Kiűzetés a Kertből
Melyek az ökológiai válság főbb jellemzői, hogyan függenek össze a modern ipari civilizáció sajátos vonásaival?
„Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állat fölött, amely a földön mozog.«"[1]
Egy könyvből, különösképpen a Bibliából, részleteket kiragadni gyakran félrevezető. Ez az uralom, amelyet Isten parancsol, közel sem jelent leigázást. Amennyiben a teljes teremtéstörténetet végigolvassuk, bizonyosan megállapíthatjuk, hogy az ember a föld feletti uralmat nem művelheti akárhogyan, ahogy kedve tartja, vagy önkényeskedve, hanem inkább jó gazdaként, Isten helytartójaként. Fontos megemlíteni, hogy a Teremtés könyvében ezeket a sorokat még a bűnbeesés előtt olvashatjuk. Megkaptuk, az élővilágban egyedülállóan, a szabadságot, a szabad akaratot, választhattunk és választhatunk jó és rossz között. Sajnos a mai civilizáció, kiváltképp a fejlett országok, leginkább a rossz mellett teszik le a voksukat, egyre inkább igába kényszerítve a természetet, saját társadalmainak szegényebb rétegeit és a harmadik világot, belesodorva Földünket egy egyre mélyülő válságba.
Az ember bizonyosan nehezen lenne életképes az élővilágban, amennyiben nem rendelkezne néhány nélkülözhetetlen képességgel, úgymint tudatos gondolkodás, tudatos eszközhasználat és fejlett kommunikáció, de talán még fontosabb különbség az állatokhoz képest a szellemünk és az ehhez kapcsolódó erények. A XX-XXI. századra eszközeinket, technikai tudásunkat tökélyre fejlesztettük, a szellemi erényeink gyakorlásáról viszont hajlamosak voltunk és vagyunk megfeledkezni. Valójában a modern iparosodott civilizáció önkényuralmat épített ki a világ felett. Érdekes, vagyis inkább aggasztó kapcsolat alakult ki az ember és az élővilág között. A technikába vetett hitünk olyan mértékűvé hízott, hogy a természet iránti tisztelet elveszett, szinte teljesen háttérbe szorította az ipar, amely mögött az ember áll. Nem teljesen állja meg a helyét az ember 20. századi viselkedését invazívnak titulálni, mivel az Antarktiszon kívül az egész bolygónk lakott már az ősidőktől kezdve, mégis ha figyelembe vesszük a lélekszám gyarapodását, a környezeti egyensúlyi helyzetek felborogatását a Föld valamennyi vidékén, nyugodtan állítható, hogy biológiai inváziót hajtunk végre a világban.
Földünk ökoszisztémája nagyon bonyolult és összetett rendszer. Alrendszerei (lito- és pedoszféra, atmoszféra, hidroszféra és bioszféra) rendkívül összehangoltan működnek. Megbízható erőforrásából a Napból táplálkozik, táplálékhálózatai kiegyensúlyozottak, anyagciklusai zártak és mivel hihetetlenül sokféle és sokszínű, ezért rendkívül rugalmasan és hatékonyan tud reagálni a végbemenő változásokra. A múlt századra elképesztően felgyorsuló emberi tevékenység piszkál bele ebbe a rendszerbe, amely alkalmazkodóképessége révén tartja magát, de könnyen belátható, hogy előbb-utóbb fizikai korlátokba ütközünk, mivel Földünk véges. A környezet átalakító tevékenységünk nem csak lokálisan, de globálisan is érzékelhető. Érdekes tény, hogy az ősember, aki már tudatosan használta a tüzet, milyen lokális levegőszennyezést okozott saját barlangjában. Ezt bizonyítja a felhalmozódott korom, amely kimutatható néhány fennmaradt lelet tüdejéből. Fontos megemlíteni a római kor ércbányászatát, ugyanis szennyeződésének nyomai a pólusok jégtakaróiban kimutatható, vagyis globális környezeti hatást váltott ki. Ezek a hatások, kiegészülve a földművelés és állattenyésztés elterjedésével, a korai civilizációk kialakulásával és az európai hódításokkal, közelébe sem érnek a földi bioszférát nagy mértékben átalakító ipari forradalomnak.
