Vihar előtti stabilitás
Közel-keleti példákra hivatkozó kockázatelemzők szerint a stabilnak tűnő, erősen központosított államok valójában igencsak ingatagok. Mivel minden kritikát igyekeznek elfojtani, nem tudnak kis kiigazításokkal manőverezni. A reformnak ellenállnak, ezért csak megdönteni lehet őket.
„Hogy milyen események vezetnek egy-egy ország összeomlásához, az nem jelezhető előre, az viszont megjósolható, hogy bizonyos események milyen hatással lesznek egy adott államra. Egyes politikai rendszerek rendkívül nagy nyomást is elbírnak, mások azonban a legkisebb probléma esetén is bajba kerülnek” – írja Nassim Taleb és Gregory Treverton a Foreign Affairsben. A két kockázatelemző az állam stabilitásával kapcsolatos általános megállapításait azzal a módszerrel alapozza meg, amit Taleb alkalmazott a komplex rendszerek stressztűrő képességével foglalkozó, tavaly megjelent könyvében. Taleb és Treverton sem tudja előre jelezni, hogy mikor következik be az egész politikai rendszer alapjait megrázó esemény. De reményeik szerint modellezni lehet, hogy milyen feltételek tesznek viszonylag stressztűrővé egy-egy államszervezetet.
Taleb és Treverton azt állítja, hogy az állam stressztűrő képessége mindenekelőtt az intézmények történetén múlik. Azok az országok, amelyek hozzászoktak a kisebb-nagyobb válságokhoz, általában könnyebben viselik a kihívásokat, mint azok az államok, amelyeket hosszú ideig elkerülnek a nagy politikai válságok. Szíria példájára utalva megemlítik, hogy az állam viszonylagos stabilitása az autoritárius központosítás eredménye volt. Az erős központi kormányzat azonban csak ideig-óráig képes elfojtani a válságot. A centralizált hatalom nem tud kisebb kiigazításokkal reagálni a közakarat változására. Minden kritikát és reformjavaslatot a rendszer megdöntésére tett kísérletnek tekint és üldöz. A rendszer ezáltal rendkívül merevvé válik: csak megdönteni lehet, megreformálni nem. Arról nem is beszélve, hogy a központosított rezsim esetében könnyebb államcsínyt végrehajtani: elég csak a központi intézményeket elfoglalni. „A látszólag békés államok időzített bombák.” (Más kérdés, de ez a vizsgálat tárgykörén kívül esik, hogy vajon meddig lett volna stabilitás Szíriában diktatúra nélkül. A Baath párti rezsim fél évszázadon át állta a sarat. A szovjet rendszer hetvenöt éven át.)
A permanens politikai válságot átélő államok – egyebek között Olaszország – hozzászoktak a bizonytalansághoz, és képesek intézményes módon kezelni a problémákat – idézik a szerzők Taleb 2007-ben megjelent Fekete hattyú avagy a legváratlanabb hatás címen magyarul is megjelent tudományos bestsellerét.
A látszatstabilitás azonban nem csak a diktatúrák jellegzetessége. A rendszerszintű kockázatot növeli a centralizált politika, az egyetlen ágazattól függő gazdaság, a magas államadósság. De rossz előjel az is, ha ugyanaz a politikai erő sokáig kormányoz, és társadalmi hegemóniára tesz szert. (Egy ellenpélda: Helmut Kohl tizenhat éven át volt kancellár, igaz, társadalmi hegemóniára nem tett szert.) Végül pedig (az olasz példa alapján) Taleb és Treverton az intézményi és társadalmi emlékezetet is fontos tényezőnek nevezi, majd mivel módszerük jövendőmondásra nem alkalmas, meghagyják az olvasónak a lehetőséget, hogy tippelje meg, mely államok kerülnek bajba az újesztendőben.
(metazin.hu)
