Magyar állatkert a csúcson
Van egy Anthony Sheridan nevű fickó, aki nyugdíjas korára a világ legelismertebb állatkert-analitikusa lett. Ez annyi jelent, hogy kérdőíveket küld szét a világ állatkertjeinek, aztán személyesen is meglátogatja a helyszíneket, és egy összetett szempontrendszer alapján sorrendet állít fel az állatkertek között, az eredményeit pedig elismeri az állatkerti szakma. Ennek a sorrendnek az élén végzett idén a Sóstó Zoo, a nyíregyházi állatkert.
Az állatkerti szezon tavasztól őszig tart, esőben és hóban csak nagyon kevesen kíváncsiak az állatokra. Pedig van mit nézni, az állatok nagy része télen is pont ugyanannyira aktív, mint nyáron. Jó, a nagymacskáknak tök mindegy, ők az időjárástól függetlenül alszanak fél napokat.
Ettől függetlenül mi is csak azért mentünk le október közepén Nyíregyházára, hogy megnézzük, mit tud az az állatkert, amely egy összeurópai lista élén tud végezni. Összpontszám szerint a Sóstó Zoo két másik, dán állatkerttel megosztva az első helyen végzett az évi félmillió látogatónál kevesebbel rendelkező állatkertek listáján. Ahogy megálltunk a parkolóban (aznap hetedikként, szóval tényleg nincs szezon), hirtelen úgy éreztük, megvan a megoldás: két nagy tábla hirdeti, hogy mekkora állami támogatást is kapott az állatkert az elmúlt években. Százmilliós összegek vannak kiírva, hát úgy mondjuk nem nehéz. Aztán gyorsan kiderül, hogy azért nem teljesen úgy volt az, sőt, ők úgy fogalmaznak: csak azért sikerült, mert nem tudták, hogy lehetetlen.
Szabolcsi gyereknek ez legyen Berlin
Eredetileg úgy terveztük, hogy nem áruljuk el rögtön a kapunál, kik vagyunk, nehogy adjanak mellénk valakit, aki csak a szép helyekre visz el minket. Persze ha az objektív-karácsonyfának öltözött fotós nem lett volna elég a gyanúhoz, az áfás számlával azonnal lebukunk, és pár perc múlva már az igazgatóval beszélgetünk, és persze kapunk is egy munkatársat, aki kísér minket. Gyanús a nagy mozgás, de később megtudjuk, hogy az állatkert 19 éves működése alatt az országos média figyelme bennünk csúcsosodik ki - korábban nagyobb lapok és tévék csak a régiós tudósítók, illetve a híradó végén megszokott „akármi született az állatkertben” kezdetű kis színesek miatt kaptak figyelmet.
Gajdos László, az állatkert alapító-igazgatója azonban nem szomorú emiatt, mint mondja, őket nem a média figyelme hajtja. „Azért dolgozunk, hogy egy szabolcsi gyereknek legalább az állatkert szempontjából ugyanolyan dolga legyen, mint egy berlini vagy akár budapesti gyereknek. A listán elért helyezés azt mutatja, hogy ez sikerül is.”
Megbeszéljük, hogy innen folytatjuk, csak előbb megnézzük az állatkertet. Kiderül, hogy ha akarjuk, van egy kis program is: megetetjük a kattákat, aztán visszajövünk az elefántokhoz, közben meg nagyjából azt csinálunk, amit csak szeretnénk. A kattaetetés rendszeres, mármint ahol a látogatók is adhatnak pár szem szőlőt az elképesztően rámenős makiknak, az elefántokat viszont általában csak a gondozók etetik.
Ahogy a katták felé sétálunk, arról beszélgetünk, hogy vajon nem érzik-e magukat bezárva az állatok. Fábián Enikő szerint nem, mert amelyik fajokról az állatok általában úgy tudják, hogy több négyzetkilométeres területeket járnak be naponta, valójában a nap legnagyobb részében pihennek, ha a zsákmányszerzés miatt nincs szükség a nagy terület bejárására. Mielőtt megkérdezném, hogy na jó, de hát a madarak, pont elsétálunk a nagytestű ragadozómadarak reptetője előtt. „Ők például elkobzott madarak, valaki be akarta csempészni őket a határon, de elkapták. Vissza nem tudjuk őket engedni, mert nincs papír arról, honnan is származnak, ha meg máshova kerülnek vissza, elpusztulnak.”
Szóba kerül, hogy is kerülnek az állatkertekbe az állatok. Nyíregyházán idén igazi szaporulatbomba volt: született afrikai elefánt (tavaly Nyíregyházára jöttek az európai elefántgondozók továbbképzésre), fóka, zsiráf, császárbajszú tamarin, szibériai tigrisből kettő is, meg egy halom egyéb dolog, és ha még ez nem lenne elég, van vemhes állat is pár, és a krokodilok is udvarolnak, ha épp nem néz oda senki.
