Cantalamessa atya: Mozgalmak, közösségek és az Új Evangelizáció
Az Egyház történetében négy alkalommal láthatjuk a missziós tevékenység megújulását, növekedését.
1. A kereszténység első három századában, különösen pedig a III. század második felében, amikor a Római Birodalom nagy része megtért. Előmozdítói: a püspökök
2. A IV.- a IX. századig, mely Európa újraevangelizálásának ideje a barbár népvándorlás után. Előmozdítói: a szerzetesek
3. A XVII. század az Új Világ benszülötteinek felfedezése, megkeresztelése. Előmozdítói: a barátok
4. A jelen kor, melyben az Egyház feladata a szekularizált Nyugat evangelizálása. S ennek előmozdítói a laikusok.
A fent említett evangelizációs hullámokat nem a hithirdetés tárgya különbözteti meg, ami a Judás levél szerint „az a hit, ami a szentekre bizatott. ” (v. 3) hanem a befogadók oldaláról: a görög-római világ, a barbár világ, és az Új világ, azaz az Amerikai földrész.
Ezért tesszük fel magunknak a kérdést: kik alkotják ezt a negyedik csoportot, hogy róluk mondhatjuk, hogy az evangelizálás negyedik, új hullámának ők manapság a célja. A válasz, hogy a szekularizált, bizonyos értelemben poszt-keresztény, nyugati világ. Ezt a megállapítást már megtaláljuk Boldog (azóta Szent) második János Pál pápa dokumentumaiból, s melyet kifejtett XVI. Benedek pápa az “Ubicumque et semper,” című motu propriojában, mellyel megalapította az Új Evangelizáció Pápai Tanácsát. Benedek pápa arról beszél, hogy sok, eredetileg keresztény ország úgy tűnik, ellenáll a keresztény üzenet nagy részének.
Párhuzamosan azzal, ahogyan megjelenik az új evangelizálásra váró új világ, tannui vagyunk annak is, hogy mindig újabb evangelizáló csoportok lépnek elő. püspökök a harmadik században, különösen annak második feklében, szerzetesek a második hullámban, s barátok (ferencesek) a harmadikban. Ma is annak vagyunk szemtanui, hogy az evangelizálás új hordozói lépnek elő: a laikusok. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a korábbi kategóriák helyébe lépnek, hanem, hogy Isten népének egy új összetevőjére helyeződik hangsúly, míg a pápával egységben lévő püspökök, vezetői tekintélye hordozza az Egyház missziós küldetésének felelősségét.
Mint egy nagy hajó gyenge pontja
Azt mondtam, hogy az évszázadok alatt az üzenet befogadói váItoztak, de maga az üzenet nem. De meg kell magyaráznom ezt az állításomat. Igaz, hogy az igehirdetés lényege nem változhat, mégis az előadás módja, a hangsúlyok, és az üzenet megközelítési módja maga változhat és kell is, hogy változzon.
Had foglaljam össze azEvangélium üzenetének meghirdetését korunkig. Elsőként ott áll Jézus kijelentése, melynek középpontja: „Elközelgett Isten Országa” . Ezt az egyszeri, ismételhetetlen szakaszt Jézus idejének mondjuk, ezt követte Húsvét után, az Egyház ideje. Ebben a második szakaszban, ,űr nem Jézus volt a hirnök, hanem Őróla adtak hírt. Az evangélium – kivéve a négy Evangéliumot - ,ár nem csak a Jézus hozta Jó Hír, hanem jóhír Jézusról. A tárgya maga Jézus, különösen is az Ő halála és feltámadása. Szent Pál mindig erről beszél, amikor evangéliumot mond.
Ugyanakkor fontos, hogy ne válasszuk túlzottan el a két meghirdetés „idejét” azaz Jézus és az Egyház idejét, vagy ahogyan néhányan mondják a történeti Jézust a hit Jézusától. Hiszen Jézus nem csak az Egyház igehirdetésének tárgya. Jaj nekünk, ha erre redukáljuk! Mintha tárgyiasítanánk Őt, s ezzel tagadnánk a feltámadását. Az Egyház igehirdetésében a Feltámadott krisztus az, aki Lelke által ma is szól. Tehát Ő az is, aki hirdet. Ahogyan a Zsinat mondja: Krisztusjelen van Igéje által, hiszen Ő maga szól, amikor a Szentírást olvassák az Egyházban.”
