A liberálisok megnyerték Amerika lelkét?
A baloldal megdöntötte a hagyományos amerikai világszemlélet és közerkölcs számos képletét, és gyakorlatilag totális győzelmet aratott a fél évszázada zajló kultúrharcban. A konzervatív eszme mégis él, és valami olyasmit képvisel, ami Amerika szempontjából lényegbevágó.
„A normális, rendes emberek sok mindent másként gondolnak ma már, mint régen, de ettől még nagyon is élnek, és olyasmit képviselnek, amit érdemes megvédeni” – írja Tod Lindberg a Wall Street Journal könyvrovatában Andrew Hartmannak a kultúrharc történetéről szóló művét ismertetve.
Könyvének beszédes címét (Háború Amerika lelkéért) Hartman 1992-ből meríti, amikor Pat Buchanan, a neves paleokonzervatív publicista a republikánus elnökjelöltségért pályázott, és mielőtt a párt elnökjelölő konvencióján visszalépett volna, híres beszédében azt mondta, hogy „háború folyik hazánk lelkéért”.
Hartman szerint a hatvanas évektől zajló háború fő tétje az volt, mi lesz a vallás szerepe a közéletben, hogyan kell értékelni a harmadik világ felszabadító mozgalmait (a „felszabadító” jelzőt idézőjel nélkül veszi át a liberális Hartmantól), mennyi valósuljon meg a multikulturalizmusból, ki irányítsa az állami iskolákat és mi legyen a tananyag tartalma, továbbá, hogy mi légyen Amerika szerepe a világban.
A recenzens nagyra értékeli, ahogy a szerző meghatározza a „normatív Amerikának” nevezett konzervatív tábort: „A normatív Amerika a kemény munkát, a személyes felelősséget, az egyéni érdemet, a késleltetett élvezetet (ez a nemi életre utaló kifejezés nagyjából a takarékosságot jelenti), a társadalmi mobilitást díjazta, vagyis a fehér középosztály által vallott értékeket.” És velük együtt azt is, hogy „az asszonynak a háztartásban a helye, hogy a nemi életről nem beszélünk, valamint hiszünk Istenben és Amerika különleges küldetésében”. A baloldal azt gondolta, hogy ez a nézetrendszer marginalizálja a társadalom jelentős csoportjait, és ezért igazságtalan társadalmat teremt. A konzervatívok viszont Amerika életképességét féltették a hagyományos értékek támadóitól. Hartman egyben azt is megállapítja, hogy a kultúrharcnak mára vége, és Lindberg egyetért vele, holott mind ez idáig azt gondoltuk, hogy a kultúrharc javában zajlik. Hartman mindenesetre kihirdeti a liberálisok győzelmét a kultúrharcban, mivelhogy a konzervatívok is beletörődtek „az amerikai élet átalakulásába”. Lindbergnek azonban ez így kissé egyoldalú. Szerinte ugyanis a baloldali kultúrharcosok nemcsak új normákat kívántak bevezetni, nemcsak régi tilalomfákat akartak lebontani, hanem teljes egészében hatályon kívül akarták helyezni az amerikai középosztály értékvilágát. Ez pedig nem sikerült.
Ami azt illeti, a konzervatív Amerika aránylag könnyen belenyugodott bizonyos előítéleteinek érvénytelenségébe. Például ma már nem ellenzik, hogy a nők munkát vállaljanak, és hogy ne érje őket munkahelyi diszkrimináció. De azt azért nem fogadják el, hogy az otthon maradó feleséget a hamis tudat rabjának állítsák be a kultúrharcosok. Hasonlóképpen, amikor a konzervatívok meggyőződtek róla, hogy az azonos neműek házassága nem fenyegeti a heteroszexuális házasság intézményét, többnyire feladták ellenkezésüket. Meg lehetett őket győzni, nem kellett őket legyőzni. Igaz, a „normatív Amerika” ma elfogadja a sokféleséget és nem ellenzi, hogy a kisebbségek többletlehetőségekhez jussanak. Ez változás. Fenntartja viszont a „kemény munka” és a „személyes felelősség” ethoszát, és azt a meggyőződését, hogy ez Amerika sikerének kulcsa. Lindberg Orwell híres aforizmáját idézi itt: „Attól, hogy valaki normális ember, még lehet élő”, és mint a bevezető idézetben láthattuk, orwelli értelemben vett normális embernek egyértelműen a konzervatívokat nevezi. Ma is élnek, és ma sem engedik, hogy elnyomó erőnek állítsák be őket. Már csak az a kérdés, miért gondolja ezek után mindkét szerző, hogy a kultúrharcnak vége.
(metazin.hu)
