Szembenézés: magyar megszállás a Szovjetunióban
Ungváry Krisztiánnak a napokban megjelenő új könyve biztos, hogy nagyot fog szólni, és még arra is van némi esély, hogy nem csak politikai lövészárkok szerint fogják azt megítélni. Fontos lenne, mert ritka fontos könyv: az A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 a II. világháború elhallgatott történetét tárja fel, úgy, hogy egyszerre segíti a nemzeti önvizsgálatot és a megértést. Holokauszt, partizánháború, Horthy felelőssége és máig mérgező kommunista hazugságok – Ungváry Krisztiánnal beszélgettünk (index.hu).
A magyar csapatok a hadba lépéstől, 1941 nyarától megszállóként vettek részt a második világháborúban, de ennek a valódi története nálunk szinte teljesen ismeretlen. A szovjet frontról mindent elhomályosított a Don-kanyar tragédiája, a magyar megszállók valós működéséről már a háborús években is cenzúrázott hazugságok terjedtek, ‘45 után pedig feltárás helyett elhallgatták és elhazudták a tényeket. Pedig talán ez volt a magyar honvédség legfontosabb feladata a világháborúban: döntően ukrán területen, német egységekkel keverve látták el a feladataikat, melyek a rend fenntartásától a partizánháborúk kegyetlen öldöklésein át a holokausztban való részvételig, civilek elleni tömeggyilkosságokban való asszisztálásokig tartott.
A kérdést a korábbi, A magyar honvédség a második világháborúban című munkája után most jóval részletesebben vizsgáló Ungváry Krisztián eseménytörténeti szinten is sok új tényt tár fel. Közben pedig a nálunk megszokott hadtörténeti feldolgozásmódhoz képest komplexebben, az egyszerű katona perspektíváját, a pszichológiai folyamatokat és a felelősség kérdését is kiemelve ad olyan átfogó képet, amely egyszerre sokkoló, megrendítő és potenciálisan megtisztító.
A könyv nem pusztán holokauszttörténet, de a magyar megszálló csapatok tevékenysége elválaszthatatlan a holokauszttól, ami itt már 1941-ben elkezdődött. Kétmillió ember, az ukrajnai zsidók körülbelül 85 százaléka pusztult el, és nem koncentrációs táborokban: jellemzően a lakóhelyük közvetlen közelében, a város mellett lőtték tömegsírokba őket. A kivégzőosztagok az esetek döntő többségében Einsatzgruppék és német rendőrök voltak, de a tömeggyilkosságokat ők nem tudták volna egyedül elkövetni.
A helyiek és ukránokból szervezett egységek mellett sok városban magyar katonák működtek közre férfiak, nők, gyerekek kivégzésében. Egy-két kivételtől eltekintve nem magyarok húzták meg a ravaszt, de sok helyen ők vezették a helyszínre a gettóból az áldozatokat, ők vetkőztették le őket, ők állták körbe őket szuronyokkal, amíg a sorukra vártak az előre kiásott gödörnél.
„Amikor a meggyilkoltak betemetése kezdődött, egy Szente András nevű tizedes 5-6 kg-os kődarabokat dobott a hullák fejére. A betemetés közben úgy látszott, hogy a föld az alatta levő áldozatok mozgása folytán felemelkedik, mire a mellettem álló Kapitány Gergely szakaszvezető puskájával a földbe lőtt, mire a mozgás megszűnt.” - Ez a vallomás egy olyan zászlóaljból származik, amely több tömeggyilkosságban is részt vett. A halottak meggyalázása és a haldoklókba való belelövés extrém példa, a szadizmus, a keresett kegyetlenkedések kivételesek voltak.
De a gyilkosságokban sok magyar egység dolgozott a németek alá a Nyugati Magyar Megszálló Csoportnál. Ungváry becslése szerint 1000 és 5000 között lehet azoknak a magyar katonáknak a száma, akik tömegsírokhoz kísértek zsidókat, és tízezres nagyságrendben voltak a magyar honvédségben olyanok, akik legalábbis láttak ilyet.
Ne finomkodjunk: ez a holokausztban való részvételt jelenti, mert az részletkérdés, hogy magát a ravaszt ki húzza meg a végén – mondja a szerző, amikor a megfelelő kifejezést keresem.
