Kinek a kudarca? Tévhitek az áldozatokról a médiában...
Kinek a felelőssége, ami történt, feszegetik az eddig megjelent cikkek, és miközben az iskola, a szülők, a televízió, a késő Kádár-korszak társadalma, sőt maguk az áldozatok kerülnek górcső alá, valahogy elfelejtünk arról beszélni, hogy a szexuális visszaélés elsősorban az elkövető felelőssége. Különösen káros, de elterjedt jelenség, hogy az elkövető helyett az áldozatok szerepét kezdi feltérképezni a sajtó megszólaltatva számos szakértőt. Az ilyen cikkek többsége kisebb vagy nagyobb mértékben áldozathibáztató, ami hatékonyan hallgattatja el a túlélőket. Az egykori áldozatok megbélyegzése pedig a társadalom és a média kudarca.
Sipos Pál, a tanítványai ellen szexuális visszaélést elkövető tanár, elegánsan vezeti félre az első cikk szerzőjét és olvasóit, amikor arra hivatkozik, hogy bizony maga is így tanította „az irodalmi művek elemzésekor, hogy a drámai történetekben a bűnt nem lehet megúszni.” Sőt önmagát tragikus hőssé emelve kijelenti, hogy a társadalomtól elvonultan él hegyoldalban álló házában, amiről azóta kiderült, hogy nem igaz. „Ez büntetés, felszabadulás és megtisztulás is”, hangzik a gyomorfogatóan önsajnáló befejezés. Sipos Pál történetében éppen az a drámai, hogy neki sikerült megúszni. A büntetés gyerekek ellen elkövetett többrendbeli sorozatos szexuális visszaélésért nem visszavonult élet a falusi kisházban vagy főiskolai katedra, hanem minimum tíz év szabadságvesztés.
„Csúnya kudarctörténet ez az egész”, nyilatkozta Sipos. Kérdés, vajon mit ért ő ezalatt: 25 évvel ezelőtti lebukását érzi-e kudarcnak, vagy azt, hogy az általa elkövetett bűncselekmények most megjelentek a sajtóban. Esetleg úgy gondolja, kudarcot vallott tanárként, emberként. Valószínűbb az előbbi, azaz teljes büntetlenségének siratása, hiszen hozzáteszi, „De ezt dobta a gép.” A kudarc tehát az, hogy nem tudta titokban tartani a bűncselekményeket, kudarcot vallott mint elkövető. Végtelen cinizmusról árulkodik, hogy fel sem merül benne, esetleg itt az ideje bocsánatot kérni, hiszen az egyben felelősségvállalást is jelentene. Áldozatainak pedig „őt dobta a gép” – ilyen az élet.
Áldozathibáztatás 1: Kiből lesz elkövető?
Sipos Pál, derül ki Magyari Péter cikkéből, ügyesen manipulálta mind a gyerekeket, mind a szülőket és kollégáit. Az ügyben való egyetlen megszólalásával sikerült bizonyos mértékben a cikk szerzőjét is befűznie. Az írás az ő cinikus szavaival zárul – „Ezt dobta a gép” –, mintha nem különösen sérülékeny, kiszolgáltatott áldozatok ellen tudatosan elkövetett, előre kitervelt bűncselekmények sorozatáról lenne szó, hanem puszta véletlenről. Sipos nem elégszik meg azzal, hogy nem vállalja a felelősséget, hanem másra hárítja azt mondván, maga is szexuális abúzus áldozata volt gyerekkorában. Ezzel nemcsak felmenti magát, de megbélyegzi áldozatait, mivel megerősíti azt a rendkívül romboló tévhitet, hogy a gyerekkori szexuális abúzus túlélői maguk is elkövetővé válhatnak. Ezzel az alantas manőverrel szánalmat kelt maga iránt, egyszersmind táptalajt ad a magyar újságírásban amúgy is erőteljes tendenciának, ami az elkövető helyett az áldozat felelősségét taglalja.