A születő kisállatok sorsáról nem az állatkert dönt, hanem az adott faj európai fajkoordinátora. Az állatkert csak lejelenti a szaporulatot, a fajkoordinátor pedig - a megfelelő idő elteltével - leosztja az állatot egy másik helyre. Van úgy, hogy egy fajra nagy a kereslet, de olyan is előfordul, hogy a leáll minden ügylet, bonyolult dolog ez, a koordinátorokon kívül nem is érti mindig mindenki.
De az állatkertek már csak ilyen bonyolult dolgok. Azt például tudták, hogy az afrikai és ázsiai elefántok gondozói nem helyettesíthetik egymást? Komoly a veszély ugyanis, hogy átviszik a két faj között a betegségeket, még az állatorvosok is fertőtlenítve mehetnek csak egyik helyről a másikra, ha pont úgy jön ki a lépés. Ezért is külön érdekes, hogy a nyíregyházi egyike azoknak az állatkerteknek, ahol mindkét fajtát tartják anélkül, hogy gond lenne a dologból. (Igen, megkérdeztem, de nincs olyan betegség, ami az állatokról átterjedne az emberekre, vagyis nincs probléma a leguáninfluenza miatt.)
Végre odaérünk a kattákhoz, akik amint kiszúrják Enikő kezében a szőlővel teli tálat, átváltoznak a kajáért kuncsorgó sziámi macskává: a szokásosnál is jobban kiguvadó szemekkel könyörögnek a gyümölcsért, közben a hátunkra másznak, még a hajamba is beletúrnak, bár ott talán nem szőlőt keresnek. „Simogatni nem lehet őket még ilyenkor sem” - mondja az amúgy turisztikai referensként dolgozó fiatal nő, miközben kattákkal a fejünkön, a vállunkon és a kezünkön egyensúlyozva szőlőszemet próbálunk juttatni a makibanda legkisebb, elnyomott tagjainak. „Nem számítanak rá, megijednek, odakapnak, hiába ők másznak rád.” Szerencsére fel sem merül, hogy én simogassam őket, bőven elég, ha ők érdeklődnek.
Már megyünk ki a kifutóból (a makik hátha-maradt-náluk-még-egy-szem arckifejezéssel egészen a zsilipelés miatt fontos láncokig kísérnek minket), mikor végre érthető választ kapok arra, miért nem szabad etetni az állatokat. „Ahova ki van rakva a tábla, hogy a látogatók ne etessék az állatokat, ott tényleg fontos. Nem azért, mert megfulladnak vagy mert rossz ételt kapnak (bár ez is rendszeres), hanem mert ha az állatok jóllaknak, a gondozóknak nem marad eszközük az ösztökélésre.”
Az idegesítő látogatói szokásokról is beszélgetünk, miközben megyünk zsömlét osztani az elefántoknak. Kiderül, hogy az üvegen kopogtatás az örök sláger, valószínűleg sosem fog kikopni teljesen. Enikő szerint viszont az a legfurcsább, mikor a szülők hagyják, hogy a gyerekek benyúlkáljanak a ketrecekbe a vadállatokhoz és madarakhoz. „Persze, hogy odacsípnek, és olyankor valamiért mindig mindenki meglepődik.”
Elefántot etetni nem is olyan egyértelmű dolog. Eleve át kell jutni a rácson, ami az ellen véd, hogy a kifutó és a belső termek között közlekedő elefántok kijussanak a szabadba. Mint kiderül, ez a rács tényleg az elefántok méreteire készült: felnőtt férfiak simán átférnek a kapu elemein. Aztán ott van az a kérdés, hogy mit is eszik egy elefánt. „Húst nem” - zárja rövidre az idióta kérdést a gondozó, aztán hagyja, hogy elosztogassunk két tucat zsömlét a két, hívásra elénk sétáló elefánt között. Valójában olyan érzés, mintha kígyókat etetnénk, az elefántok meg sem moccannak, csak az ormányuk mozog, ha épp nem zsömlét vesznek el, a másik elefánt ormányát böködik és csipkedik.
„Akármennyit” - jön a válasz, mikor kérdezem, hogy mennyit bír enni egy elefánt, és tényleg, a nagy vödörnyi zsemlét talán fél perc alatt tolják be. Ahogy sétálunk kifelé, látom, hogy az épület belsejében az idényzöldségek és -gyümölcsök teljes palettája várja az állatokat, ha akarnának, még tököt is faraghatnának. Azt hiszik, túlzok? A gondozók szerint nem: az egyik elefánt olyan ügyesen bánik az ormányával, hogy állandóan le kell csekkolni, nem tekerte-e ki az épület valamelyik csavarját, amíg nem figyeltek oda rá.
Az állam nélkül
Az elefántok étvágya eszembe juttatja megkérdezni, mekkora kihívás az állatok etetése. „Nagy. Többféle eledel van, mint ahány állatfajt tartunk, és a különleges igények, például a bambusz mellett az sem egyszerű, ha valamiből simán csak sokat kell rendelni, mint mondjuk halból, csirkéből vagy növényi táplálékból. Az állatkert jelentős részét ráadásul a berendelt eledelek tárolására kell fordítanunk” - tudom meg, és hirtelen nagyon sok tányér szimultán pörgetésének látom az állatkerti munkát. A Sheridan-listán elért helyezés mutatja, hogy ez nem csak simán jól megy az ittenieknek, de a folyamatos fejlődésre is van idő, szinte minden évben van valami újdonság.
