A Szentszék esete Erdéllyel – interjú Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel
Az egyház örök. Időről időre változó gondjai azonban új kihívások elé állítják a vezetést. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel többek között az erdélyi egyházi önrendelkezési törekvésekről, a csángókérdésről, a magyar lobbi szerepéről Makkay József, az Erdélyi Napló munkatársa beszélgetett.
– Az érseki palota felé tartva benéztem a Batthyáneumba. Kiderült, a kultuszminisztériumtól kell engedélyt kérnem, ha bepillantást akarok nyerni a messze földön híres középkori gyűjteménybe. Önöknek is ilyen nehéz bejutni a két és fél évszázadon át a püspökség tulajdonában levő könyvtárba?
– Az érsekség munkatársainak annyiban könnyebb, hogy már a kérés benyújtásának napján elküldik Bukarestből a belépési engedélyt. Kultuszminisztériumi jóváhagyás nélkül mi sem tanulmányozhatunk semmit abban a Batthyáneumban, amely 1948-ig volt a tulajdonunk, amikor a kommunisták megszállták az épületet. Államosításáról csak később, 1960-ban döntött a dévai tartományi bíróság.
– Vajon mikorra várható, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába visszakerülő Batthyáneumot szabadon lehessen látogatni?
– A romániai restitúció uniós kényszer alatt született. Amit a román állam a királyi vagy a kommunista időkben kobozott el, ma sem szívesen adja vissza. A Batthyáneum iskolapéldája annak, ahogy a bukaresti hatalom mindent elkövet az elsősorban kisebbségi egyházi vagyonok visszaszolgáltatásának késleltetésére vagy megtagadására. A visszaigénylési kérelmet közvetlenül a rendszerváltás után nyújtottuk be, a kormány 2008-ban reagált rá sürgősségi kormányrendelettel, amelynek záró rendelkezései a döntés elleni fellebbezés lehetőségét is biztosították. A kormány helyi megbízottja, a Fehér megyei prefektus, Ioan Rus ügyvéd bíróságon meg is támadta a kormányrendeletet. Hosszas pereskedés után valamennyi bírósági szinten veszítettünk, mintegy tíz éve fordultunk jogorvoslatért a strasbourgi emberjogi bírósághoz
– Egyes hírek szerint tavaly már érkezett jó hír Strasbourgból…
– A nemzetközi bíróság érdemben még nem tárgyalta az ügyünket, de arra kötelezte a román államot, hogy a vissza nem szolgáltatás miatt eltelt időszakra 8 ezer eurónyi késedelmi büntetést fizessen ki a gyulafehérvári érsekségnek. Ennyi fájdalomdíj jár 17 évnyi pereskedés után. Strasbourgban nagyon elhúzódnak a restitúciós perek: Romániából annyi kereset érkezett az elmúlt tíz évben, hogy a bíróság képtelen megbirkózni velük.
– Miért ragaszkodik ennyire a Batthyáneumhoz a román állam?
– Ezt a kérdést én is feltettem néhány évvel ezelőtt a Gyulafehérváron járó akkori miniszternek, Răzvan Theodorescunak. A válasz így hangzott: „Értse meg, ha visszaszolgáltatunk a római katolikus egyháznak egy olyan intézményt, amely világviszonylatban is nemzeti kincsként van számon tartva – benne például a romániai középkori kéziratok mintegy hetven százalékával – „az országos botrányt okozna”. Hiába magyaráztam a miniszternek, hogy itt nem botrányról, hanem kőkemény jogi helyzetről van szó, nem sikerült jobb belátásra bírni. Amúgy a jogi hercehurca oda nyúlik vissza, hogy a híres könyvtár alapítója, Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök 1798-ban kelt latin nyelvű végrendeletét Ioan Rus gyulafehérvári ügyvéd sajátos módon értelmezve fordította románra. Érdekes, hogy a román bíróság az ő latin értelmezését vette alapul – amely úgy vezeti le a tulajdonjog öröklődését, hogy az a román államra szállt –, holott az eredeti szöveg szerint a Batthyáneum a mindenkori római katolikus püspök tulajdona marad.
– A római katolikus egyház Trianon utáni története amúgy is egyféle szenvedéstörténet. Az elmúlt 95 évben mindig közelharcot kellett vívniuk a román hatóságokkal. Általában ki került ki győztesen?
– Márton Áron püspököt idézem, aki a ’48-ban elkezdődött kommunista időszakról így beszélt: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk.” 1990-ig a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 13 egyházfelekezet között. A Nagy Nemzetgyűlés a kötelezően újra bejegyzendő egyházaknak csak olyan szervezeti szabályzatot hagyott jóvá, amely garanciát jelentett arra, hogy az illető felekezet nem függ külföldtől, az egyház legmagasabb vezetője Romániában él, román állampolgár.