Ennek legsúlyosabb példája Hradeczky Viktor cikke az Origón, melynek szenzációhajhász címe – A molesztálás generációkon át rombol – apokaliptikus képet fest a túlélőkről. A durván általánosító kezdőmondat, mely szerint minden abúzustúlélő úgy érzi, hogy joga van szexuálisan bántalmazni gyerekeket, bár teljes képtelenség, mégis alkalmas rá, hogy megbélyegezze az áldozatokat, hiteltelenné tegye a szavaikat, elhallgattassa őket és ezzel védje a mindenkori elkövetőt. A szerző Kapusi Gyula szakértői véleményére alapozza a cikk állítását, aki úgy tűnik, szintén bedőlt Sipos Pál manipulatív mondatának. Az ő könnyed általánosítására alapozva – „a sértettek gyermekei is könnyen áldozatokká válhatnak” – a cikk azt sugallja, hogy ha Sipos Pál áldozat volt, és elkövető lett, akkor Sipos Pál áldozatai is elkövetők lesznek. Azok a bátor túlélők – ezzel a megerősítő kifejezéssel kerüli el a szakirodalom az abúzust elszenvedett személyek további viktimizációját –, akik a nyilvánosság elé merték tárni a történetüket, ezzel az állítással szinte egy szintre kerülnek a bűncselekmény-sorozat elkövetőjével.
Elég a statisztikákat megnézni ahhoz, hogy kiderüljön, mekkora képtelenség ez az állítás. A gyerekkori szexuális abúzus áldozatai 85-95%-ban lányok, tehát Kapusi logikája szerint az elkövetők közt ugyanekkora arányban kellene legyenek nők. A számok viszont azt mutatják, hogy az elkövetők 85-99%-a férfi. Másrészt, az már némi logikával is belátható, hogy amennyiben igaz lenne, hogy minden túlélő bántalmazóvá válik, úgy a gyerekkori szexuális abúzus egyre gyakoribb jelenséggé válna. Ezzel szemben a statisztikák azt mutatják, hogy a gyerekek 15-20%-a válik áldozattá, és ez a szám stabil több európai országban.
Éppen ezért nehéz mit kezdeni a cikk azon állításával, hogy a legújabb kutatások szerint biológia alapjai vannak az abúzusnak. Ellenkezőleg, a bántalmazó nem azért bántalmaz gyerekeket szexuálisan, mert beteg, nem biológiailag determinált, nem pedofil, hanem nagyon is tudatos döntést hoz, amikor visszaél a hatalmával. (Ld. a Magyari-cikkben is jól bemutatott manipuláció összetett technikáit.)
A statisztikai adatok eltérnek azzal kapcsolatban, hogy az elkövetők hány százaléka szenvedett el gyerekként szexuális abúzust. Ez a szám 40-80% között mozog. Azonban hiába ez a magas adat, a bántalmazás döntés kérdése, aki elkövetővé válik, pontosan tudja, mit csinál: bűncselekményt követ el gyerekek ellen.
Kinek a hibája, ha hallgatnak a gyerekáldozatok és a túlélők?
Józanabb hangot üt meg Laza Bálint cikke az Indexen, de az áldozathibáztatást teljesen elkerülni nem tudja. A cikk szerint az áldozatoknak „meggyógyulni nem lehet, mert nem lehet meg nem történtté tenni az eseményeket”. Ha ez így lenne igaz, akkor semmilyen traumából (pl. válás, hozzátartozók elvesztése, iskolai, munkahelyi kudarc) sem lehet felépülni, pusztán azért, mert megtörtént. A cikk állítása azt sugallja, hogy a gyógyulás egyenlő a felejtéssel, és hogy akiket szexuális visszaélés ért gyerekkorukban, azok örökre sérültek maradnak. Egyik sem igaz. Rengeteg mindentől függ az, hogy az áldozatok mennyire képesek megküzdeni a poszttraumás stressz tüneteivel. Nagyon sokan tudnak teljes életet élni az elszenvedett trauma után is, különösen akkor, ha a környezetük támogató, és ha megfelelő szakmai segítséget kapnak. A „meggyógyulni nem lehet” állítás erősen rímel a sajtóban még mindig élő, ugyan a törvényből már kikerült, „megrontás” fogalmára: akit egyszer megrontottak, az meg van rontva örökre. Az ilyen mondatok erősítik a Hradeczky-cikkben részletezett tévhitet a túlélők felelősségéről. Az áldozathibáztatásnak ez egy jóval nehezebben felismerhető formája. Egyrészt azt sugallja, hogy teljes felépülés gyakorlatilag lehetetlen, ugyanakkor a szinte lehetetlen gyógyulásért való felelősség az áldozatot terheli elsősorban. Ha