Fejlesztéssel a migráció ellen?
Jobb- és baloldal Európa-szerte legalább abban az egyben egyetért, hogy a bevándorlási hullámot egyebek között a szegény országok fejlesztésével lehetne enyhíteni. Kényelmes gondolat, csak sajnos a statisztikák szerint az afrikai országok gazdasági növekedésével a migrációs hajlandóság is nő.
„Lehetséges, hogy az európai és az afrikai jólét között egyszer olyan kicsire szűkül a különbség, hogy az afrikaiak már nem akarnak majd elvándorolni. Erre azonban hosszú éveket kell várni. Egyelőre ahogy Afrika egyre gazdagabb lesz, mind több embernek lesz elég információja és anyagi erőforrása az elvándorláshoz” – olvassuk a Flip Chart Fairy Tales elővigyázatosságból inkognitóban író szerzőjétől.
A közelmúltban több kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy általában nem a legszegényebbek vándorolnak a fejlődő országokból a gazdagabb államok felé. Paul Collier a Metazin által is szemlézett könyvében statisztikák alapján állítja, hogy az anyagi helyzet és migrációs hajlandóság diagramja fordított U alakot formáz: a legszegényebbek nem tudnak, a leggazdagabbak nem akarnak elvándorolni a harmadik világ országaiból.
Hasonló következtetésre jutott Drew Hinshaw, a Wall Street Journal kolumnistája is. Hinshaw Szenegál kapcsán arról számolt be, hogy az afrikai ország fejlődésével széles rétegek számára nyílt meg az elvándorlás lehetősége. Ebben egyebek között szerepet játszott a televízió és az internet terjedése is – ezek segítségével szereztek tudomást a nézők az európai jólétről. Hiába a gyors fejlődés, Szenegál még mindig elmaradottabb Európánál, ezért sokan próbáltak ott szerencsét, miután összegyűlt a repülőjegy ára. Christine Mungai a dél-afrikai Mail & Guardianben elemezte az ENSZ migrációs jelentéseit. Ezekből is az derült ki, hogy a legszegényebb afrikaiak nem vándorolnak el, hiszen nem tudják megfizetni az út ezer-háromezer dolláros költségét. A londoni UCL egyetem migrációkutatási központja összehasonlító elemzésében szintén azt állapította meg, hogy a szegény afrikai és ázsiai országokban az anyagi helyzet javulásával nő a migrációs hajlandóság.
Az UCL kutatásából az is kiderül, hogy a politikai instabilitás és a rossz kormányzás jelentősen növeli az elvándorlási hajlandóságot. Ami már csak azért is aggasztó, mert a szegény országoknak juttatott segélyek nem segítik a gazdasági növekedést, annál inkább a hatalmukat bebetonozni óhajtó diktátorokat, akik előszeretettel fordítják a nyugati segélyeket vérengzések és háborúk finanszírozására.
Bár a Flip Chart Fairy Tales szerzője nem merészkedik idáig, mindebből az a roppant kínos következtetés adódna, hogy az afrikai migránsok hulláma a népet szegénységben tartó, ám egyúttal viszonylagos rendet és biztonságot garantáló diktátorok támogatásával lenne megfékezhető. Ami nem is lenne újdonság, hiszen Európa egykor hasonló üzleti megállapodást kötött Kadhafival. A megállapodás értelmében Olaszország Líbiának adta át az országba érkező illegális bevándorlókat. A hatás nem is maradt el: egy év alatt 75 százalékkal csökkent az Olaszországba érkező illegális afrikai migránsok száma. Európa a jutányos árra sem panaszkodhatott: Kadhafi eleinte 5 milliárd eurót kért a migránsok feltartóztatásáért, ám végül évi 50 millióval is beérte.
Hazai szakértői hozzászólás
A szemlecikk szerint „az anyagi helyzet és migrációs hajlandóság diagramja fordított U alakot formáz: a legszegényebbek nem tudnak, a leggazdagabbak nem akarnak elvándorolni a harmadik világ országaiból”.
A leírt migrációs mintázat (a közép mobilizálódik), nem új — ez történt az Ó- és az Újvilág viszonylatában is 200-100 évvel ezelőtt. Skandinávia korabeli népességének hatalmas része emigrált. Ha csak hazánk esetét tekintjük: jóllehet a hazai oktatási segédanyagok is azt sugallják, hogy a hárommillió koldus és az Amerikába kivándorolt másfél millió ember összetartoznak (például: A „hárommillió koldus országa“ — a kivándorlás irányai, mértéke), az összefüggés nem egyértelmű.
