Az értelmiség kiszorulása a közéletből
Az egyetemi világ egyre inkább elszigeteli magát a szélesebb közbeszédtől. A tudományos szaklapokban megjelent cikkeket alig olvassák, a tudománynépszerűsítés pedig nem divatos. A média is megsínyli a tudósok elefántcsonttoronyba zárkózását. „A tudósok, különösen a társadalomtudósok, egyre kevésbé vesznek részt a közéleti és a politikai vitákban” – olvassuk Asit K. Biswas szingapúri politológus és Julian Kirchherr oxfordi geográfus cikkét a szingapúri Strait Times hasábjain.
Az értelmiség visszaszorul a közéletből. Míg korábban természetes volt, hogy az egyetemi emberek megszólalnak a politikában, ma egyre kevesebb a közügyekben állást foglaló public intellectual, aki képes tudományos ismereteit közérthetően megfogalmazva hozzájárulni az aktuális politikai vitákhoz. Ebben minden bizonnyal szerepe lehet az erősödő értelmiség-ellenességnek és a leegyszerűsítő, a zsigeri érzelmekre építő és a demagóg politika népszerűségének. Szerepet játszik benne a politika bulvárosodása és a vélemények radikalizálódása is: minél durvább egy kijelentés, annál több ember figyelmét kelti fel. A politikai megosztottság erősödése sem kedves az elfogulatlan tudományos érvelésnek: a közéleti vitákban szerepet vállaló értelmiségit könnyen beskatulyázzák és pártkatonává minősítik. Nem is alaptalanul, hiszen a pártértelmiség nemcsak a választóknál, de a politikusoknál is radikálisabb véleményeket fogalmaz meg, ami tovább mélyíti az ideológiai árkokat – és egyúttal erősíti a megmondó emberek jelentőségét. A jobb- és baloldali véleménygettóktól független értelmiség inkább elhallgat: nemcsak a közéleti vitákban nem vállal szerepet, de még szűkebb baráti társaságban is kerüli a politikai vitákat.
Biswas és Kirchherr azonban ezekkel a vonatkozásokkal nem foglalkozik. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a tudósok elefántcsont-toronyba zárkózásának oka részben maga az egyetem. Nemcsak arról van szó, hogy a szakbarbárosodás miatt a tudósok egyre szűkebb területekkel és kérdésekkel foglalkoznak, és ezért szükségképpen a szélesebb közönség által értelmezhetetlen szakzsargont használnak (néha egyenesen azért, hogy a szándékosan obskúrus nyelvhasználattal keltsék a tudományosság látszatát). Biswas és Kirchherr szerint a bajok legfőbb oka, hogy az akadémiai előrejutásban csak a komoly szaktudományos folyóiratokban megjelent munkákat ismerik el. A publikációs kényszer a színvonal rovására megy: egyre több tanulmány jelenik meg, ám egyre kevesebb az új és fontos felismerés. A szerzők becslése szerint évente másfél millió szerkesztőbizottság által jóváhagyott tudományos közlemény jelenik meg, ám ezeknek közel harmadát soha senki nem idézi, vagyis ezek tudományos szempontból aligha jelentősek. És persze vélelmezhető, hogy az idézett tanulmányok egy részét (egyes becslések szerint akár négyötödét) el sem olvassák egészében, hanem csak azért idézik, hogy teljesítsék az elvárt hivatkozásmennyiséget. A publikált cikkeket átlagosan mindösszesen tízen olvassák. Biswas és Kirchherr különösen aggasztónak tartja, hogy míg a harmincas években közölt tudományos írások húsz százalékának konkrét közpolitikai tartalma volt, ma mindössze 0,3 százalékuk fogalmaz meg a politikában használható javaslatot.
A tudósok bezárkózásának és elszigetelődésének a köz látja a kárát. A politikai viták színvonalának javulásához elengedhetetlen lenne, hogy a tudományos eredményeket is felhasználják. Biswas és Kirchherr a Metazin által is előszeretettel szemlézett Project Syndicate példáját ajánlva szorgalmazza, hogy a tudósok közérthető nyelven publikálják kutatásaik eredményét. Hozzáteszik, hogy ehhez persze arra is szükség lenne, hogy az egyetemi előmenetel során az ilyen írások értékét is ismerjék el, hacsak nem akarják, hogy az akadémiai tudomány társadalmi szempontból irrelevánssá váljon.
(metazin.hu)