Az eredeti igehirdetéstől máig Péguy képével foglalhatjuk össze az Egyház idehirdetését. Figyeld meg egy nagy hajó milyen nyomot hagy, ez egy ponton kezdődik, aztán egyre inkább kiszélesedik, míg csak el nem vész a horizonton, s el nem éri a tenger szélső partjait. Valami ilyesmi történik az Egyház igehirdetésén keresztül. Egy ponton kezdődik – ez a kerügma – „Krisztus halálra adatott a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkért.” ( Rom 4:25; 1 Kor 15:3); s ez fejeződik ki nagyobb tudatossággal és meggyőződéssel: „Jézus az ÚR!” ( ApCs.: 2:36; Rom 10:9).
A kezdő pont kifejtése a négy evangélium megjelenése, s az Újszövetség többi része. Ez után következik az Egyház hagyománya, a tanítóhivatallal, liturgiával, teológiával, az intézményekkel, törvényekkel, lelkiséggel . S ennek eredménye az a mérhetetlen nagy örökség, melynek képe lehet a hajó által vetett hullám a maga végső kiterjedettségében.
S ezen a ponton, amennyiben evangelizálni akarjunk egy post-kereszténység utáni világot, döntenünk kell. Hol kell kezdenünk, a hullám bármelyik pontjánál, vagy a kiindulópontnál? A hittételek és intézmények akadállyáválhatnak, ha olyan valakinek akarunk róluk beszélni, aki elveszítette kapcsolatát az Egyházzal, s nem ismeri Jézust. Ez olyan,mintha egy gyermeket akarnánk egyszerre beöltöztetni azokba az ősi brokát liturgikus öltözetekbe. Agyonnyomná.
E helyett segítenünk kell az embereket, hogy találják meg a személyes kapcsolatot Jézussal. Azt kell tennünk, amit Péter tett azon a Pünkösdön, amikor annak a háromezer embernek beszélt a megfeszített Jézusról, akit Isten feltámasztott. El kell, hogy segítsük őket addig, hogy ők is feltegyék a kérdést: „Testvérek, mit tegyünk?” S akkor Péterrel együtt válaszolhatjuk: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjetek meg (ApCs.2:37ff), amennyiben nem vagytok megkeresztelve, vagy gyónjatok meg, ha meg voltatok már keresztelve.
Ennek hogyanj és mikéntje a mi saját kreatívitásunkon múlik. S ez sokféle módon történhet, ahogyan erről az Újszövetség is tanúskodik: Péter beszéde a sokaság előtt, Pünkösdkor, vagy négyszemközt, ahogyan Fülöp és az etióp királynő, Kándáke eunuchja között történt. ( ApCs.8:27). S azok, akik a hírre válaszolni akartak, a hír egységbe hozta a hívekkel. Akarták hallani az apostolok tanítását, részesülni akartak a kenyértörésben. S személyes megszólítottság és válaszadás lépésről lépésre elvezeti őket a kerügmábóól született teljes örökséghez. Az emberek nem az Egyház szavai miatt fogják elfogadni Jézust, hanemJézus szavai miatt fogadják el majd az Egyházat.
Segítségünkre van ebben a szekularizált világ minden félresikerült próbálkozása, mellyel a keresztény kerügmát helyettesíteni próbálja különböző hírekkel, jelenségekkel, manifesztációkkal. gyakran utalok a híres norvég festőművész, Edvard Munch, egyik képére, melynek a neve: A Kiáltás. Sötét háttér előtt egy férfi áll a hídon. Kezével tölcsért formál a nyitott szája körül, kiált. Azonnal érthető, hogy ez üres, szavak nélküli kiáltás, szorongással teli hang pusztán. Számomra ez a kép tükrözi legjobban a modern emberiség helyzetét. Elvetve a jelentés-teljes kiáltást, a kerügmát, az emberiség most a maga egzisztenciális szorongását kiáltja bele a sötétségbe.
Krisztus, a mi kortársunk.
Szeretném most kifejeten, miét is lehet újrakezdeni a kereszténységet a hajó nyomának bármelyik pontján, öncsalás nélkül vagy a múlt fölhánytorgatása nélkül. Egy oka van, a hajó még mindig a tengeren vitorlázik, és a hulláma most is egy pontból ered.
A filozófus Søren Kierkegaard mondott néhány nagyszerű gondolatot a hitről és Jézusról, de egy ponton nem értek egyet vele. Kedves témája volt, hogy Krisztus a mi kortársunk. De számára ez azt jelentette, hogy nekünk kell Krisztus kortársaivá válnunk. Azt írja, hogy „ aki hisz Krisztusban, annak kötelessége, hogy vele együtt alázza meg magát.” Az az elképzelése, hogy ugyanazzal a hittel kell hinnie a valódi hívőnek,mint az apostoloknak, tekintet nélkül az eltelt kétezer év történetére és tanúságtételére Krisztusról . Azoknak a a cipőjében kell járnunk, akikhez Jézus beszélt, például amikor azt mondta: “Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terheket hordoztok, s én megpihentetlek benneteket!” (Mt 11:28). Mit gondolnánk valakiről, aki ezt mondja, jóllehet, nincs hová fejét lehajtania?