Ungváry nem nevezné ezeknek a magyar katonáknak a többségét egyértelműen tetteseknek, inkább résztvevőkről beszél. Egy-két szadista kivételével a részvételük sem önkéntes volt: a korabeli iratok beszámolnak róla, hogy többségükben rossz hangulatban voltak a kivégzések után, és a tisztjeiket hibáztatták, hogy erre kényszerítik őket. Bár nincs nyoma annak, hogy valaki megtagadta volna a tömeggyilkosságokhoz kivezényelt egységeknél a parancsot, kevésbé kiélezett helyzetben többen segítettek is az üldözötteknek. Volt parancsnok, aki maga is bújtatott zsidókat, még olyan is előfordult, hogy valakit Kijevből katonai repülőn szöktettek Magyarországra.
A mű számomra talán legfontosabb része, ahol magam is megrendültem, az a gajsini történet: egyszerű békéscsabai honvédok, akiknek fogalmuk sem volt arról, mibe kerülnek bele, egy olyan erőszakorgia kellős közepén landolnak, ami józan ésszel felfoghatatlan.
„A későbbi emberek már a hullákra feküdtek rá, a vérengzés látványa szinte elviselhetetlen volt, a lelőtt emberek vére valósággal magasra lövellt. Én ettől a látványtól rosszul lettem, és lezuhantam a földre, a mellettem álló Széchy szakaszvezető felemelt, és rumot töltött belém. Az árokban a gyilkolást végző németek gumikesztyűt és gumiruhát viseltek.”
Ungváry Krisztián kérdése az, hogy milyen folyamatokon keresztül jutottak el egyszerű átlagemberek odáig, hogy nem kívánt, de teljesíthető, normális feladatnak számított nekik gyerekek és nők vesztőhelyre kísérése. Ezt a hétköznapi erkölcsöt kikapcsoló helyzetet a szociálpszichológia klasszikusának számító Milgram-kísérlethez hasonlítja, mely bizonyította, hogy az emberek többsége akár halálos erejűnek hitt áramütést is hajlandó adni egy idegennek bizonyos feltételek fennállása esetén.
„A morális ítéleteink mindig csak valamilyen referenciakeretben érthetőek. Ha egy társadalom folyamatosan és sok lépcsőben ahhoz van szoktatva, hogy a zsidókkal kapcsolatos ügyek más megítélés alá tartoznak, mint a nem zsidóké, egy idő után elő lehet idézni azt a helyzetet, hogy még az a hír is, hogy tegnap a városban 2000 zsidót lőttek agyon, mellékes hírré válhat, mintha csak egy szalonkavadászatról lenne szó” – érzékelteti az embertelenné válás pszichológiáját.
Horthynak is tudnia kellett róla
A tömeggyilkosságok ténye Ungváry kutatásai szerint köztudomású kellett, hogy legyen. „Aki nem tömte be a fülét vattával és nem tett fekete kendőt a szemére, annak látnia kellett. Érezte a hónapokig terjengő hullabűzt, hallotta az elbeszéléseket, látta, hogy a város harmada üres.” A hírek Magyarországra is eljutottak, többen küldtek levelekben még fényképeket is, de a közvélemény nem erről szólt.
Még a magyarországi zsidók, mint potenciális következő áldozatok, sem vették észre, hogy mi történik igazából – mondja Ungváry. „Ők is ugyanolyan rasszista módon reagáltak, mint a nem zsidók: lehet, hogy ott velük, a galíciaiakkal ezt megcsinálták, na de mi asszimiláltak vagyunk, velünk ez nem képzelhető el.”
Ne gondoljuk azt, hogy a zsidók vannak az egyik oldalon, és a keresztények a másikon, a feldolgozás ennél egy kicsit komplexebb. A magyar politikai elitnek azonban egyértelműen tudnia kellett már 1941–42-től a népirtásról. Ezt támasztja alá az is, hogy 1942 nyarán felsőbb parancsra leállítják a tömeggyilkosságokban a magyar részvételt – ezután ilyesmire nincs is adat. „A holokausztról a magyar felső vezetés rendkívül pontos információk tömegével rendelkezett” – írja a könyv. Horthynak is tudnia kellett a megszállt keleti területek zsidóságának sorsáról, Ungváry szerint már csak ezért is megkérdőjelezhető a kormányzó védekezése, hogy csak ‘44 júniusában, a magyarországi deportálások után szerzett tudomást a holokausztról.
