásolni az ApCsel-ben leírt dolgokat, hisz az abban leírt események immár 2 ezer éve történtek. De azt kell látnunk, hogy a mai világ egyre jobban kezd hasonlítani az akkori korhoz. Manapság egy posztkeresztény korban élünk, hitehagyást és elvallástalanodást láthatunk magunk körül. Az őszintén elkötelezett keresztények ma újra kisebbségben vannak. Formális keresztényből még mindig sok van, de olyanból, aki igazán jézusi módon gondolkodik, ítél és cselekszik, egyre kevesebb. A világ és a társadalom eltávolodott Istentől, az evangélium értékei ki lettek radírozva az egyének és a közösségek életéből. A keresztény Európa már régen a múlté. Éppen ezért újra fel kell fedeznünk az ApCsel lelkiségét, el kell töltekeznünk Szentlélekkel és hittel. Az apostoli kor igehirdetése azért volt olyan hatékony, azért növekedett olyan dinamikusan az Egyház, mert az evangéliumot nemcsak szóval, hanem erővel, Szentlélekkel és mély meggyőződéssel hirdették – ahogy azt Szent Pál apostol megfogalmazta az Első tesszaloniki levélben.
A liturgia tehát minden évben elénk tárja ezt az 50 napos pünkösd-várást, és ahogy közeledünk a pünkösdhöz, itt-ott előkerül a Szentlélek emlegetése is. Egyébként pedig a harmadik isteni személy valahogy el van felejtve. Teljességgel igaz, hogy Krisztus-központú a hitünk és a lelkiségünk, de ne feledjük el, hogy Krisztus műve a földön nem a húsvéttal fejeződött be, hanem a pünkösdi Lélek-áradással. Sokan és sokszor mondják mostanában, hogy új pünkösdöt várunk. Van, akik kritikusan elutasítják ezt a kijelentést, mondván, hogy nem új pünkösdöt kell várni, hanem Krisztus második, diadalmas visszatérését a földre, amiről tudjuk, hogy majd a történelem végén következik be, s ennek időpontját senki emberfia nem ismeri.
Mit jelent tehát az, hogy új pünkösdöt várunk, s nemcsak ebben az 50 napban, hanem úgy általában? Ez a kijelentés arra vonatkozik, hogy várva-várjuk a Szentlélek kiáradását. Mert hisz a Szentlélek a teremtő és az újjáteremtő Lélek, Ő a gyógyító és helyreállító Lélek. Krisztus feltámadásánál is jelen volt a Szentlélek. A pontos teológiai megfogalmazás úgy hangzik – Szent Pál apostol tanítását követve – hogy a mennyei Atya a Szentlélek erejével támasztotta fel Jézust a halálból. Az Egyház is a Szentlélek erejéből született, éppen egy hatalmas és igen látványos kiáradás által, akkor ott Jeruzsálemben, pünkösd ünnepén. Ahol teremtés van, s ahol élet születik, ott jelen van a Szentlélek működése. S továbblépve: ahol csodálatos gyógyulások történnek, ott szintén a Szentlélek munkálkodik. A közbenjáró imaszolgálatban, vagy egy-egy ilyen gyógyító imadélutánon nem kuruzslás történik, nem ráolvasás vagy valamiféle mágikus szertartás, hanem a Szentlélek segítségül hívása, hogy ő hozzon létre bennünk, testünkben és lelkünkben gyógyulásokat.
Tudjuk, hogy a Szentlélek jelen van és működik az Egyházban. A Szentlélek működése nélkül az Egyház csak bigott emberek vallási csoportosulása lenne, esetleg egy unalmas társaság vagy valamiféle szabadidős klub. A Szentlélek viszont életet visz az Egyházba. A katekizmusban van egy nagyon érdekes tanítás a Szentlélek működéséről. „A Szentlélek az Isten Igéjével, a szentségekkel, az erényekkel és a karizmákkal építi az Egyházat.” Ebből mi következik? Ahol a hívek nem élnek a Biblia gyakori olvasásából, ahol nem járulnak szentségekhez – ez főleg a gyakori szentgyónást és a szentáldozást jelenti - , ahol nem gyakorolják az erényeket, s végül ahol nem használják a karizmákat, ott elsilányul vagy elhal a hitélet, s a templomok kiürülnek.
Igazság szerint minden egyházközségben kellene lennie közbenjáró imacsoportnak, ahol a Szentlélekkel és hittel eltelt hívők imáját kérhetjük. Tudjuk, hogy a Szentlélek ma is oszt adományokat, amelyeket használni kell a közösség és embertársaink javára. Ezeket az adományokat nevezzük karizmáknak. Szent Pál az Első korintusi levél 12. fejezetében sorol fel néhány karizmát, s ezek között ott szerepel a gyógyítás adománya is. Karizmatikus találkozókon láthattuk, hogy mindig hosszú sorok kígyóztak a közbenjáró imaszolgálatot végző csoportok előtt. Az emberekben óriási a vágy a testi-lelki gyógyulás, s a szabadulás után, vagy egyszerűen csak szeretnék megérezni Isten szeretetét és közelségét. Van olyan vallását gyakorló hívő, aki egyszerűen nem tudja, vagy még nem hallotta, hogy Isten szereti őt. Nem véletlenül szólt a dicsőítő ének: „Kell, hogy végre érezd, mennyire szeret az Isten.”
A közbenjáró imaszolgálat vagy egy-egy gyógyító imadélután teret ad a Szentlélek működésének. Hogyan működjön a Szentlélek, hogyan hozzon létre megújulást, hogyan támasszon gyógyulásokat, ha sok helyen nem adnak neki teret? Sokkal több lenne a csodálatos gyógyulás, ha nagyobb teret adnánk a Szentlélek működésének. Ha lennének közbenjáró imacsoportok az egyes plébániákon, akkor a karizmák kibontakozásának is nagyobb lenne az esélye. Ehhez talán ki kell lépni abból a szemléletből, amely szerint mindent a paptól várunk. Szentmisét csak a pap mutathatja be, bűneinket csak a pap bocsáthatja meg a szentgyónásban a Jézustól kapott isteni hatalommal, a betegek kenetét szintén csak pap adhatja fel, de közbenjárást minden hívő végezhet azért a másik emberért.
A másik fontos dolog a dicsőítés. Nem véletlenül kezdtük ezt a lelki délutánt dicsőítő szentségimádással. A dicsőítés és az ima két olyan szellemi fegyver, ami rendelkezésünkre áll. Ahogy minden egyházközségben kellene lennie közbenjáró imacsoportnak, éppen úgy szükség lenne minden egyházközségben dicsőítő csoportra is, hogy megtörjük a gonosz lélek hatalmát és erejét egy-egy területen. Számos tanúságtételt hallottam arra vonatkozóan, hogy a világ különböző pontjain dicsőítő közösségek és imacsoportok hogyan segítették elő a gonosz, sátáni erők vereségét és ezáltal hogyan hoztak Lélek-áradást. A dicsőítés nagyon szorosan összekapcsolódik a gyógyulással és a megújulással.
Az egyik oldalon tehát látjuk az hagyományos egyházi élet és keresztény közösségeink pusztulását, a másik oldalon ugyanakkor Isten ma is hatalmas dolgokat cselekszik a különböző dicsőítő és közbenjáró csoportokban. Engedjük meg tehát Istennek, hogy húsvét fénye és a Lélek-áradás eltöltse szívünket és lelkünket, és hogy elinduljunk a megújulás és a gyógyulás útján. Amen."
Kovács Attila atya
