Erkölcsösek-e a hivatásos erkölcstanítók?
A nagy filozófusok Buddhától Szókratészen át Kantig elsősorban életmódnak tekintették az erkölcsösséget, amelyet maguk is igyekeztek minél inkább gyakorolni. Ma azonban mintha más lenne a helyzet: az erkölcstan professzorai és a morálfilozófusok elsősorban elméleti, tudományos kérdésnek tekintik az etikát, és nem feltétlenül saját életükben megvalósítandó ideálnak. „Jó emberek-e a hivatásos erkölcstan szakértők? Kutatásunk szerint nem különösebben. De akkor mi értelme az etika oktatásának?” – teszi fel a kérdést Eric Schwitzgebel filozófiaprofesszor az Aeon webmagazinban.
Schwitzgebelt nyolc éve kezdte foglalkoztatni a kérdés, hogy vajon az erkölcsfilozófusok mennyire etikusabbak az átlagnál. Hétéves kisfia akkor azt mondta (mintegy Nietzsche szellemében), hogy szerinte azok, akik sokat beszélnek az igazságosság fontosságáról, leginkább csak azt szeretnék elérni, hogy velük szemben legyünk kedvesebbek.
Ezek után az amerikai filozófus úgy döntött, empirikus alapon jár utána a dolognak. A felmérés során arra a következtésre jutott, hogy a profi morálfilozófusok semmivel sem erkölcsösebbek az átlagembereknél – igaz, nem is rosszabbak. A kutatásból kiderül, hogy a hivatásos erkölcsészek jóval nagyobb mértékben tartják morális kötelességnek az adakozást és utasítják el a húsevést – ám a gyakorlatban maguk nem adakoznak többet és nem esznek kevesebb húst, mint az átlagember. Amiből az következik, hogy az erkölcsi normák ismerete nem jelent erkölcsösebb életet. Viszont a morálfilozófusok legalább őszinték, amennyiben nem állítják magukról, hogy etikusabban élnek a többségnél.
Az eredmény nem lepte meg Schwitzgebelt. Elismeri, hogy ő maga is meglehetősen átlagos az erkölcsös életvitel tekintetében, sőt, nem is nagyon akar az átlagnál etikusabb lenni. Az erkölcsi normáknak való megfelelés ugyanis áldozatokkal jár, és ha a filozófusok szigorúbbak magukkal, mint az átlagemberek, az meglehetősen sok lemondással jár. Csakhogy az erkölcs ismeretének és megszegésének is ára van: szemben a tudatlanokkal, a nem kellőképpen etikus filozófus frusztrált ember, akit lelkifurdalás gyötör, és persze nem csak magával elégedetlen, hanem hozzá hasonlóan gyenge embertársait is lenézi. Ezért olyan elméletet gyárt – a szerző ezt „sajtburger-etikának” nevezi –, amivel felmenti magát a katedráról prédikált erkölcsi normák gyakorlása alól.
De amennyiben Schwitzgebelt hétéves kisfiának igaza volt, ha magukat nem is, legalább másokat jobbá tehetnek.
(metazin.hu)