A preindusztriális társadalmak szomatikus energiarendszere szűk és behatárolt keretek között működött. Érdekes sajátossága, hogy igen jól tudta az energiát raktározni. Az emberek és az állatok képezték az elsődleges energiaforrást, szűk és bő esztendőben egyaránt munkába lehetett őket fogni. A bőség idején elraktározott készletekből lehetett a nyomorúságosabb időket kihúzni. Mai mércével mérve csupán akkora munkavégző képesség felett uralkodtak a fáraók és császárok, mint egy úthenger kezelője. Ugyanakkor nem lebecsülendőek, sőt csodálatra méltóak azok a monumentális építmények, melyeket ezen korok emberi hoztak létre puszta izomerővel, hihetetlen szervezettséggel.[2] Az ipari forradalom, amit nyugodtan titulálhatunk technológiai, tudományos és energetikai robbanásnak is, ebből az izomerőre építő rendszerből lépett ki illetve tovább egy jóval hatékonyabb fosszilis energiahordozókra épített rendszerbe. A fotoszintetizáló szervezetek sokmillió éves munkájának eredménye a kőszén, kőolaj és földgáz, melyek energiájának felhasználásával sokszorosára növeltük termelékenységünket, vagyis az ipari termelésünket. Ezek a fosszilis energiák lettek a modern kor hardverei. A technikai és szervezeti újítások, a tőke működésének megszervezése pedig a szoftver szerepét töltik be. Habár nagymértékben segítette az embereket az új technológiák megjelenése, ez a fellendülés nem mindenkit és minden országot érintett és érint egyformán, valamint az ökoszisztémánkon is sebeket ejtett, melyeket ma is mélyít.
Célszerű J. R. McNeill terminológiáját követni a modern ipari civilizáció ökológiára gyakorolt hatásának tárgyalásában, mivel így jól áttekinthetőek Földünk különböző élő és élettelen részeinek, társadalmainak és gazdaságának változásai. Természetesen a teljesség igénye nélkül próbálok betekinteni az ökoszisztéma egyes részleteibe.
A talaj az élet kovásza. Innen nyerjük a létünkhöz szükséges tápanyagokat, innen tudjuk táplálni állatainkat. Mennyivel szebben hangzik a földművelés szó, mint a mezőgazdaság. Az élelmiszeripar része a mezőgazdaság, amely napjainkban iparosított formában működik. Természetesen el kell látni élelemmel Földünk népességét, amely a XX. században mintegy megnégyszereződött.[3] Annak ellenére, hogy jelentős nagyságú termőterületek pusztulnak és erodálódnak el az emberi tevékenység hatására, mégis sikerül az élelmiszer termelést fokozni, "hála" az ipari módszereknek. Az intenzív műtrágyázás, amely szintén sok fosszilis anyagot és energiát igényel, a növények genetikai manipulációja rövid távon növelik a terméshozamot, de hosszú távú hatásuk csak részben ismert. Például a műtrágya tápanyagfelesleget és ezáltal eutrofizációt okoz. Szépen kirajzolódik a modern ipari felfogás egy mai farm működését szemléltetve, mely óriási egybefüggő területet művel monokultúrás növényekkel, amelyek nagyon szeretik a műtrágyát és ezáltal nagy az öntözési igényük. A műveléshez elég egy nagy traktor, ami által minimális élőmunkát kell foglalkoztatni. Mindez egy tulajdonos kezében koncentrálódik, aki a bevétele maximalizálására törekszik, és ennek érdekében fejleszti vállalkozását.
A bányászat a gőzgép feltalálásával fellendítette a szén iránti keresletet, amelyből a XX. század során több mint 10000 millió tonnát termeltünk ki.[4] Az ércek iránti kereslet is nőtt, mely által fejlett fémipar alakulhatott ki. Ez az ágazat az erős talajszennyeződés mellett levegőszennyezést is kivált, a kohói és munkafolyamatai révén. Látható mennyire összetetten szól bele az ipar a természeti rendszerekbe. Millió évek során a levegőből megkötött szén-dioxidot, amelyek fosszilis energiaraktárakban tárolódnak, most néhány évtized alatt juttatjuk vissza a légkörbe. Az iparosodás és a motorizáció növekedésével értelemszerűen a légszennyezés mértéke növekszik. Lokális hatása a levegő minőségére a különböző típusú szmogok, melyek a nagyvárosokat teszik egészségre veszélyessé, és a savas esők, amelyek nagy kiterjedésű területeket változtatnak terméketlenné. A "helyi" szennyezés leginkább az iparvidékek és a nagyvárosok környezetében alakul ki. Érdekes, hogy a modern ember tevékenysége által kialakuló savas esők milyen agresszíven támadják meg és mállasztják a műemlékeket, a régebbi korok építményeit. Ezekhez az alkotásokhoz hasonlóan mállanak bizonyos réginek vélt emberi értékek is. Globális hatása a levegőszennyezésnek egyértelműen az ózonpajzs vékonyodása és a üvegház hatású gázok feldúsulása a légtérben. A következmények felmérhetetlenek, a szennyezés pontos mértékét nem ismerjük, A Föld globális éghajlata ciklikusan változik. Most éppen felmelegedési ciklust élünk, melyet feltételezhetően a nagy mértékű ipari tevékenység is gyorsít. A légkörbe kiokádott szennyezőanyagok egy része csapadék formájában visszahull a földjeinkre, és a vizeinkbe.
