Skócia után újabb rengések várhatók?
A skóciai népszavazást övező szenvedélyes és tömeges aktivitásban általános európai jelenség nyilvánult meg: egyre többen elégedetlenek az elittel, egyre többen érzik megfoghatatlannak a sorsukat meghatározó nagy folyamatokat, és kézzelfogható identitásban keresik a megoldást.
„A skót függetlenség kérdése egy nemzedékre lekerült a napirendről, de a politika alatt mozog a föld: Nagy-Britanniában és Európa-szerte egyaránt” – olvassuk a Metazin régi ismerősétől, Anne Applebaumtól a Washington Postban.
A népszavazáson a szavazásra jogosultak 84 százaléka vett részt, egyharmaddal több, mint a legutóbbi parlamenti választáson, ami egyértelműen cáfolja azt az elterjedt nézetet, hogy az európai polgárok apatikusak. Nagyon is fellángolnak a szenvedélyek, ha nem a költségvetés szakkérdéseiről és a vezető erők politikai nézetkülönbségeiről van szó, hanem létfontosságú döntésekről: identitásról, illetve az elittel szembeni fellépésről. A skót nemzeti érzelmek felszítását a néhai Margaret Thatcher számlájára szokták írni (az ő idejében zárták be a nehézipart és a hajógyárakat, ami a skót munkásokat is érzékenyen érintette), de a mostani fellángolás kétségkívül a 2009-es pénzügyi válsággal kezdődött. A brit kormány igen népszerűtlen intézkedéseket hozott, és ezekért tőle független, hatókörén kívül eső tényezőket tett felelőssé. Az elszakadási kampány arról szólt, hogy ne befolyásolhatatlan külső erők határozzák meg a helyiek életét, vagyis hogy helyben hozzák meg a skótokat érintő döntéseket. A kampányban egészen demagóg ígérgetés is folyt, mintha csak jóindulat dolga volna, hogy adóemelés nélkül adható-e a rászorulóknak az eddiginél sokkal nagyobb támogatás, és mintha a függetlenségnek semmi ára nem volna, hanem magától „jobb ország” keletkezne általa.
A kontinensen azonban ennél sokkal vehemensebb és demagógabb elképzelésekkel lépnek fel a rendszerellenes pártok. Legtöbbjük (Applebaum a katalán függetlenség-pártot említi az egyedüli olyannak, amely elszakadást hirdet) nem leválni akar az államról, hanem nemzeti megújulást követel, és nemzeti kézbe venné a gazdaságot, a határok ellenőrzését és „a nemzeti sors” feletti irányítást. Olykor bevándorlás-ellenesek, Európa-ellenesek, vagy egyszerűen csak németellenesek. Többnyire jobboldaliak, mint a Nemzeti Front Franciaországban, a Szabadságpárt Ausztriában, a Jobbik Magyarországon és az UKIP Nagy-Britanniában, de némelyikük lényegében anarchista, mint a komikus, Beppe Grillo pártja Olaszországban. Egynéhány szélsőbaloldali is akad, mindenesetre politikai stílusukban nem különböznek: tisztességtelen retorikát alkalmaznak, színpadias tüntetéseket rendeznek, zászlóerdőt lobogtatnak és sokszor hangos zenével kísérik megmozdulásaikat. „Skóciában dudaszóval, Magyarországon heavy metal zenével.” És főleg elitellenességben hasonlítanak.
Az európai szavazóknak elegük van a balközép és a jobbközép véget nem érő váltógazdaságából vagy egyenesen a nagykoalíciójukból, legalább is a legutóbbi válság óta nem bíznak bennük. A fiatalabbakat ma már az európai egységgondolat sem vonzza, és maga Applebaum sem érti, hogyhogy nem képes Európa semmit tenni a déli perifériát sújtó bevándorlási hullám ügyében azon kívül, hogy Brüsszelben szabályokat farigcsál.
Igaz, az elit ellen felhozott vádak gyakran igazságtalanok. A sokat kárhoztatott megszorító politika a korábbi évek fedezetlen költekezésének eredménye volt, nem gonosz külső találmány. Ugyanígy, a vázolt kiút irreális: nem lehet immár valamilyen romantikus múltba zárkózni Európa, a globális piac vagy általában a világ elől. De bármilyen irreális jelszavak ezek, emberek tömegeit mozdítják meg. „Olyan politikai energiák vannak mozgásban, amelyek nem a status quónak kedveznek. Újabb földrengésekre számíthatunk.”
(metazin)