Hát én azt gondolom, hogy Krisztus kortárs-volta valami más. Ő teszi magát a mi kortársunkká, mert feltámadott, s a Lélek által él az Egyházban. Ha mi akarnánk krisztus kortársaivá válni, ez csak a mi törekvésünk lenne. Amikor Krisztus önmagaát teszi a mi kortársunkká, ez valóság. Az ortodox lelkiségnek egy merész gondolata, hogy „az anamnezis, a liturgikus emlékezés, olyan örömteli emlékezés, mely a múltat jobban jelenvalóvá teszi, mint az volt annak idején.” S ez nem túlzás. A szentmise ünneplésekor, krisztus halála és feltámadása valóságosabb a számomra, mint azok számára volt, akik ott aktuálisan jelen voltak, „test szerint”. hiszen most, a feltámadás és a Pünkösd után, Lélek szerint vagyunk jelen benne.
S ez történik akkor is, amikor valaki hittel hirdeti , hogy az Úrast halálra adták bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkért.” (Rom 4:25). Egy negyedik századi szerző írja: “Az élet kezdete mindegyikünk számára az a pillanat, amikor krisztus feláldozta magát értünk. De krisztus abban a pillanatban áldoztatik fel értünk, amikor felismerem a kegyelmet és tudatára ébredek annak az életnek, mely az Ő áldozatából fakad.”
Tudom, hogy ezek nem egyszerű dolgok, és nem is lehet erről beszélni szekularizált világunkban. Mégis, nekünk, akik evangelizálunk, nagyon tisztában kell ezzel lennünk, ahhoz, hogy bátorságot meríthessünk és hihessünk a János leél szavainak: “ mert nagyobb az, aki bennetek van, mint aki a világban van. „ (1 Jn 4:4).
Az evangelizálció új hordozói a laikusok
Az előadás kezdetén mondtam, hogy az evangelizáció jelen szakaszának hordozói a laikusok. A Zsinat az Apostolicam Actuositatem, dokumentumban, VI. Pál pápa az Evangelii Nuntiandi.ban,II. János Pál pápa a Christifideles Laici –ben elismerte ezt. : Illetve a Laikus apostolságról szóló dekrétumok: (1965. nov.18 ), az Evangelizáció a modern világban, ( 1975dec.8), és Isten népének hűséges, laikus tagjai ( 1988dec.30).
A misszióra való egyetemes felszólítás már az evangéliumokban jelen van. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy az apostolok szétküldése után, Jézus más hetvenkettőt is kijelölt, és elküldte őket maga előtt, minden helységbe, ahová menni szándékozott.” (Lk 10:1). Az a bizonyos hetvenkét tanítvány csatlakozott valószínűleg hozzá addig, vagy legalábbis ezek voltak olt valószinűleg eléggé készek az iránta való elkötelezettségre. Jézus tehát minden tanítványát küldi.
Az Egyesült Államokban találkoztam egyszer valakivel, egy családos férfivel, akinek volt saját foglalkozása, de igen aktívan evangelizált. Nagyon jó humora volt, gyakran megnevettetet bennünket, - tipikus amerikai - . S ha egy új helyre ment, általában azzal kezdte a beszédét: “2500 püspök gyült össze a Vatikánban és kért meg, hogy jöjjek el hozzátok és beszéljek az evangéliumról.” Az emberek természetesen azonnal kíváncsiak lettek. S ő aztán elmondta hogy ennyi püspök vett részt a II. vatikáni Zsinaton, és úk írták a Laikusok Apostolságáról szóló dekrtumot, (Apostolicam Actuositatem), mely arra sürget minden keresztényt, laikust, hogy vegyen részt az Egyház evangelizáló missziójában. Teljesen korrekt volt, amit mondott “Ők kértek meg engem… ..” A zsinat ezeket a szavakat nem a levegőbe mondta, nem mindenkinek – tehát senkinek, hanem minden egyes laikus katolikusnak.
Manapság már tudjuk, hogy a nikleáris energia, hogyan szabadul fel az atomból. Bombázzák az uránium atomját, neutronokat nyernek. Ez a folyamat energiát szabadít fel, és reakciót indít el, új hasadó anyagok keletkeznek, s ezek újabb végeláthatatlan atomhasadásokat indítanak el, és nagy energiát szabadítanak fel. Ez az energia nem szükségszerűen destruktív, ezt lehet békés célokra, az emberiség javára is használni.