Aki jövőre megy legközelebb, az például az Andok-házat láthatja majd. Ahogy a neve is mutatja, a most még épp építés alatt álló projekt a dél-amerikai hegyvidéken élő állatokat mutatja majd meg, de nem akárhogyan. A látogatók függőhídrendszeren sétálva, felülről nézegethetik majd az alattuk elterülő kifutókban élő állatokat. Amennyire a Sheridan-féle szempontrendszert nézegettem, az olyan alapvetések, mint az állatok sokszínűsége, jóltartottsága és a tudományos munka minősége mellett pont ez, a különleges, a látogatóknak igazi élményt adó megoldások azok, amelyek kiemelhetnek egy állatkertet a tömegből.
Ilyen állatkertet viszont két módon lehet építeni. Baromi sok pénzzel vagy megszállottsággal. Arra, hogy az utóbbit helyettesítheti az előbbi, pont a nyíregyházi példa a legjobb. Ahogy a séta végén, egy valószínűleg nálam is idősebb épület kicsit kupis irodájában Gajdos meséli, az egész egyetlen oroszlánnal kezdődött. „Kitaláltam, hogy csinálok ide egy állatkertet, de itthon senki nem akart ebben segíteni. Azt mondták, hogy minek Szabolcsba állatkert, ha a rakamazi gyerek oroszlánt akar látni, vonatozzon fel Pestre.”
Gajdos szerint az első évtized hatalmas kaland volt, de már a nyitás is egészen különlegesre sikerült. Végül külföldről sikerült szerezni egy oroszlánt, de olyan rövid határidővel, hogy Elekért egyrészt nekik kellett kiautózni, másrészt az akkor még csak elméletben létező állatkert területén egy vécé épülete tűnt a legalkalmasabb oroszlánlaknak. „Látogatók nem jöttek, szóval vécé nem kellett, átépítettük. A munkatársaim miatt tartunk itt amúgy, ahol, már akkor, az első időkben is csak azt kérdezték, hogy milyen színűre, ha azt mondtam nekik, hogy fessék be az eget.”
A nyitáshoz azonban egyetlen oroszlán még kevés volt. „Tudtuk, hogy sokan jönnek majd, ki kellett találni valamit. Kijelöltük a tervezett kifutók helyét, és kitettünk táblákat, hogy itt hamarosan ilyen meg olyan állat lesz látható. Az első hétvégén annyi pénz jött be, amennyiből vissza tudtuk fizetni az oroszlánra felvett kölcsönt, bár életemben nem izgultam még azért annyira, hogy május elsején ne essen az eső” - meséli az igazgató.
Az első oroszlán ugyanis Hollandiából jött, ajándékba kapták, a nyitás költségeire nem sikerült állami támogatást szerezni. „Nagyon sokáig egyetlen fillér állami támogatás nélkül működtünk, ma is csak akkor vesszük igénybe, ha egy beruházás önerejét nem tudjuk kitermelni. Például a Zöld Piramis építéséhez, aminek a másik felét EU-s pályázatból fizettük.” Elek aztán egészen sokáig élt az állatkertben, 2014-ben pusztult el.
Az állatoknak van légkondi
Az igazgató két dologra büszke. Az egyik, hogy a park állami dotáció nélkül is önfenntartó, sőt, nyereséges. Ez világszinten sem jellemző. A másik, hogy a 30 hektáros terület mentes minden kompromisszumtól. „Azt akartam, hogy a családok, akik nyaralás helyett csak hozzánk jutnak el, a lehető legtöbbet kapják. Azt szerettük volna, hogy ha egy gyerek a román vagy az ukrán határ melletti faluból meg akarja ismerni a Föld élővilágát, akkor erre nálunk lehetősége legyen. Ezt elértük, ráadásul az állatok is jól érzik itt magukat, több veszélyeztetett faj is szaporodott már nálunk, ami nagyon jó jel.”
És végül még egy érdekesség, ami szokatlan lesz a sikeres magyar vállalkozásokról kialakult képhez szokottaknak. Az iroda, ahol az igazgató és az állatkert vezetése dolgozik, egy, a kezdetekben a területen hagyott felvonulási épület többször felújított változata. Nincs benne se légkondi, se semmi flanc. „Jó, jövőre már beszerelünk egy légkondit, de mikor azt kérdezik, hogy miért nem építünk egy normális irodaházat, mindig azt mondom, hogy az nem hoz pénzt, ha magunkra költünk, csak abból van bevétel, amit az állatoknak adunk.”
És valóban: a jegesmedve ugyanis azért bírja olyan jól a nyarat, mert folyamatosan megy a barlangban a légkondi. „A látogatók mindig kérdezik, hogy nem kínzás-e a 35 fok a jegesmedvének, de higgyék el, ha akarna, lehetne hidegben is. Valamiért nem akar, jól érzi magát kint nyáron is.”
(Kolbert András, index.hu)
