Eucharisztikus lelkület kialakulása Törökbálinton
"...Arról szeretnék röviden beszélni, hogy az elmúlt húsz évben hogyan alakult ki és gyarapodott az eucharisztikus lelkület az egyházközségünkben, odáig, hogy ma több helyen és minden nap van szentségimádás, és bízom benne, hogy ez még folytatódni fog..."
Sipos Gyula előadása elhangzott a váci Eucharisztikus kongresszuson
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Sípos Gyulának hívnak, és Törökbálintról jöttem, az ottani egyházközségben élek, ott imádkozunk és munkálkodunk, illetve van egy kis missziós szolgálat, a Szeretet földje szolgálat, mert hisszük, hogy Isten országa, mint a szeretet földje itt lehet közöttünk, és ennek érdekében szervezünk ilyen missziós alkalmakat.
Arról szeretnék röviden beszélni, hogy az elmúlt húsz évben hogyan alakult ki és gyarapodott az eucharisztikus lelkület az egyházközségünkben, odáig, hogy ma több helyen és minden nap van szentségimádás, és bízom benne, hogy ez még folytatódni fog. Én 1991-ben költöztem Törökbálintra, és akkor az volt az akkori állapot, hogy egyrészt nagy kegyelemként minden nap volt szentmise a templomban, ami a legnagyobb kegyelem, ami létezik, s ezért minden nap lehetett szentmisére menni, illetve voltak az Egyházban szokásos évenkénti szentségimádó alkalmak, tehát az évi egy az Egyházért, az egyházmegyéért, és ennyi. Ezen kívül volt egy ilyen titkos – kicsit idézőjelben mondom, hogy titkos – szentségimádó hely, a Hámori családnál, mert ott halt meg a Kindelman Erzsébet asszony, az utolsó heteket ott töltötte, és minden nap járt hozzá egy atya, aki áldoztatta, gyóntatta, és ott maradt az Oltáriszentség Angyi néniéknél, azt ők őrizték a lakásban, és oda összejártak az emberek imádkozni. Amikor én odakerültem Törökbálintra, akkor én is elkezdtem oda járni imádkozni, de aztán imádság közben felmerült, (akkor a Szeretetláng mozgalom kicsit még zavarosabb helyzetben volt, és nem volt túlságosan elfogadott), hogy ha ebben az ügyben szeretnénk valamit tenni, akkor először nekünk kell engedelmesnek lenni, és mondtam, hogy szólni kell a plébános atyának, hogy – mert titokban ezt nem lehet csinálni –, rendezze el ezeket a dolgokat. Ő akkor ezzel az Oltáriszentséggel meg is áldoztatta az Angyi nénit, és azt az engedélyt kaptuk, hogy hetente egyszer elhozhatjuk az Oltáriszentséget a templomból, és ott lehet szentségimádást csinálni. Ami látszólag visszalépés attól, hogy addig ott minden nap volt szentségimádás, de mégis, ennek az lett a következménye, hogy a plébános atya és az egész egyházközség előtt nyilvánvalóvá lett, hogy van egy közösség, amelyik szereti és imádja Jézus Krisztust az Oltáriszentségben, és minden kedden elviszi meg visszaviszi az oltáriszentséget. Elkezdtek gyarapodni az emberek, és ennek az egyik következménye az lett, hogy később aztán ott felépült a Szeretetláng kápolna, megkaptuk az engedélyt, hogy minden nap ott lehessen az Oltáriszentség, hogy szentmisét lehessen bemutatni. Angyi néni életében minden nap volt szentségimádás, azóta meg, hogy ő nem él ott, azóta egy héten kétszer van szentségimádás, minden héten legalább egyszer van szentmise, és negyedévente van lelkinap szentmisével és szentségimádással. Ez az egyik szál.
A másik szál, hogy közben a művelődési házban, ahol én dolgoztam, elkezdtünk egy kis bibliakört, és ahogy ott imádkoztunk, az Úr azt az indítást helyezte a szívünkbe, hogy imádkozzunk életközösségért. És ahogy imádkoztunk életközösségért, eljött Magyarországra a Regina Collins nővér. Én rögtön felrohantam Budapestre, hogy neki azonnal Törökbálintra kell jönnie, és végül tényleg odajött, ott elkezdett építkezni, ott meglett az Isteni Szeretet Közösségnek a lelkigyakorlatos háza, ahol szintén, püspöki engedéllyel, ott van az Oltáriszentség, minden nap szentségimádással és minden héten legalább egyszer vagy kétszer szentmisével, illetve most már ott van – azelőtt a Szeretetláng kápolnában volt – a havi rendszerességű lelkinap. Most ott van az Isteni Szeretet Közösség Házában minden hónap végén egy negyvenórás szentségimádás, amikor péntek délutántól vasárnap délig folyamatos szentségimádás megy, szentmisével, tanításokkal. Közben, még az Angyi néninek a nagy buzgósága folytán, bekapcsolódtunk, és ő nagy szervezője volt a huszonnégy órás szentségimádásnak, ami a néhai bazilikai káplán, Földi Endre atya kezdeményezésére kezdődött el, és nyilván ebbe is bekapcsolódott a közösségünk.
Az egyházközség számára egyre nyilvánvalóbbá vált a szentségimádó lelkületnek a szépsége meg a jósága, és ennek az lett a következménye, hogy ott is fiatalok különböző csoportjai kezdeményezték, hogy a vasárnapi szentmise után lehessen szentségimádást tartani. Először csak egy hónapban egyszer, aztán kéthetente, jelenleg minden vasárnap az esti szentmise után van még egy félórás szentségimádás. Ezen kívül a plébános atya kezdeményezésére minden hónap első vasárnapján az esti szentmise előtt van egy órás szentségimádás. Tehát minden vasárnap a templomban a szentmise előtt havonta egyszer, illetve a szentmisék után is van szentségimádás, amibe szabadon be lehet kapcsolódni, és fiatalok, idősebbek ott maradnak a szentmise után, hogy ezért imádkozzanak.
