Az idegtudós, aki rájött, hogy pszichopata
James Fallon amerikai idegtudós a pszichopatákkal foglalkozik. Sorozatgyilkosok agyáról készült felvételek elemzése közben jött rá, hogy agyi mintázatai alapján neki is pszichopatának kéne lennie. Mi mentette meg attól, hogy öljön, vagy nőket erőszakoljon meg?
2005 egy délutánján James Fallon idegtudós sorozatgyilkosok agyáról készült PET-felvételeket nézegetett. A Kaliforniai Egyetemen folyó kutatás részeként több ezer felvételt böngészett végig olyan mintázatok után kutatva, amelyek a pszichopátiára való hajlamról árulkodnak. "Rengeteg agyat néztem végig, a gyilkosokét skizofrénokéval, depressziósokéval és egészségesekével keverve" - mesélte. "Merő véletlenségből – egy másik, Alzheimer-kórral kapcsolatos kutatás miatt – az én és valamennyi családtagom felvételei is ott hevertek az asztalon. Egyszer csak a rakás aljára érve megpillantottam ezt a képet, amelyről rögtön nyilvánvaló volt, hogy patológiás eset.”
Fallon gyakorlott szeme azonnal észrevette, hogy a homloklebeny és a halántéklebeny empátiáért, morális érzékért és önkontrollért felelős egyes területei alacsony aktivitást mutatnak. Mivel tudta, hogy ez a kép a családjának valamelyik tagjához tartozik, az első dolga volt, hogy ellenőrizze, nem hibázhatott-e laboratóriumának PET-berendezése – ám a gép kifogástalanul működött. Nem maradt más hátra: kénytelen volt a felvételek elfogulatlan értékelését biztosító "vak" kódot feltörni, hogy megtudja, kiről készült az inkriminált felvétel. S a kódtáblázat sorai közül egyszerre csak rávigyorgott a nyugtalanító igazság: a pszichopata agy nem másé volt, mint az övé.
Erőszakra és kevés empátiára hajlamosító géneket örökölt
Sokan valószínűleg abbéli jogos félelmükben, hogy lemoshatatlanul magukra ütik a pszichopátia bélyegét, életük végéig mélyen hallgatnának egy efféle felismerésről. Fallon azonban, talán mert a merészség és a gátlástalanság is a pszichopaták jól ismert jellemvonásai közé tartozik, épp az ellenkező megoldást választotta: tévéinterjúkban, és immár egy könyv formájában is világgá kürtölte felfedezését. A „The Psychopath Inside” (A pszichopata belülről) című elemző önvallomásában azt boncolgatja, vajon miként lehetséges, hogy boldog házasságban élő családos emberként agyának anatómiája a sorozatgyilkosok ismertetőjegyeit hordozza.
„Mivel én nem öltem meg senkit, és még csak nemi erőszakot sem követtem el, az első gondolatom az volt, hogy talán téves feltételezésből indultam ki, és az érintett agyi területek nem is informatívak a pszichopátiára vagy a gyilkolási hajlamra nézve.” Azonban egy sor célzott genetikai vizsgálat eredményével szembesülve újabb kellemetlen meglepetés érte: kiderült, hogy már öröklött alléljai is agresszióra, erőszakra és csekély empátiára hajlamosítják. Egyebek mellett a MAO-A (monoamin-oxidáz A) gén olyan változatával rendelkezik, amely az agresszív viselkedéssel mutat összefüggést. Végül, ahogy mélyebbre ásott a pszichopátia neurológiai és viselkedéstudományi irodalmába, kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy ő csakugyan pszichopata – igaz, a jobb fajtából való, úgynevezett „pro-szociális” pszichopata, vagyis olyasvalaki, akinek ugyan nehezére esik valódi együttérzést mutatni mások irányába, ám viselkedését még többnyire képes a társadalmi normák előírta keretek között tartani.
„Tulajdonképpen nagy seggfej vagyok”
Ez a hír Fallont nem érte teljesen váratlanul, hiszen saját elmondása szerint mindig is tudta magáról, hogy különösen erős benne a hatalom és a mások manipulálása iránti vágy. Az is ismeretes volt előtte, hogy felmenői között hét állítólagos gyilkos is szerepel, élükön az apjának és mostohaanyjának meggyilkolásával 1892-ben megvádolt Lizzie Bordennel. Ám a tény, hogy egy pszichopata génjeivel és agyával erőszakmentes, stabil személyiségű és sikeres tudós válhatott belőle, Fallont a fogalmak újragondolására késztette. A „pszichopátia” címszó nem véletlenül hiányzik a mentális kórok diagnosztikus kézikönyvéből: a tünetek olyan széles skáláját foglalja magába ez a kifejezés, hogy nem adható rá formális definíció. Mindenekelőtt: nem minden pszichopata gyilkol; egyesek, mint például Fallon, a pszichopátiás viselkedés más formáit mutatják.
„Betegesen, megszállottan erős bennem a versenyszellem. Még az unokáimat sem hagyom győzni, ha velem játszanak. Tulajdonképpen nagy seggfej vagyok, és elég gyakran csinálok olyasmit, amivel megbotránkoztatom vagy megbántom az embereket. De miközben agresszív vagyok, képes vagyok az agressziómat szublimálni. Inkább vitában, az érveimmel győzedelmeskedem mások felett, mint ököllel, nyers erővel.”
A szülői figyelem és a szabad akarat jelentősége
De vajon mitől lehet, hogy Fallon úrrá tud lenni a természetén, míg mások hasonló genetikával és aggyal erőszakos cselekmények elkövetőiként a börtönben végzik? Fallon valaha a genetikai determinizmus hívének vallotta magát – vagyis azt állította, hogy génjeink nagy mértékben behatárolják személyiségünk fejlődési lehetőségeit –, ám álláspontja mára sokat finomodott. Újabban azt gondolja, gyerekkorának nagy szerepe lehetett abban, hogy élete nem terelődött rázósabb útra. „Szerettek, és ez megvédett” - vélekedik ma erről. Talán a világra jövetelét megelőző sorozatos vetélések magyarázhatják, miért kapott olyan rendkívüli figyelmet és törődést a szüleitől.
Mindez egybevág a legfrissebb kutatási eredményekkel: a Fallon által örökölt szerotonin-transzporter génváltozat egyfelől fokozhatja a pszichopátiára való hajlamot, másfelől viszont a ventromediális prefrontális kéreg (egy a pszichopatákban látványosan alulműködő agyterület) fejlődését komplex módon befolyásolhatja, például fogékonyabbá teheti hordozóját a környezeti hatásokra. Ennek megfelelően a pozitív (vagy éppen negatív) gyermekkori behatások különösen meghatározóak lehetnek az érintett egyén személyiségének további alakulásában.
Természetesen a géneken és a környezeti hatásokon kívül ott a harmadik komponens: a szabad akarat. „Amióta mindez kiderült, és szembenéztem vele, szándékosan igyekszem változtatni a viselkedésemen” - vallja Fallon. „Tudatosan törekszem arra, hogy úgy cselekedjem, ahogy az a közmegítélés szerint helyénvaló, és próbálom jobban beleélni magam mások érzéseibe. Be kell azonban ismernem: nem azért teszek így, mert egyszerre csak jó fiú lettem, hanem büszkeségből: meg akarom mutatni mindenkinek és saját magamnak, hogy felül tudok kerekedni önmagamon.”
(levélben kaptam)