Vízre márpedig szükségünk van, nem is akármennyire. Egy becslés szerint 2000-ben több mint 5000 km3 édesvizet használtunk fel, amiből a háztartási fogyasztás "csupán" 9%.[5] A felhasználás oroszlánrészét azonban az ipar és az öntözés teszi ki. Az ipar és a kiterjedt, nagymértékű városok szennyvizei bolygónk szinte valamennyi vizének biokémiáját változtatják. A probléma először csak regionális jellegű volt, mára azonban hatalmas területek ökoszisztémáját érinti, mint például a Balti-tengert. Jól végigkövethető körfolyamat a különböző nehézfémek vándorlása. A nehéziparból, leginkább a kohászatból és vegyiparból származó nehézfém melléktermékek közvetlenül, vagy közvetetten a csapadék által, a vizeinkbe kerülnek. Először a növényekben rakódnak le kisebb koncentrációban, majd a növényevő halakban tovább dúsulva, végül a ragadozó halakban egészen "töményen" jelennek meg. Ezért ajánl a WHO maximális heti elfogyasztott halmennyiséget, különösen a ragadozóhalakból. Végül az embernél csapódik le az összes általa okozott szennyezés. Az mezőgazdaság nagyipara az öntözéssel talán még inkább átalakítja az ökoszisztémát. Öntözésre szükség van, mert nem mindenhol ideális a csapadék mennyisége és a műtrágyázott növényeknek nagy a vízigényük. Mivel biztosítani kell a szükséges vízmennyiséget, ezért sok helyen gátakat építenek, ami által a folyók nem áradnak ki többet a gát utáni szakaszon, többé nem táplálva életadó iszappal a művelt területeket. Következménye a folyamatos, lassú terméshozam csökkenés, amit nem lehet vég nélküli tápanyag utánpótlással leállítani. Zártabb vizekben, úgymint tavak és tengerek, a bemosódó műtrágya tápanyagfelesleget generál, elszaporítva ezzel bizonyos vízinövényeket és baktériumokat. Amikor ezek elpusztulnak, a bomlásukhoz rengeteg oxigén szükséges, ami miatt a többi faj életkörülményei jelentősen leromlanak. Az intenzív folyamatos öntözés mindezek mellett több nagy kiterjedésű területet sivatagosított már el. A kimerült területeket az ember elhagyja és új termőföld után néz. Ám a Földön már nincsen szabad termőterület, ellenben "új földeket" lehet termelésbe vonni erdők kiirtásával. Ez azonban végképp nem fenntartható folyamat.
A bioszféra néhány változását is szükséges tárgyalni, hiszen ez is alapjaiban alakítja az egész ökoszisztémánkat. Amennyiben végignézzük Földünk élőlényeit a legkisebbektől a legnagyobbakig, tisztán kirajzolódik az emberi tevékenység hatása. A mikrobák folyamatos alakulnak, új törzsek jelennek meg az újabb és újabb ember által gyártott antibiotikumok miatt. Rengeteg kutatást és pénzt emészt fel a versenyfutás bizonyos kórokozókkal. A bálnák védelme lett a környezetvédelem egyik zászlóshajója, és bár sok időbe telt, talán mégis sikerült megmenteni a korszerű nagyipari vadászati módszerek miatt a kihalás szélére sodródott állatokat. Az egyik legszemléletesebb eseménysorozat a bioszféra pusztítására, több halászterület összeomlása. Az új halászati technikák, az olcsó energia, a halak nem csak étekként, hanem műtrágyaként és takarmányként is hasznosítása által egy jól jövedelmező iparággá fejlődött a halászat. Persze, ahol ipar van, ott a növekedés is elvárt, így a rekordfogások, a nagyobb ragadozóhalakra fókuszáló halászat több helyen negatív ökológiai következménnyel - összeomlással - járt. Mindent egybevetve nem ismert, mit fog okozni a biodiverzitás csökkenése, és a növekvő ütemű fajkipusztulás.