A római katolikus egyház által benyújtott statútumtervezetet a kommunista hatalom nem fogadta el, így 1948 és 1990 között törvényen kívüli felekezetként tartottak nyilván bennünket. Ez a kommunista éra első évtizedében nagyon kemény megpróbáltatásokkal járt, hiszen 293 papunkból 130-an kerültek börtönbe, sokan ott haltak meg. De nem volt könnyű időszak a Trianon utáni évtized sem. A négy erdélyi római katolikus püspökség – a gyulafehérvári, a temesvári, a nagyváradi és a szatmári – egyházi-közigazgatásilag a kalocsai püspökséghez tartozott. A romániai államegyház, az ortodox mellett támogatott vallás lett a görög katolikus és megtűrt státust kapott a római katolikus, annak minden következményével együtt. A Vatikánnak 1929-ben sikerült egyezségre jutnia a román állammal, a közösen elfogadott konkordátum 1930-tól lépett érvénybe. A Szentszéknek azóta van nunciusa, azaz nagykövete Bukarestben.
– Hogyan fogadták ezelőtt nyolcvanöt évvel az erdélyi magyar hívők, hogy a négy római katolikus püspökségük bukaresti román érsek felügyelete alá került?
– Ha abból indulunk ki, hogy 900 éven át a csanádi püspökséghez tartozó erdélyi magyar katolikusok egyetlen tollvonással bukaresti hatáskörbe kerültek át, akkor ez az erdélyi hívek számára nem volt jó hír. Erről paptársaimmal évtizedekkel később is sokat beszélgettünk. Mindig azon az állásponton voltam, hogy a Bukaresthez való tartozás inkább formális döntés. Aki az egyház belső törvénykönyvét ismeri, tudja, hogy a püspökség belső dolgaiba nem szólhat bele a bukaresti érsek. A katolikus egyházon belül a püspökségek igen jelentős belső autonómiával rendelkeznek. A metropolita a tartományi zsinaton elnököl, és csak egészen kivételes esetekben van lehetősége átmeneti periódusra személyi ügyekben dönteni. Például amikor egy püspöki szék haláleset vagy nyugdíjba vonulás miatt megüresedik. De a döntés csak addig érvényes, amíg a Vatikán kinevezi az új elöljárót.
– A négy erdélyi római katolikus püspökség az 1989-es rendszerváltás után a Bukaresttől való függetlenedést kérte. Erre hogyan reagált a Vatikán?
– A négy erdélyi megyéspüspök – Tempfli József, Reizer Pál, Kräuter Sebestyén és Bálint Lajos – közös kérést nyújtott be a Szentszékhez 1990-ben. Ebben vázolták az előzményeket is, miszerint a romániai magyar katolikusok régóta sérelmezik a Vatikán és a román állam között 1930-ban megkötött konkordátumot, és azt kérik, hogy a négy egyházmegye, Gyulafehérvár székhellyel létrehozandó új erdélyi érsekséghez tartozzék. A Kárpátokon túli területeken a bukaresti érsekség hatáskörében csak a iași-i püspökség maradt volna. Az erdélyi püspökök kérésére válaszul Bukarest azonnal tiltakozott a Szentszéknél.
Az ügy 1991-ig húzódott: II. János Pál pápa első magyarországi látogatása előtt irodájától azt kérdezte, hogy ebből az alkalomból mit tehetne a Magyarország határain kívül élő magyar katolikusokért? Munkatársai akkor mutatták meg a szentatyának az erdélyi püspökök levelét, illetve a bukaresti román válaszreakciót. A pápa ekkor feladatként kiadta irodájának, hogy magyarországi látogatásáig találjanak erre megoldást. Végül olyan kompromisszumos javaslatot dolgoztak ki, amellyel egyik fél sem volt elégedett. Egy salamoni ítélettel az akkoriban még félmilliós magyar katolikus közösség gyulafehérvári püspökségét érsekségi rangra emelték, a mintegy 150-150 ezer magyar római katolikus hívővel rendelkező szatmári és nagyváradi püspökséget, valamint a 300 ezres létszámú, akkoriban még félig szász temesvári püspökséget viszont meghagyták Bukarest fennhatósága alatt, akárcsak a iași-it. Gyulafehérvár úgy lett érsekség, hogy egyetlen más püspökség sem tartozik a fennhatósága alá. Kicsit olyan ma a romániai római katolikus térképünk, mint egy lyukas garas, közepén egy lyukkal: az erdélyi egyházmegyével...
– Ezek szerint nem túl erős a magyar lobbi a Vatikánban. Mit tehetne többet ez ügyben a magyarországi római katolikus egyház felső vezetése, a magyar püspöki kar?
– Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. II. János Pál pápa magyarországi látogatásán részt vettek a romániai püspökök is, többek között Petru Gherghel iași-i püspök, akinek a fennhatósága alá tartoznak a csángóvidéki katolikusok. A szentatya Máriapócson köszöntötte az Erdélyből és Románia más részeiből érkezett katolikus hívőket is. A szentatya kíséretében, a püspöki kar tagjaként fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek. A magyarországi nuncius mindannyiunk előtt azt kérdezte Gherghel püspöktől: ha magyar hívei is vannak, miért nem szolgálják ki őket anyanyelvükön? Gherghel püspök azt válaszolta, hogy eddig egyetlen erre vonatkozó kérés sem érkezett hozzá. A Vatikán magyarországi nagykövete, a budapesti nuncius erre így reagált: „Ne haragudjon, püspök úr, de egy papnak nem arra kell várnia, hogy hívei kérjék a magyar misét, ha látja, hogy erre szükség van”. Később hallottam, hogy a Szentszék arra utasította magyarországi nunciusát, hogy csak magyarországi ügyekkel foglalkozzon, a romániai ügyek nem tartoznak hozzá. Ez is jól érzékelteti az egyházon belüli munkamegosztást, a nuncius, az érsek és a püspökök hatáskörét.
– Ön nem is beszélhet Gherghel püspökkel a csángó magyarok anyanyelvű misézéséről?
– Beszélni éppen beszélhetek, de ennek semmi hatása, mert mi, püspökök nem szólhatunk bele egymás ügyeibe. Valamennyi püspök a pápának tartozik felelősséggel, hiszen mindannyiunkat a szentatya nevez ki.
– Vannak viszont katolikus papjai, akik aláírásokat gyűjtöttek, sőt, olyanról is hallottam, aki egyszerűen átment a csángóvidékre magyarul misézni...
– Valóban van olyan papunk, aki saját szakállára elment magyar misét tartani csángó faluba, de mivel a templomba nem jutott be, úgy gondolta, erre a kocsma is megfelelő hely. Akadt ugyan néhány híve, de a többség által mozgósított helyi pap a rendőrrel karöltve távolította el a kocsmából. A szentmise nem arra való, hogy nemzetiségi kérdésben fegyverként használjuk. A négy egyházmegyénkből 25 csángó származású pap kérvényezte a Iași-i Római Katolikus Püspökségnél a magyar mise bevezetését csángó magyar falvakban. A püspök válasza: az aláírásgyűjtők nem moldvai papok, csak ott születtek, viszont más egyházmegyékhez tartoznak. Amikor a csángó magyar szövetség kérte ugyanezt, a válasz az volt: a hívek nem igénylik, nem kérvényezik a magyar misét.
– Valóban senki nem igényli?
– A moldvai papok közül senki nem mer kiállni a magyar mise mellett. Nem újkeletű történet ez, évszázados múltja van. A második világháború befejezése után, amikor a szovjet csapatok kiverték Székelyföldről a Maniu-gárdistákat, és helyi katonai kormányzatot állítottak fel a magyarság megvédésére, csángó magyar rendőröket telepítettek a székely falvakba és városokba, hogy kommunikálni tudjanak a helyi lakossággal. Velük legalább románul tudott értekezni néhány szovjet tiszt. Ez a történet és a közelgő párizsi békekonferencia ugyanakkor arra késztette a bukaresti pártvezetést, hogy gesztusokat tegyen nemcsak a székelyek, hanem a csángó magyarok irányába is.
A magyarok által Dupla Gyuri bácsinak becézett, magyarul tökéletesen beszélő Gheorghe Gheorghiu-Dej 150-es létszámú magyar tanerőt irányított Csángóföldre. Ekkor kezdődött el a levelezés a román pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej és a későbbi vértanú, iași-i római katolikus püspök, Anton Durcovici között. A pártfőtitkár azt követelte a püspöktől, ha már van magyar oktatás, legyen magyar mise is. Erre a püspök a következő vasárnapra az egyik legnagyobb csángó faluban, Forrófalván a templomban felállított két urnát, amibe szavazatokat kellett bedobni: ki akar és ki nem magyar misét? Az embereket előzőleg nyilván megdolgozták, a végeredmény lesújtó volt: az ötezres lélekszámú csángó magyar katolikus közösségben 4 szavazatot kapott a magyar mise. Kemény hangú válaszlevél kíséretében a püspök ezt a szavazási eredményt küldte el a pártfőtitkárnak, Bukarest pedig többé nem erőltette a magyar misét.
– És megszűnt a magyar iskolahálózat is...
