A populizmus legyőzhetetlen?
Az elmúlt negyedszázadban megrendültek azok a demográfiai és gazdasági alapok, amelyek a nyugati demokráciák stabilitását szavatolták. Ezért sikeres az elitellenes populizmus, és ezért nem lehet egykönnyen legyőzni. Az elitnek meg kell változnia.
„Belátható időn belül akkor sem hárul el a populizmus veszélye, ha az elit minden téren a legjobban cselekszik” – írja Yascha Mounk vezető elemző a Foreign Affairsben.
A nyugati jóléti demokráciák fejlődésének felfelé ívelő szakaszában, nagyjából a második világháborút követő negyven évben a populizmus a perifériára szorult. A kilencvenes évek óta viszont egyre erősebben van jelen, s mára Európától az Egyesült Államokig a politikai élet jelentős tényezőivé váltak olyan mozgalmak, amelyek azelőtt egyszerűen nem számítottak szalonképesnek. Nyugaton előszeretettel írják e változást a 2009-es pénzügyi válság számlájára.
Mounk szerint valójában mélyebbre hatoló folyamatok vannak a háttérben, amelyeknek eredményeképp a demokratikus kormányok nem képesek eleget tenni a választók elvárásainak. Alapvetően három, régóta tartó változásra hivatkozik. Mindenekelőtt Nyugaton évtizedek óta csökken a születésszám, és ez hosszú távon fenntarthatatlanná teszi a jóléti intézményrendszert. A gazdasági növekedés pedig nem képes ezt ellensúlyozni, sőt, éppen hogy lelassult, egyebek között azért, mert az új technológiák terjedése valamint a feltörekvő országok munkaerejének emelkedő színvonala miatt a nyugati munkaerő iránti kereslet látványosan csökken. Eközben a választóközönség identitását is erőteljes kihívások érték a bevándorlás és a globalizáció következtében. Ezek a jelenségek pedig nem változnak meg egykönnyen.
Mounk tehát a gyanúsan könnyű megoldásokkal operáló elitellenes mozgalmakat tekinti populistának, elismeri, hogy valódi sérelmek vannak a háttérben és sokan joggal érzik úgy, hogy az elit nem képes megoldani problémáikat. Nem is tekint minden populizmust egyformán negatív jelenségnek. Öt fajtát különböztet meg.
A jobboldali populisták állítólag privilegizált, valójában azonban többnyire hátrányos helyzetű etnikai kisebbségek ellen hadakoznak, és azzal vádolják a kormányzó elitet, hogy e kisebbségek érdekeit képviseli a többséggel szemben. Ha hatalomra kerülnének, még inkább a hátrányos helyzetűek rovására változtatnának a források elosztásán, s ezzel csak növelnék a bajt.
A nemzeti soviniszták alacsonyabb rendűnek tekintenek bizonyos nemzetiségeket, és azzal vádolják a kormányokat, hogy elhallgatják ezt az igazságot, mert el akarják nyomni a nemzeti többség jogos öntudatát, hogy uralkodhassanak rajta, persze az idegen kisebbség érdekeinek megfelelően.
A tradicionalista populisták – például az újabban sikeres Finnek párt – a hagyományos életstílust féltik az idegenektől, a modernistáktól, a melegektől. Mounk ide sorolja az azonos neműek házassága elleni francia mozgalmat is.
Az amerikai Teadélután-mozgalom – amely lassan már domináns tényező a Republikánus Pártban, olyannyira, hogy képviselője az előválasztáson kiütötte a nyeregből Eric Cantor képviselőházi frakcióvezetőt – általában is ellenzi az államot. A populista mozgalmak többsége nagyon is állampárti, sőt úgy gondolja, egyszerű lenne megoldani a dolgokat, ha jó emberek állnának az állam élén. A Teadélután viszont a helyi közösségekben látja „az igazi Amerikát”, és a szövetségi kormányzatot eleve gyanúsnak tekinti. Európában ez az irányzat az Európai Uniót veszi célba.
A jobboldali populizmus különleges válfaja az, amely a liberalizmus nevében gyakorolja az etnikai türelmetlenséget. A holland Fortuyn például azzal érvel az iszlám ellen, hogy a muszlim világban nem lehetne nyíltan homoszexuális.
A baloldali populizmus szemlátomást rokonszenvesebb Mounknak, mivel úgy látja, hogy a kapitalista demokrácia csakugyan hajlamos egyre több hatalmat adni a hatalmasok, és egyre több vagyont a vagyonosok kezébe. Sőt, úgy véli, hogy e hajlam kiigazításához kifejezetten jól jön néha „a népharag kirobbanása”. Naivnak tartja viszont a baloldali populistáknak azt az elképzelését, hogy elég fellépni a nemzetközi nagytőke és a globális érdekcsoportok, a Világbank stb. ellen, s máris megoldódik minden.
A múlt stabilitása nem tér vissza egyhamar, így a populizmus szükségképp velünk marad. Mounk abban látja a megoldást, hogy az elit akár népszerűtlen intézkedésekkel is mozdítsa elő a gazdasági növekedést, de gondoskodjon róla, hogy annak gyümölcseiből a kevésbé tehetősek is részesedjenek. A populizmus eltűnéséről azonban ne is ábrándozzon.
(metazin.hu)