Ezt a hasonlatot alkalmazhatjuk lelki síkon is, s mondhatjuk, hogy a laikusság az Egyház nukleáris energiája. Egy laikus, akit lángragyujtott az Evangélium, aki az emberek között él, aazonnal lángra tud gyújtani még kettőt, azok meg még négyet és így tovább. S mivel a laikus keresztények száma nem ezrekben. hanem százmilliókban számolhatóak, ezért döntő szerepük van az Evangélium fényének terjesztésére a világban. ivilágban. S ami a laikusok evangelizálását még értékesebbé teszi, hogy ez önkéntes, saját „kontójukra” történik.
A laikusok apostolságáról szó volt már a Zsinat előtt is. Amit a Zsinat adott hozzá ehhez a témához, az a név, ahogyan a hiererchia munkatársának nevezte a laikusokat. A laikusok nem pusztán saját képzettségük, erőforrásaik szerint munkatársak, hanem, a Lumen Gentium szerint, a Szentlélek sajátos karizmákkal képessé teszi úőket arra, hogy részt vegyenek különböző módokon az Egyház megújításában és építésében.”
Jézus azt akarta, hogy apostolai a nyáj pásztorai és emberek halászai legyenek. A klérus tagjainak olykor egyszerűbb pásztornak lenni és nem halásznak, azaz az Igével és a szentségekkel táplálni azokat, akik eljönnek már a templomba. mint elmenni és megkeresni az igen eltérő körülmények között élő távollevőket. Ma az elveszett bárányról szóló példabeszéd fordítottja érvényes, 99 az elveszett, s csak egy marad a nyájban. ( Mt 18:12).Az a veszély, hogy minden időnket annak az egynek a táplálására fordítjuk, s a paphiány miatt nem marad időnk elmenni, megkeresni az elveszettet. Ezért olyan gondviselésszerű a laikusság lehetősége.
Ebben a vonatkozásban leginkább lehet számítani az elkötelezett közösségekre, és az egyházi mozgalmakra. Ők sajátosan azzal járulnak hozzá az evangelizációhoz, hogy alkalmat adnak a felnőtteknek, hogy felfedezzék keresztségi küldetésüket, és az Egyház aktív, , elkötelezett tagjai legyenek. Manapság igen sok megtérés történik , hitetlenek és névleg keresztények találnak vissza hitükre, ezeknek a mozgalmaknak a környezetében.
XVI. benedek pápa kiemelte a családok szerepének fontosságát ebben a vonatkozásban. “Mint ahogyan az Isten felé fordulás és a családok krízise kapcsolatban áll egymással, az új evangelizáló is elválaszthatatlan a családoktól.” – mondja. Nagy Szent Gergely amikor a fent említett részt a 72 tanítvány szétküldéséről, magyarázza, azt mondja, hogy az Úr kettesével küldte őket, mert legalább két ember kell a szeretethez.” És Jézus tanítványait a szeretetükön kell, hogy felismerjék. Ez különösképpen is igaz a szülőkre. Ha időnként már mást nem is tehetnek mást, gyermekeik hitre segítéséért, mégis sokat tehetnek, amennyiben gyermekeik azt mondhatják: Nézzétek, emnnyire szereti egymás apa és anya. Hiszen az Írás azt mondja: Isten Szeretet. (1 Jn 4:7), és ez azt jelenti, hogy bárhol jelen van egy csöpp igaz szeretet, ott az Istent hirdeti.
Az első evangelizáció otthon kezdődik. A fiatalembernek, aki megkérdezi Jézust, mit kell még tennie, hogy üdvözüljön, Jézus azt mondja: “Menj, add el, amid van, add pénzedet a szegényeknek, aztán jöjj és kövess engem-„ (Mk 10:21). De egy másik fiatalnak, aki követni akarja őt, pedig nem engedi ezt meg, hanem azt mondja: Menj haza a barátaidhoz, és beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az isten, mennyire irgalmas volt hozzád. ” (Mk 5:19).
Van egy híres afrikai spiritual, melnerk a címe: Balzsam, Gileádról. Ez bátorítás – nem csak a laikusoknak -, hogy vállalják az evangelizációt, lélektől lélekig, ajtóról-ajtóra. ís azt mondja: Ha nem is tudsz úgy énekelni,mint az angyalok, sem úgy prédikálni, mint Pál, menj m égis haza és mondd el a szomszédodnak, hogy Jézus mindannyiunkért meghalt.
( ROME, May 12, 2014 (Zenit.org) - Norfolk, Virginia. Fordította: Sztrillich Ágnes nővér)