A népesség gyors számszerű gyarapodása nem jár együtt a munkamegosztáson alapuló társadalom tagozódásának kiterjedésével. Egy modellszerűen stacioner esetben, amikor valaki kilép a társadalmi munkamegosztásból (visszavonul, majd idővel meghal), akkor és addigra van valaki (és egy valaki), aki átveszi a helyét. Előbb-utóbb mindenkire szükség lesz a társadalom működtetéséhez, és ezt mindenki tudja, és mindenki hajlandó kivárni a sorát. Az Óvilágban a hirtelen népességgyarapodás (magyarán: váratlanul ínséges körülmények között kezdik tengetni életüket azok, akik valamivel korábban már rég elpusztultak volna) kikezdte az óeurópai társadalmak szövetét. A harmadik világban is „csak” ez folytatódik, csakhogy a számok nagyságrendileg nagyobbak.
A szegények azért szegények, mert nem tudnak képességeiket hasznosító módon belépni a munkamegosztásba. Egy részük — swifti iróniával — polgárháborús nyersanyagként hasznosul. A társadalmi közép (a helyüket kereső évjáratok) esete más. Képességeit pénzre tudja váltani, de azok kibontakoztatásához kénytelen is ezt megtenni. (Ennek nem mond ellent az imént hivatkozott hazai példaszöveg. A statisztika szerint kivándorlók nagy része a mezőgazdaságból lépett ki — máshonnan nem is nagyon tudott volna, hiszen a statisztikai nómenklatúra az ország népességének túlnyomó részét a mezőgazdasághoz sorolta. A kivándorlók jelentős része mezőgazdasági napszámos vagy cseléd volt — azaz részt vett a munkamegosztásban. Tegyük hozzá: a hazai foglalkozási statisztikának mindig is nagy gondja volt, hogy társadalmunkban az emberek mindmáig nehezen rendelhetők csak egy-egy meghatározott tevékenységhez.)
A munkamegosztásban való részvételhez, az üzemméret-gazdaságosság okozta koncentráció miatt egyrészt, és a mozgatás-szállítás költségessége miatt másrészt, migrációra van szükség. Ez így van a nagy országokon belül is, csak akkor belső vándorlásként kevésbé feltűnő. Térgazdaságtani okok miatt a speciális készségekkel rendelkezők nehezen tudhatnak megmaradni ott, ahol kiképezték őket. A képzés is tömegtermelésként gazdaságos, és a járulékos költségek miatt a perifériákon olcsóbb, viszont — ismét csak méretgazdaságossági szempontokból — a megszerzett képességek kifejtése a központokban hatékony. Fontos tényező az is, hogy a migrálás költségei a távolsággal arányosan csökkennek, míg a pénzkereseti lehetőségek — jó irányba (a gazdag országokéba) indulva nőnek. Mobilitás és migráció összefüggését nézve: a mobil személyek a presztízs és a pénz közötti átváltást kénytelenek mérlegelni — a helyi társadalom „standesmäßig“ lehetőségeire várnak, vagy ezt föladva, másutt, a presztízshierarchiában alacsonyabbról indulva, de az otthoninál több pénz reményében kísérelnek meg boldogulni.
A jelenlegi migrációs hullámban elvi tekintetben igazán meglepő nincsen. Az afrikai országokban a társadalmak differenciálódása nem tudott lépést tartani az őket alkotó népesség robbanásszerű növekedésével. A szemle által felidézett egyik következtetés szerint „az afrikai migránsok hulláma a népet szegénységben tartó, ám egyúttal viszonylagos rendet és biztonságot garantáló diktátorok támogatásával lenne megfékezhető.” A migrációt szűrő diktatórikus rendszerek azonban minden külső támogatás ellenére sem buktak volna meg, ha alattvalóikban (abban a bizonyos még nem elköteleződött középben) nincs meg a hajlandóság a megbuktatásukra. A geostratégiai meglepetés talán szűrő mögötti tömeg lehetett. De erről magunk is tehetünk. Afrikát nem akkorának tudjuk, mint amekkora valójában. Erre vonatkozóan érdemes szembesülni az Afrika méretét szemléltető ábrával. Hiába alacsony a népsűrűség, a méretek miatt az emberek abszolút száma mégis nagy lehet. (Ne feledjük: a Szovjetunió népsűrűség szempontjából a Föld egyik legritkábban lakott országa volt, nálunk mégis az a szólás járta, hogy „annyian vannak mint az oroszok.”)
Halmos Károly
(metazin.hu)