Joggal vetődik fel a kérdés, mi változott meg az emberiség gondolkodásában az ipari forradalom, de leginkább a XX. század óta. A fosszilis energiaforrásainknak köszönhetően kinyílt, felgyorsult és veszélyesen szabad lett a világ. Minden korábbinál nagyobb lendülettel fejlődött az ipar, az olcsó sűrű energia és a technológiai hatékonyság növekedése miatt. Habár nem minden társadalmi réteget érintett egyformán, de mégis nagyobb jólét alakult ki viszonylag széles körben, növekedett a népesség, felgyorsult az urbanizáció és olyan eszmék váltak uralkodóvá mint a fordizmus és a kapitalizmus. Habár azt hittük olyan nagy a Földünk minden óceánjával, hogy minden szennyet felhígít és minden szemetet elnyel, mégsem így alakult. Mindinkább, főleg a fejlett és iparosodott világ más szemmel - anyagias szemmel - nézett a társadalmára és a természetre. A földekben és minden rajta élő állatban csak értékesíthető biomasszát lát, minden vizében energiahordozót, minden emberben pedig potenciális fogyasztót.
Vida Gábortól idézve, a 7 főbűn vált erénnyé a XX. századra és napjainkra.[6] Szépen összegezhetőek a modern, iparosodott, "felvilágosult" társadalom jellemző vonásai a főbűnökön keresztül szemlélve:
- Kevélység - milyen gőgös és büszke a vívmányaira, technikájára a mai világ. Fejlődésnek hívja egyre növekvő gazdaságát, berendezkedését, holott a saját erőforrásait szűkíti, meríti ki. Mennyivel szebb lenne az alázatosság a társadalommal és a természettel szemben.
- Fösvénység - a gazdagabb országok és rétegek görcsösen ragaszkodnak "megszerzett" javaikhoz. Amennyiben puszta jótékonyságból jobban megosztanák vagyonukat, bizonyosan kisebb szakadék lenne a szegények és gazdagok között.
- Irigység - sosem elég. Magának kívánja más javát, még az is, akinek van. Az átlagos jövedelem növekedés ellenére mindig több jövedelmet kíván magának a jóléti társadalom.
- Harag - háborúk, polgárháborúk és belviszályok potenciális energiahordozókért, földekért. Békésen is meg lehetne osztani az externális javakat, elvégre az mindenkié kéne, hogy legyen.
- Bujaság - kicsapongó magatartás helyett sokszor a tartózkodás célravezetőbb lenne.
- Torkosság - a fordizmus mint a fogyasztói társadalom eszméje, mértéktelenségével tovább generálja az ipari termelést és az ökológiai válságot. A pont elég, vagyis a mértékletesség nyilván egy nagy szemléletváltással érne fel manapság.
- Jóra való restség - már sokan felismerték a Földön zajló romboló folyamatokat, sőt ezeket publikálták is. Nyilván ezeket a tanulmányokat ismerik a nagyvállalatok, országok és világszervezetek döntéshozói, valamint nagyon sok "fogyasztó" ember is. Ennek ellenére mindent felülír a pénz imádata, amely gátolja, hogy a jó - a társadalmi és a környezeti - értékek mentén döntsenek. Habár egyes részletekben vannak változások, mégis minden halad a régi, mindent eltipró gazdasági növekedésbe vetett hit mentén.
Tehát paradigmaváltással lehetne változtatni a dolgok menetén. Talán, ha mindenkiben megszületne a gondolat, hogy uralkodásunk a Föld felett ne annak leigázásában, kihasználásában és pénzzé váltásában testesüljön meg, hanem ápolásában, védelmében is, hogy az eljövendő generációk is élni tudjanak. Ez egyfajta önfeláldozással jár, ami nem lehetetlen küldetés. Fel kéne áldozni a mértéktelen fogyasztást és kényelmet. Szabad akaratunk megkülönböztet minket minden élőlénytől. A döntés rajtunk áll. Bibliai idézettel kezdtem és azzal is szeretném zárni az esszét:
„Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak”.[7]
A gondviselés gondolata itt nem csak a kortársakra, hanem a jövő generációkra és a minket körülölelő egész világra is vonatkozik! Ez a tanács egyszerűnek tűnik, nem kerül pénzbe, nem függ pozíciótól, bármikor el lehet kezdeni gyakorolni.
Antal Péter
[1] Biblia, Ószövetség, Teremtés könyve 27-28
[2] Ennek a fajta emberi gépnek a felépítését lásd: Lewis Mumford: A gép mítosza 2000, 1. - A láthatatlan gép
[3] J. R. McNeill: Valami új a nap alatt 2011, 26.o., 1.3.táblázat (forrás: Cohen 1995:77 alapján)
[4] J. R. McNeill: Valami új a nap alatt 2011, 49.o., 5.1.táblázat (forrás: L'vovich-White 1990 és Shiklomanov 1993 alapján)
[5] J. R. McNeill: Valami új a nap alatt 2011, 145.o., 5.1.táblázat (forrás: L'vovich-White 1990 és Shiklomanov 1993 alapján)
[6] Vida Gábor: Honnan hová homo? Az Antropocén korszak gondjai 2012, 45.o. 17.ábra
[7] Biblia, Újszövetség Lk 6, 31