– Azt nyilvánvalóan propagandacéllal hozta létre a bukaresti hatalom, de nemcsak ezen múlott a sikertelensége. A csángók mélyen katolikus és templomba járó emberek. A román papok minden vasárnap kiprédikálták, hogy amíg a román oktatók jelen vannak a szentmisén, a magyar oktatók nem jönnek el. Azt mondták az embereknek, gondolják meg jól, hogy jöttment ateisták kezére bízzák-e gyerekeiket? Ez megpecsételte a magyar oktatás sorsát. Sajnos a hirtelen felduzzasztott csángóoktatói közösség sem állt a helyzet magaslatán...
– Dél-Erdély bányavidékein sok a letelepedett csángó. Velük milyen a római katolikus egyház kapcsolata?
– A Zsil-völgyi Vulkánba a hatvanas és hetvenes években mintegy négyezer csángó magyar telepedett le családostól. Bányászként akkoriban jól meg lehetett élni. A városban szolgáló székelyföldi származású plébános, Sántha István különösen kedvelte a csángókat, bátorította is az érkezésüket. Egy idő után azonban azzal a számára furcsa követeléssel találta szembe magát, hogy több ezer csángó híve román misét követel. Otthon, a családban csángó magyarul beszéltek, de az irodalmi magyar nyelvet nem értették. Számukra az egyházi nyelv továbbra is a román maradt. De van újabb keletű történetem is. A rendszerváltás előtt, az Aninószára költözött mintegy háromszáz klézsei csángó a rendszerváltás után kezdte el követelni a román misét. Oláh Dénes korondi származású plébános rögtön kérte az áthelyezését, mert mint fogalmazott, számára képtelenség magyar embereknek románul misézni. Ma az egyházmegyében 22 helyen mintegy tízezer római katolikusnak szolgáltatunk román nyelvű misét...
– Visszafordíthatatlan folyamatnak tartja a csángók elrománosodását?
– Azt szokták mondani, hogy a tizenkettedik óra előtt vagyunk. Én azt mondom, már rég meghaladtuk az egy órát is... Ez a folyamat visszafordíthatatlan. A csángó elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs. Első lelki élményeik, az első áldozás, az első szent gyónás, a bérmálás, a vasárnapi szentmisék mind románul rögzültek. Ezt a kívülállók nehezen értik meg.
– Mit tart ma az egyházmegye legnagyobb gondjának?
– A gyors ütemű szórványosodás a legnagyobb gondunk. Az 1940 után Dél-Erdélyből elmenekülő magyarok többsége soha nem tért haza. Ötvenegy évvel ezelőtt, 1961-ben 17 éves fejjel, friss érettségizőként jöttem Gyulafehérvárra kispapnak, ötven év alatt a környék 15 katolikus plébániája szűnt meg, többek között Alvincen, Abrudbányán, Aranyosbányán, Topánfalván, Zalatnán. Gyulafehérvár 58 ezer lakosából ma már csak 2300 a magyar, a népszámlálás adatai szerint fele-fele arányban református és római katolikus. Az egyházi nyilvántartásunkban azonban mindössze 707 római katolikus szerepel. Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak. De hasonlóan aggasztó jelenség, hogy megindult a Székelyföld nagyarányú fogyása is.
– A papi hivatás iránti érdeklődés csökkenése mennyire hazai jelenség?
– Valóban gyenge az utánpótlás mind a szerzetesrendekbe, mind pedig a papi hivatásra, de ez európai jelenség. A világ többi részén ez a folyamat stagnál, Európában viszont az utóbbi időben zuhanás tapasztalható. Papi szemináriumunkban a négy egyházmegye növendékei tanulnak. A tetőzés az 1981-1982-es tanévben volt: akkoriban a hat évfolyamon 170 kispap tanult. Ma a gyulafehérvári papképzés hét évfolyamán összesen 54 diákunk van. Harminc év alatt gyakorlatilag a harmadára-negyedére csökkent az érdeklődés.
– A világsajtó felkapta a fejét a Vatikánban legutóbb megtartott püspöki szinódus vitáin. Például azon, hogy a katolikus egyház átértékelheti álláspontját a párkapcsolati kérdésekben....
– Mennybemenetele előtt az Úr Jézus élő egyházat alapított, majd tíz nappal később elküldte a Szentlelket azzal az üzenettel, hogy ő majd bevezet titeket a teljes igazságba. Szent Ágoston azt mondta, nem hinnék a négy szent evangéliumnak sem, ha nem az egyház adná a kezembe. Az élő egyház szerepe tehát vitathatatlan. Általa mutatja meg nekünk az Úr, hogyan kell értelmeznünk a szentírást. A Szentszék eddig huszonegy egyetemes zsinaton foglalkozott az Úr igéjével. A dogmákat újabb és újabb nyelvezettel, kortárs nyelven tudjuk előadni, de azok megváltoztatásáról nem lehet szó.
Fotó: Borsodi Henrietta
Magyar Kurír