Teljes falvakat mészároltak le a magyarok a partizánháborúban
Míg Nyugat-Ukrajnában a magyar megszálló hadtestek összességében békés lakossággal és fegyveres ellenállás nélküli népirtással találkoztak, a Keleti Magyar Megszálló Csoport egészen más körülmények közé került. Itt kíméletlen partizánháború folyt, de egyáltalán nem úgy, ahogy az a szovjet filmekből ismerős lehet. Összhangban az óriásit szóló Timothy Snyder-könyvvel, a Véres övezettel, Ungváry azt mutatja meg, hogy egy alig átlátható, bonyolult frontokkal és törésvonalakkal teli polgárháború zajlott oroszok és németek, bolsevikok és nemzetiek, partizánok és a németek szövetségesei között, leginkább pedig a mindenki által fenyegetett és gyilkolt falusi lakosság és a különböző fegyveres csoportok között.
A partizánok többsége nem a megszállókkal való harcot kereste, hanem a védtelen lakosságot terrorizálta, és közben pálinkát főzött. Ez nem igazán az a része a történetnek, amit sokat szoktak hangoztatni.
A magyar megszállással kapcsolatos iratokból az derül ki, hogy a partizánmozgalom valójában nem a megszállók ellen küzdött elsősorban, hanem azon ügyködött, hogy sztálinista terrorral visszariassza a lakosságot a kollaborációtól. Sok faluban a helyiek annyira féltek a mindenüket elvevő partizánoktól, hogy még mindig inkább a németekkel vagy a magyarokkal működtek együtt – pedig a megszállók is borzalmas dolgokat követtek el a mindkét fél által eszközként használt civil lakosság ellen.
A parancsnokon és a helyi viszonyokon nagyon sok múlott, de általában a helyi ukrán lakosság sokkal jobban örült Ungváry kutatásai szerint annak, ha a professzionálisabb Wehrmacht ment hozzájuk, mint ha a magyar honvédség. A magyaroknál ugyanis gyengébb volt a kontroll, több volt az önkényeskedés, de a németekkel szembeni kisebbségi komplexus is szerepet játszhatott abban, hogy hajlamosak voltak túlreagálni dolgokat. És ez itt nagyon enyhe kifejezés.
A magyar megszálló csapatok a brjanszki erdők környékén 1942 tavaszán a helyi lakosok ellen katonai szempontból is értelmetlen, hatalmas méretű megtorló akciókat hajtottak végre. A partizánelhárítást úgy látták megvalósíthatónak, hogy a falvak teljes lakosságát legyilkolják és a falvakat felgyújtják. Ez több tízezer halálos áldozatot jelentett. „Ez a megszálló háború egyik legsötétebb foltja” – szögezi le Ungváry Krisztián. Az áldozatokat a hivatalos iratokban partizánnak tüntették fel, a behazudott hadi érdemekért a gyilkosok kitüntetésben részesültek.
Nem érdekelte a kommunistákat, kik az igazi bűnösök
Akkor annál is rosszabbak voltak a magyar csapatok, mint a szovjet megszállók aztán Magyarországon? Ungváry nem akarja, hogy a levegőben lógjon a kérdés, és határozott nemmel felel rá. „Ez az összehasonlítás elkerülhetetlen, és az olvasó úgyis megteszi. Akkor már inkább én, aki felelősséggel tartozom érte” – indokolja, hogy más történészekkel ellentétben miért megy bele a könyvében ilyesmibe.
A döntő különbség szerinte, hogy a Vörös Hadseregnek semmilyen érdemi civil ellenállással nem volt dolga, mégis rengeteg erőszakot és sok gyilkosságot követtek el – szemben a magyar megszálló csapatokkal, amelyek ugyan borzalmas dolgokat tettek a partizánokra hivatkozva, de csak ott, ahol tényleg volt partizánháború. A különbség oka szerinte politikai és kulturális: a félázsiai szovjet hadviselés régi hagyományként hozza a brutalitást, amit a sztálinista terror tovább fokoz.