Közben, ahogy egyre jobban megtapasztaltuk, hogy Jézus milyen csodálatos módon jelen van az oltáriszentségben, és hogy mennyi kegyelmet kapunk, elkezdtük a missziós szolgálatunkban a gyógyító miséket szervezni, ami természetesen liturgiában ugyanolyan más, mint minden szentmise, de az volt a célunk, hogy a szentmisén, mint tökéletes úton keresztül oda vezessük Krisztushoz az embereket, hogy Krisztus életét megtapasztalva, őt magukhoz véve az emberek gyógyuljanak és szabaduljanak. Erről majd holnap délután fogok egy kicsit többet beszélni, hogy ez valóság, ugyanis visszaigazolja Jézusnak a valóságos létét az Oltáriszentségben, de elmondhatom, hogy szinte minden hétvégén megyünk valahova, hogy az ország valamelyik részén ezt a testvérekkel együtt megélhessük, hogy ez valóság. Ez nem pusztán valami egyházi kitalálás, vagy egy hitigazság, amit tudnunk kell, hanem az életnek olyan csodája, amelyikben mindannyian részesedhetünk.
Tehát gyakorlatilag, ha húsz évvel ezelőtt azt mondhattuk, hogy volt minden nap szentmise, és ez nagyon jó dolog volt, és évente volt egy-két szentségimádás, most azt mondhatjuk el húsz év után, hogy Törökbálinton minden nap legalább egy, de inkább kettő helyen van szentségimádás, hogy fiatalok, idősebbek csoportjai egymástól függetlenül is szervezik ezeket az alkalmakat, hogy az emberek ezen keresztül megtapasztalják, hogy az Oltáriszentség előtt való imádságnak a következményeként olyan megújulás van az egyházközségünkben, amitől a Szentlélek-szemináriumtól kezdve az Alfa-kurzusig vagy katekumenátusig egy csomó minden elkezdődött, nem azért, mert mi akartuk, hanem az emberek szívében az Isten felkeltette a vágyat, és ők elkezdtek dolgozni, és mindennek a gyökere, az alapja és hordozója az az imádság, amit buzgó testvérek az Oltáriszentség előtt végeznek, odahozva az egész egyházközséget, hazánkat, Egyházunkat Isten elé.
Hogy ez mennyire igaz, csak egy rövid példa, és ezzel talán be is fejezem. Nemrégiben egy közösségi tagunk, aki régen Törökbálinton is járt, leköltözött egy kis faluba két évvel ezelőtt, és ott megkérte a plébános atyát, hogy a vasárnapi misék előtt ő hadd menjen be szentségimádást végezni. A plébános atya ezt megengedte, hogy előtte egy órával bemehessen. Ki is hirdették, de senki a világon nem ment oda, csak ő. És oda járt két éven keresztül hűségesen ő meg a férje egyedül az Oltáriszentség elé a vasárnapi szentmise előtt. Ennek az egyik következménye az lett, hogy mostanra a vasárnapi misék előtt fél, negyed órával elkezdenek bejönni az emberek, letérdelni az Úr Jézus Krisztus elé imádkozni. A másik gyümölcse, hogy az atyának a szíve megnyílt, (nem mintha eddig nem lett volna Istennél – hát ő a pap, aki bemutatja a misét), de megnyílt a szíve erre, hogy Isten valóban munkálkodik, és elhívott minket gyógyító összejövetelt is tartani az ő részvételével, ami szintén nagyon jó gyümölcsöket termett. Ennek következtében aztán áldását adta arra is, hogy közösségformálásként Szentlélek-szemináriumot meg ilyeneket lehessen szervezni, és most ott van egy hét-nyolc főből álló mag, aki már imádkozik és munkálkodik ezért az egyházközségért meg a filiákért is.
Tehát ha valahol az emberek letérdelnek Jézus Krisztus elé, ha imádják Jézust az Oltáriszentségben, és azt mondják: Uram, jöjj el a mi városunkba, jöjj el a mi egyházközségünkbe, és mutasd meg a te jelenlétedet, a te életedet közöttünk, akkor Isten oda belép, szeretettel, erővel, kegyelemmel, és elkezd munkálkodni. Tulajdonképpen nem csinálunk mást, mint ülünk, és ámulva csodáljuk, hogy Isten milyen nagy dolgokat visz végbe. Nem velünk, mi megmaradtunk ugyanolyan kicsi, bukdácsoló, rendszeresen gyónni járó embereknek. Nem mi lettünk nagyok. De Jézus egyre nagyobb. És ez azt jelenti, hogy most mindenki megtért a mi egyházközségünkben? Nem. Van ott még néhány ezer megtéretlen ember, de azt elmondhatom, hogy akik a templomunkba járnak – és Istennek legyen hála, vannak felnőtt keresztelkedők is a gyerekek mellett –, azok egyre buzgóbbak, egyre tisztább életűek, egyre inkább vágyódnak arra, hogy krisztusi életet éljenek, közösségeket alakítanak, családos meg mindenféle közösségeket, karitász munkában vesznek részt, tehát az egyházközségünk élete olyan, amelyik hét közben is beszippantja az embereket, hogy valamilyen módon Krisztusért éljenek, és ha ez így van, akkor már nem éltünk hiába.
Dicsértessék a Jézus Krisztus.