tehát kudarcot vall, az az ő hibája. A Laza írásában felszólaló pszichológus, Víg Sára, helyesen említi meg, hogy a túlélőket újratraumatizálhatja, amikor gyerekeik elérik azt a kort, amikor az abúzus velük történt. Ugyanakkor a magyar sajtó kontextusában olvasva ez a mondat félreértelmezésre adhat alapot, mert azt sejteti, hogy a túlélők csak akkor szólalnak meg, keresnek segítséget, amikor saját gyerekeiket kezdik félteni (saját maguktól, tenné hozzá Kapusi Gyula). Tapasztalatom és meggyőződésem, amit számos túlélő beszámolója támaszt alá, hogy a gyerekáldozatok kérnek segítséget, csak nem hallgatja meg őket senki. Érdemes újraolvasni Magyari remek cikkét ebből a szempontból is: „De rögtön szigorúan figyelmeztette a lányt: erről soha nem beszélhet senkinek. Nagyon rossz vége lenne. Nagyon sokat ártana az iskolának, a gyerekeknek, mindenkinek”; „Az iskola azt kérte a szülőktől, hogy ne derüljön ki az igazság, ez is a megállapodás része lett.”; „Egyszer egy közeli barátjának elmondtam, hogy mit csinált velem. Nem hitte el. Másra terelte a szót, végig se akart hallgatni.” Kevesen hallgatják meg az áldozatokat, olyan figyelemmel, mint a cikkben szereplő Zoli apja. Hogyan szólalhatott volna meg a többi áldozat abban az iskolában, amely a hallgatást szabta meg az elkövető eltávolításának feltételéül? Hogyan szólalhattak volna meg, amikor osztálytársaik, barátaik csalódottan vették tudomásul, hogy a hőn szeretett tanár elment? Hogyan szólalhattak volna meg, amikor elvileg az igazgató sem tudott semmiről? És hogyan fog a jövőben egyetlen áldozat is megszólalni, ha a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke siet kijelenteni, hogy szabályozás, protokoll ilyen esetekre ugyan nincs, de „egy-egy alaptalan vád, indokolatlan vizsgálat legalább akkora károkat okoz, mint egy szőnyeg alá söpört eset”? Hogyan szólalhatnának meg a túlélők, amikor az eset jogi hátterét és az elévülés szabályait boncolgató cikk előre attól retteg, hogy „a kártérítés megnyílása motiváció lehet alaptalan vádakra is”? Hogyan szólalhatnának meg, amikor az iskola mostani vezetése minél előbb le akarja zárni az ügyet, értsd elhallgattatni a túlélőket? Hogyan szólalhatnának meg, amikor kevés az olyan bátor és empatikus újságíró, mint Magyari Péter? Hogyan szólalhatnának meg, ha a felnőtt elkövetők jogai elsőbbséget élveznek a gyerekáldozatok jogaival szemben?
Az áldozatok és túlélők elhallgattatása tovább folyik. Szakértői vélemények bélyegzik meg őket azt sejtetve, hogy a túlélők potenciális elkövetők, akik saját gyerekeik ellen fognak fordulni. A témában járatlan újságírók szedik ízekre a mondataik, firtatják a felelősségük és szavahihetőségük akkor és most. Nem tudják, hogy a konkrét szexuális részletek felidézése újratraumatizál, ezért beszélnek a túlélők magukról harmadik személyben, nem tudják, hogy ez disszociáció, egy túlélési stratégia. Nem értik, miért fontos a túlélőknek, hogy kiderüljön az igazság, akkor is, ha az elkövető jogi értelemben már nem büntethető. Megkérdőjelezik azoknak a szülőknek a döntését a rendőrségi feljelentéssel kapcsolatban, akiknek a gyerekeit jó eséllyel hurcolták volna meg a sajtóban akkor is, ahogy történik ez most is. Nem néztek utána, hogy ez az eset nemcsak a Trefort Gimnáziumról szól, hanem azokról a gyerekekről, akik szeptembertől megint az iskolapadokban fognak ülni, és akiknek 20%-a a statisztika szerint még 18 éves kora előtt szexuális visszaélés áldozata lesz, otthon vagy az iskolában, az edzésen, a különórán. Mindannyiunk felelőssége, hogy ez ne történhessen meg velük. Sok más áldozathoz hasonlóan Sipos Pál áldozatai megtették az első lépést, ne hagyjuk őket cserben!
Cserháti Éva
MUSZÁJ (Munkacsoport a Gyerekkori Szexuális Abúzus Áldozatainak Jogaiért)
www.muszajmunkacsoport.hu
Volt gimnáziumi tanár
Incesztustúlélő
(Átvéve a kettős mérce blogból)
