Pio atya kedvenc vicce
Az Úr Jézus egy alkalommal ellenőrző körutat tart a mennyországban, és megdöbbenve tapasztalja, hogy egészen rossz arcú emberek vannak bent, a kapu környékén. Odamegy Szent Péterhez, és megkérdezi tőle: - Hát ezek a csavargók hogy kerültek ide?
- Uram - feleli Szent Péter -, én nem akartam panaszkodni neked, de sajnos, ha egy kicsit nem figyelek oda, édesanyád mindjárt idejön, kinyitja az ajtót, és beengedi ezeket a ronda alakokat.
- Ez volt a közelmúltban szentté avatott Pio atya egyik legkedvesebb vicce - mondja Pacsay Fidél kapucinus atya, akit rendtársáról, a közelmúltban szentté avatott és szeptember 23-án ünnepelt stigmatizált olasz szerzetesről kérdeztünk.
Teljesen téves az a kép - mondja Fidél atya -, amely sok emberben különböző filmfelvételek nyomán alakult ki Pio atyáról. Ezek a dokumentumok sajnos majdnem mindig egy mogorva embert mutatnak, aki türelmetlen a körülötte lévő hívekkel. Az persze igaz, hogy sokszor keményen kellett viselkednie a nemegyszer tolakodó zarándokokkal szemben, akik a keze után kapkodtak, vagy épp a kordájából akartak levágni egy-egy darabot. Ilyenkor aztán valóban "odacsapott" a szerzetesi övével. Efféle, szigorú képeket rögzítettek róla a filmesek, viszont rendtársai - mondja Fidél atya - nagyon jól tudják, hogy bármennyire is szenvedett stigmáitól, vagy küzdött idegi fájdalmaival, alapjában véve vidám ember volt, tudott mosolyogni, sőt, amint a fenti példa is mutatja, még vicceket is mesélt. Nagyon szerette a rendtársait, mindig részt vett a közös társalgásban a kapucinusok számára kötelező esténkénti félórás rekreációk során - mondja Fidél atya, aki elmesélt néhányat a Pio atyáról rendtársai körében keringő történetek közül.
Az egyik rekreáció alkalmával - a második világháború után - társai évődtek vele, felidézve azt az időt, amikor Pio atya az első világháborúban katona volt. Amikor behívták, olyannyira nem volt elegendő fegyver a front mögött, hogy a puskafogásokat nádszálakkal gyakorolták. Igen ám - mondta Pio atya -, de mi így is megnyertük azt a háborút, ti viszont géppisztollyal a kezetekben is elvesztettétek ezt a mostanit.
Egyszer - buszkirándulásuk egyik állomásaként - angol szerzetes tanárok és papnövendékek érkeztek San Giovanni Rotondóba. Pio atya vezette körül őket a templomban és a kertben, s míg kalauzolta a vendégeket, többször is nagyokat nevetett. A vendégek "komoly szerzetesek" voltak, és egymás között sutyorogni kezdtek: - Ez az ember szent? Egy szent nem hahotázik ekkorákat. - Búcsúzáskor, a sekrestyében Pio atya elkérte a rektor breviáriumát, és egy félig üres oldalra néhány mondatot írt ceruzával, majd viszszaadta a könyvet. A buszba szállva a rektor elkezdte keresgélni, vajon mit írt neki Pio atya, és döbbenten olvasta a bejegyzett latin mondatokat. Előrement a mikrofonhoz, és így szólt a többiekhez: - Hallottam, hogy ti is botránkoztatok azon, mekkorákat nevetett Pio atya. Búcsúzáskor elkérte a breviáriumomat, és beleírt néhány mondatot. Bevallom nektek, hogy volt egy nehéz filozófiai problémám, amelyen már sokat törtem a fejem, bár soha senkivel sem beszéltem róla. Pio atya, anélkül, hogy beszéltünk volna vele erről, négy mondatban öszszefoglalta a választ az én nagy problémámra. Úgyhogy bármekkorákat nevetett, elismerem, hogy szent ember.
