Elolvastuk az új Charlie Hebdót - rettenetes! Lapszemle, csak felnőtteknek!
A lap hű maradt a hagyományaihoz, és főként a valláskritikáról szól. Az apácagyalázás és keresztre feszítve napozó Jézus mellett elfért egy olyan cikk is, amelynek az írója sajnálkozik, hogy mindenki Charlie, ezért közli, hogy ő nem Charlie, és reméli, hogy előbb-utóbb minden rendbe jön, és megint utálni fogják őket.
A Charlie Hebdót Párizsban már reggel sok helyen elkapkodták, az ebay-en 500 euróért is kínálják a mai számot. „Egy hét óta nagyobb csodákra képes a Charlie, mint bármely szent vagy próféta“ – kezdi a lap vezércikke, jelezve: a Charlie fennmaradását és a világméretű szolidaritást még a lap ateista vagy agnosztikus munkatársai is csodaként élik meg. „Leginkább az nevettetett meg bennünket, hogy a Notre Dame harangjai értünk szóltak.“
Mindenkinek „szívből“ megköszönik, akik az utóbbi napokban „Charlie-k“ voltak, a többieket pedig elküldik melegebb éghajlatra. A vezércikk a támadás után azt várja, hogy a kritikusok a laicistákat, vagyis az egyház társadalmi szerepét kétségbe vonókat, tagadókat nem fogják többé támadni (a harcos laicistákat gunyorosan „laicard“-nak hívják), és nem próbálja meg senki sem azonosan megítélni „a gyilkosokat és az ő áldozataikat“. A magyar sajtóhoz hasonlóan, a franciában is megjelentek ugyanis olyan vélemények, hogy a Charlie Hebdo mintegy kiprovokálta a múlt heti támadást. „Az utóbbi időkben egyedül éreztük magunkat“ – utal a vezércikk arra, hogy szerinte a francia közélet többsége nem állt ki eléggé a laicista köztársaság eszméje mellett, mert „az ál-értelmiségiek“ „iszlamofóbnak, keresztényellenesnek, olajat a tűzre öntőknek, rasszistáknak“ nevezte a Charlie Hebdót és azokat, akik bírálni merték a vallási fundamentalizmusokat. A lapnak elege van azokból a mondatokból, hogy „elítéljük a terrorizmust, de“. „Eddig megpróbáltunk mindezen nevetni, elvégre azt tudunk a leginkább“, de a lap megígéri, hogy éppen a tizenkét halott emlékére ezentúl még keményebben fog fellépni mindazért, amit eddig is fontosnak talált.
A lap valóban hű maradt önmagához, és a legtöbb karikatúra a keresztény, a muzulmán és a zsidó valláson gúnyolódik. Már a vezércikk mellett Emmanuelle nővér, egy 2008-ban elhunyt belga katolikus apáca, író látható, aki azt mondja: „a Földön csak m....urbáltam, a túlvilágon már f...t is sz...hatok“. Egy másik karikatúrán muszlimok azon tanakodnak, hogy nem szabad mégsem megölni a Charlie Hebdo-sokat, mert ha mártírnak tartják majd magukat, akkor a hetven szűz rájuk vár. E téma egy másik rajzon is előjön: ott a három terrorista felérve a Mennyekbe, szomorúan állapítja meg, hogy a hetven szűz inkább a Charlie Hebdo karikaturistáival hancúrozik . Mindazonáltal nincs nagyon sok kemény rajz: egy strandon napozó, keresztre feszített Jézuson, és egy ruháját felhúzó muzulmán nőn kívül a legtöbb grafika a vallási fundamentalizmust, a terrorizmust támadja, vagy a vasárnapi tüntetésen menetelő politikusokon nevet.
Bár a lapszám nem megemlékező jellegű, mégis áthatja egyfajta eszmeiség, amennyiben a legtöbb cikk és rajz a szabadság és a laicista köztársaság fontosságát hangsúlyozza. De a terrortámadásra és a halottakra is válaszolnak: egy rajzon a fegyveres terroristát ceruzával ágyékon szúrják, egy másikon pedig a megölt, idős karikaturista Wolinski annak örül, hogy angyalként újra lehet merevedése.
Az egyik cikk abbéli reményének ad hangot, hogy „január hetedike után a laicizmus határozott védelme magától fog értetődni“, és senki sem fogja „a kommunitarizmust vagy a kulturális relativizmust“ tolerálni. A kommunitarizmus gyakorlatilag a multikulturalizmus francia megfelelője, eszerint a társadalmon belül többféle kultúra, értékvilág is létezhet egymás mellett – a Charlie Hebdo e szemléletet azonban elutasította, mert szerintük Franciaországban egyetlen közösség, a laicista köztársaság társadalma létezhet, minden más identitásnak, így a vallásinak is akár, semmi keresnivalója a köznyilvánosságban. E nézetet jobbról és balról is többen elutasítják.
A cikk szerint ma egyetlen ellensége van a szabad világnak: „a vallási totalitarizmus“. Erre pedig szerintük egyetlen megoldás van: „a jelző nélküli laicizmus“, mert az garantálja a gondolatok, élethelyzetek szabadságát. „Azoknak a millióknak (…), akik kijelentették, hogy Charlie vagyok, tudniuk kell, hogy ez azt jelenti: Laicista vagyok.“ Amúgy éppen ezen okból utasították el egyesek a nyugati sajtóban is, hogy a „Je suis Charlie“-kampányhoz csatlakozzanak, mert bár a terrortámadást elítélték, de a lap radikális laicista nézeteit nem támogatták.
A lapban van egy hosszabb elemzés az összeesküvés-elméletekről, amit a Charlie Hebdo szélsőjobboldal-szakértője, a zsidó vallásra áttért neves politológus, Jean-Yves Camus jegyez (neki eddig is volt cikke minden számban), valamint a francia terrorellenes küzdelemről is van egy cikk.
Magáról a gyilkosság napjáról több rövidebb visszaemlékezés is olvasható, az egyik a szerkesztőség közös kutyusát, Lilát mutatja be, amely a terroristák elől az asztalok alá menekülteknek jelezte, mikor mentek el a gyilkosok, mikor jöhetnek elő a túlélők a rejtekhelyükről. A többi visszaemlékezés sem a gyilkosságot magát idézi meg, hanem a napot, például, hogy milyen breton süteményt ettek a szerkesztőségben, ki-kivel vitázott, és hasonlók.
„Mi ez a kupleráj? Mindenki Rólad beszél!“ – kezdi Matthieu Madenian a szokásos heti leveleit, amit a fiktív „Charlie“-nak szokott címezni. Megemlékezik arról, hogy amikor a laphoz hívták, „az ellenálláshoz csatlakozhatott, (…) erotomán karikaturistákhoz, antiglobalista közgazdászokhoz, és állandóan valamit majszoló újságírókhoz“. A szerző szerint rossz látni, ahogy a lap egyre népszerűbb lesz, és mindenki olvasni akarja.
„Mindenki Charlie. Hollande Charlie lett, Valls Charlie, Sarkozy is Charlie lett, Marine Le Pen meg azért sír, hadd legyen Charlie… Még Arnold Schwarzenegger is Charlie… Tudod, mit? Én akkor inkább most azt mondom, hogy nem vagyok Charlie“ – írja a lap munkatársa, aki szerint persze heteken belül „minden rendbe jön“, és a többség megint utálni fogja a lapjukat. „Nagyon remélem, hogy így lesz, kedves Charlie. Mert ha nem, akkor tényleg a terroristák nyertek“ – zárja cikkét.
(Techet Péter, vs.hu)
