A vallás visszavág
A múlt század közepének világi felszabadító mozgalmai az elnyomás eszközének tekintették a vallást, és ki akarták iktatni a közéletből. Kiderült azonban, hogy a vallás nem valami kívülről a népre erőltetett valami, hanem a népi kultúra szerves része. A világias baloldali tudós tanácstalanul szemléli, mi lett a neki egykor oly kedves felszabadító mozgalmakból:
„Mit kellett volna másként tenniük a felszabadító mozgalmaknak?” – kérdi Michael Ignatieff a New York Review of Booksban, Michael Walzer filozófus és történész legutóbbi kötetét ismertetve.
A nyolcvan éves egykori polgárjogi aktivista a világi állam és a lehetőség szerint egyenlősítő demokrácia híve. Walzer sokat remélt ifjúkorában a gyarmati felszabadításban vezető szerepet játszó helyi mozgalmaktól, és utólag csalódottan állapítja meg életművének huszonnyolcadik kötetében, hogy a világi forradalmakat „vallásos ellenforradalmak” követik. Három olyan ország példáját veszi sorra, amelyeknek államalapító mozgalmai a maguk idejében kivívták a baloldali értelmiség (és tegyük hozzá, a szovjet külpolitika) rokonszenvét. Nem voltak kommunista irányzatúak, de a nyugati (és a keleti) baloldal afféle útitársnak, nyugat-ellenes szövetségesnek tekintette őket. Walzer fiatalkorában ők voltak a nem kommunista, de baloldali értelmiség reménységei.
Izraelt az államalapító munkapárti Ben Gurion elnök többnemzetiségű és vallásilag semleges országnak képzelte el. Algériában a francia uralom ellen kíméletlen gerillaháborút vívó FLN lerombolandó feudális maradványnak tekintette az iszlámot, a független India első miniszterelnöke, Dzsavaharlal Nehru pedig egyenlő jogokat álmodott minden vallásnak és társadalmi osztálynak. Csakhogy mindhárom esetben másként alakultak a dolgok, mint ahogy az alapítók tervezték.
Izraelben már maga Ben Gurion sem merte kivenni a házasságkötést a rabbinátus kezéből, arról pedig, hogy egyenlő lehetőségek illessenek meg minden lakost, arabot és zsidót egyaránt, ma már szinte szó sem lehet. Walzer elismeri, hogy ebben nagy szerepet játszottak az Izrael megsemmisítésére irányuló arab törekvések, de izraeli oldalon a vallásos szélsőségek felerősödését is oknak tekinti. Ben Gurion hiába figyelmeztetett az 1967-es háború után, már nyugdíjból, hogy az elfoglalt arab területek megtartása „halálos veszély” Izraelre nézve, ez a kérdés egyre kevésbé oldódik meg, és ma már a fanatikus ortodox izraeli telepesek nagyjából egész Palesztina betelepítését tekintik hivatásuknak.
Indiában Ambedkar, az alkotmány szövegezője hiába javasolt kasztmentes és vallásilag semleges államot, a törvényekbe sok minden átment ezekből az elvekből, de Nehru miniszterelnök megállapodott az uralkodó elittel abban, hogy fennmarad a gyerekek kiházasítása, a nők diszkriminációja az öröklési jogban és más, vallási előírásoknak megfelelő jogszokások. Ma pedig egy olyan párt kormányoz, amely a nagy Mahatma Gandhi gyilkosának örökségét viszi tovább. Gandhit azért ölte meg egy hindu fanatikus, mert békét és testvériséget hirdetett a muzulmánok és a hinduk között.
Algériában a (Szovjetunióval igen jó kapcsolatot ápoló) kormányzó párt, az FLN kezdetben a magánéletbe száműzte az iszlámot, de lassanként engedményeket tett, végül vallási párt is indult a választásokon és az első helyen állt az első forduló után, amikor is a hadsereg lefújta a választást, és megvédte a vallástól a forradalmat, de ennek ára a demokrácia eltörlése volt.
Walzer, a közösségelvű baloldali filozófus mindig is azt vallotta, hogy a politikának a helyi sajátosságokat kell követnie. (Tőle származik az a mondás, hogy a politikában „minden más, mint minden más”.) Ezért helyesli, hogy a felszabadító mozgalmak igyekeztek bevonni a vallást az államépítésbe, és ezt nagy haladásnak tekinti ahhoz képest, hogy eredetileg mélyen megvetették a népet a vallásossága miatt. Végül is azonban tanácstalanul áll a fejlemények előtt, és nem tud válaszolni arra a kérdése, hogy vajon mit rontottak el a világi vezetők, illetve milyen megoldás kínálkozik ma.
Ignatieff sem tudja a választ, de mindenekelőtt megjegyzi, hogy nem minden vallásossággal van baj, csak a fundamentalista fajtával, amely nem fogadja el, hogy a másik félnek is joga van a maga álláspontjához. Ezenkívül azzal vigasztalódik, hogy a vallás visszatérése ellenére az elmúlt évtizedek nyomot hagytak maguk után. Izraelben a világiak és a mérsékelt vallásos irányzatok, illetve az ortodoxok közötti viták alapvetően békés és demokratikus eszközökkel zajlanak. Indiában a hindu nacionalista kormány nem hoz diszkriminatív, erőszakos intézkedéseket a kisebbségek ellen. Algériával kapcsolatban már nem ilyen biztos a dolgában, és úgy fogalmaz, hogy a forradalmár nemzedék élete vége felé jár, az iszlamisták a kedvező alkalomra várnak, de a világiak nem fogják magukat ellenállás nélkül megadni.
(metazin.hu)