Az európai civilizációról nem állítom, hogy jobb, de más. Úgy is mondhatnánk, hogy egy német és egy szovjet tömegkivégzés között az a különbség, hogy az előbbit valószínűleg professzionálisabban csinálják. Kérdés, hogy ettől erkölcsi szempontból melyik a jobb.
Ungváry a háborús eseményekhez hasonló fontosságúnak gondolja azt, hogy mi történt 1945 után, és mi az, ami elmaradt. Bár azt gondolhatnánk, hogy az új rendszer minden lehetőséget kihasznált, hogy leleplezze a „Horthy-fasizmus” bűneit, valójában nem érdekelte őket, hogy mi történt a megszállás során – mondja Ungváry. A felelősségre vonások többsége pusztán politikai koncepciós eljárás volt.
„Hogy mennyire velejéig romlott volt az a világ, ami 1945 után következett, ebből érthető meg leginkább” – fogalmaz. Miközben egy lekvárostészta-mérgezés miatt a Rákosi-rendszer képes volt embereket felakasztani, azt mondván, hogy a tettesek horthysta tisztek, az igazából senkit nem érdekelt, hogy mi is történt valójában a fronton – ez pedig Ungváry szemében éppen eleget árul el a kommunista antifasizmus valódi természetéről.
Több alázatot, kevesebb ideológiai partizánkodást
A kommunizmusban elmaradt és eltorzított felelősségre vonás Ungváry szerint a mai emlékezeti zavarokat is meghatározza. „Ezt most éppen a Hóman Bálint-ügy mutatja meg: attól még, hogy koncepciózusan ítélték el, Hóman nem lesz ártatlan. Az egész csak ebben a tettes-áldozat relációban jelenik meg sokak szemében, és hogy Hóman mindkettő volt, tettes és áldozat is, azon senki nem gondolkodik el.”
A „hazug antifasizmus” leleplezése kapcsán Ungváry azt mondja, hogy a könyve legalább annyira antikommunista mű, mint amennyire a második világháborúval való szembenézést kívánja szolgálni. Úgy érzi, sok olvasata van, ezért is reméli, hogy a fogadtatásában felül fognak emelkedni a lövészárokharcokon.
A magyar jobboldalnak szerintem nagyon hálásnak kell lennie, hogy megírtam ezt a könyvet — jelenti ki. „De ha az a kérdés, hogy a magyar lakosság mikor fog szembenézni egy ilyen történelmi problémával, arra az a válaszom, hogy feltehetően soha. Az emberek jelentős részének egyszerű történetekre és mítoszokra van szüksége.” Ez a könyv azonban Ungváry szerint nem „a nemzeti felelősség tükre” kíván csak lenni, ennél szerinte többről szól ez a történet: arról, hogy amikor két totális ideológia összecsap, akkor szinte senki nem tud szűz maradni.
Nekünk, kései olvasóknak, sokkal több alázattal kell gondolnunk ezekre az emberekre, akik ebbe belekerültek. Ez legalább annyira fontos, mint az, hogy legyünk tisztában azzal, hogy a magyar katonaság „csúnyán viselkedett”.
„Talán a legfontosabb üzenet, amit meg akartam fogalmazni, hogy az a típusú történetírás, amely jók és rosszak, nácik és antifasiszták, vagy rossz kommunisták és felszabadító antikommunisták raszterében írja meg ezt a történetet, alapvető információkat sikkaszt el.” Ez a sztori – mint Snyderre is hivatkozva mondja – ennél megrendítőbb: két totális diktatúra olyan keretet teremtett a két tűz között élő emberekben, hogy a tömeggyilkosságokkal való szembesülés már egyáltalán nem tűnt rendkívülinek. Az egyszerű magyar honvéd is, akit soha senki nem készített fel arra a szerepre, amibe belekerült, ezen a purgatóriumon ment keresztül. 1945 előtt és aztán 1945 után, máig hatóan.
(Kolozsi Ádám, index.hu)