Peregrino atya, aki nemcsak kapucinus szerzetes, hanem orvos is volt - meséli Fidél atya - sok időt töltött Pio atya mellett, ápolta őt. Délben Pio atya mindig fölment a kórusra, hogy annak ablakából mondja együtt az Úrangyalát a téren egybegyűlt emberekkel, majd áldást adott, és integetett nekik. Rendszerint karinget vett fel stólával, mielőtt az ablakhoz ment volna. Egy alkalommal, mikor megérkezett a kórusra, szinte csikorgott a fájdalomtól, szürke volt az arca. Miközben Peregrino atya rásegítette a karinget, a művelet közben összeborzolta páter Pio haját, úgyhogy azt mondta: - Várjon egy kicsit, atya! - Előkapott egy fésűt, megigazította Pio atya haját, majd így szólt: - Mehet, páter, éppen olyan, mint Szent Antal! Erre Pio atya úgy elkezdett rázkódni a nevetéstől, hogy percekig várni kellett, míg elkezdhették az Úrangyalát.
E történetek mind azt bizonyítják, hogy Pio atya a hétköznapok embere volt, és nem egy sokak által elképzelt, magasban lebegő, "fennkölt szent" - mondja Pacsay Fidél atya, aki a szent életű szerzetessel kapcsolatban a magyar kapucinusok egy személyes emlékét is megosztotta velünk, amely látnoki karizmájáról tanúskodik.
Annak idején az egyik hazai rendtárs, Bertalan atya havonta írt levelet Pio atyának, aki válaszolt is ezekre. Amikor 1950-ben Magyarországon feloszlatták a rendeket, egy alkalommal azt is megkérdezte tőle, mit tanácsol a hazai kapucinusoknak az akkori nehéz helyzetben. Különös módon már két nap múlva, római bélyegzővel megérkezett a válasz, amelyben Pio atya megüzente, hogy mit kér a Szűzanya a papoktól. Azt is megírta a szerzetes, hogy a következő hétfői kerületi papi gyűlésen minden papnak, az egyházmegyéseknek is adják a kezébe az üzenetet. Bertalan atya egy rendtársát kérte meg, hogy fordítsa magyarra az olasz levelet, de mivel az el volt foglalva a feloszlatás gondjaival, az üzenet kiosztása elmaradt. Három-négy nappal később érkezett is egy dorgáló levél Pio atyától, hogy miért nem teljesítették kérését. Ezután Bertalan atya már csakhamar lefordította Pio atya üzenetét, és utólag, postán elküldte a címzetteknek. A levél a történelem viharaiban elveszett, de Pio atya emléke, élete példája, mint Isten és az örök élet világának tanújele ma is eleven rendtársai körében.
Szigeti László
2002. június 16-án avatta szentté II. János Pál pápa a harmincnégy évvel ezelőtt, 1968. szeptember 23-án elhunyt olasz kapucinus szerzetest: Pietrelcinai Pio atyát, aki élete nagy részét San Giovanni Rotondoban töltötte, elsősorban a kolostor melletti templom gyóntatószékében. Megkapta a lélekbe látás adományát, s ennek segítségével még inkább az Isten eszköze tudott lenni a bűnbánó emberek ezrei számára. Stigmatizált volt, több mint ötven éven át hordozta testén Krisztus öt sebét. Egyszerű életmódja, Megváltójával összeforrt, áldozatokat is vállaló aszkéta élete sokakat vonzott. A szentmiséket rendkívül nagy átéléssel mutatta be. Meg nem értések, keresztek az ő életét is gyakran megnehezítették. Kitartó imára buzdította a híveket, s ebben ő maga is példát mutatott. A Boldogságos Szűzanya pártfogásába ajánlotta mindennapjait. A "Mária, a kegyelmek anyja" nevet viselő kolostorban halt meg.
ujember.katolikus.hu
