Hogy lesznek a gyerekek kiskirályok a családban?
Habos rózsaszínruhás kislány, bűbájos mosoly – s a következő pillanatban hangosan visít és toporzékol, mert nem kapott meg valamit. Erre a szülő gyors ígérgetésbe kezd, hogy minél hamarabb leszerelje a gyermekét. Lelki szemeink előtt föltűnik a fejcsóváló középkorú hölgy bevásárlószatyrokkal – „Én bizony adnék neki egy jó nagy pofont!” Ez a felszín. De nézzünk egy kicsit a jelenség mögé.
Ilyen az elkényeztetett kiskirály
Mi is a szótő? KÉNY. Eszünkbe ötlenek szóösszetételek, kifejezések: önkény, kényúr, kényelem, kénye-kedve szerint cselekszik valaki – vagyis úgy viselkedik, hogy nincs tekintettel mások igényeire, a hatalmi pozícióban mindent megtehet „alattvalóival”, amit csak akar: lehet agresszív, beszélhet lekezelően, nem vonatkoznak rá a szabályok, nem kell kivárnia a sorát, megemelnie a fenekét, ha szüksége van valamire.
Az apróság irányítja a családot
Minden gyermek normális fejlődésében „helye van” az elkényeztetésnek: a csecsemő életében az anya az a személy, akit „kénye-kedve” szerint használhat – és aki természetes módon szolgálja ki minden igényét… Jó, ha az édesanyák tudnak hallgatni ösztöneikre, hogy megérezzék, gyermeküknek mikor mire van szüksége. Ám ha nem a természetes ösztön, hanem a szorongás irányítja cselekedeteiket, s túlságosan féltő figyelemmel veszik körül őket, előfordulhat, hogy a kicsi teljes egészében „kisajátítja” az anyját, s a család többi tagja elhanyagolódik (ugye ismerős?), – az apróság határozza meg a családi történéseket.
Befészkeli magát a hitvesi ágyba
Mint például a jól ismert „Hadd aludjon velünk szegényke…” esetében. Általában egy kisebb betegség, vagy átmeneti labilitás okán alakul úgy a helyzet, hogy a gyerek a szülők között alszik – ami akkor helyénvaló lehet, de aztán a várható tiltakozás miatt nem merik visszarakni az ágyába. Jó sokáig benne lehet ragadni ebben az állapotban, és mi tagadás, nem tesz jót a szülők házaséletének. Sok sértett férj mesélhetne erről…
A gyerek a nyerő
De ugyanilyen jól ismert helyzet a „Neki nem muszáj…” Nem kell alkalmazkodnia a család napirendjéhez – mindenki hozzá alkalmazkodik. Ebéd? Séta? Közös program? „Ne most! Látod, hogy ő most nem akarja!”, vagy a „Hadd nyerjen a pici!” Egy idő után ne hagyjunk mindig nyerni a társasjátékban. Az okosodó gyerek előbb-utóbb rájön a cselekre, és akkor már nem lesz boldogító a nyerés – és nem lesz vágyott a játék…
És persze a „Neki is veszek…” Gyakran hangzik el a testvér születésnapján: „egy kis ajándékot vettem neki is, mert rossz lehet, hogy ő nem kap semmit.” Meg kell tanulni kivárni az ünnepet, a jutalmakat. Késleltetni. És elfogadni, hogy vannak olyan jeles napok, amikor a másik a legfontosabb.
A rendszeres hiszti aggasztó
A kisgyerekek esetében teljesen normális az időnként előforduló hiszti, de a napi rendszerességű hisztizés aggasztó viselkedési rendellenességekre utalhat. A Journal of Child Psychology and Psychiatry hasábjain ismertetett kutatás során a Northwestern Egyetem kutatói Lauren Wakschlag vezetésével több mint 1500 szülőt faggattak ki kérdőív segítségével. Az eredmények azt mutatták, hogy az óvodáskorú gyerekek 84 százaléka produkált hisztirohamot az előző hónapban, de csupán 8,6 százalékuknál fordult elő napi rendszerességgel. A kutatók szerint ez mélyebb viselkedési rendellenességekre utalhat, mivel a gyerekek többségére a napi hiszti nem jellemző.
A 3-5 éves gyerekek szüleinek megkérdezése alapján az derült ki, hogy az előzmény nélküli, hirtelen hiszti viszonylag ritka jelenség. Ilyen dührohamot a gyerekek mindössze 8,3 százaléka produkált legalább hetente egyszer. A hosszú, nehezen abbahagyható hiszti is meglehetősen ritkának számított: a gyerekek csupán 14 százaléka produkált hetente minimum egy alkalommal öt percnél hosszabb hisztirohamot.
Viszonylag kevés gyerek tanúsított agresszivitást a hiszti során, és alig többen produkáltak hisztit más felnőtt jelenlétében. A kutatók úgy vélik, e rendhagyó viselkedések időnkénti előfordulása természetes, csak akkor ad okot aggodalomra, ha rendszeresen történnek. A szakértők ugyanakkor azt remélik, hogy kutatásuk segít visszaszorítani a gyerekek túlkezelését olyan viselkedés miatt, ami valójában természetes az adott életkorban. Wakschlag szerint éppen ezért olyan eszközöket kell kidolgozni, amelyekkel pontosan meghatározható, hogy az egyes korcsoportokban milyen viselkedés adhat valóban okot az aggodalomra.
MAJOROS ANDREA
gyermek és serdülő klinikai szakpszichológus
(mindennapipszichologia.reblog.hu)
