Megdöbbentő film a romagyilkosságokról
Hajdú Eszter végigülte a romagyilkosságok tárgyalássorozatának 167 napját, és Ítélet Magyarországon címmel megrázó, külföldön már számos fesztiváldíjat nyert filmet készített róla. Keményen fegyelmezett hozzátartozók, gátlástalanul hazudozó tanúk, pontos kép a mai Magyarországról.
Hajdú Eszter a romagyilkosságok tárgyalássorozatát dolgozta fel a filmben, elképesztő kitartással, hangyaszorgalommal és lényeglátással. A tárgyalássorozat ugyanis minden előzetes várakozásnál hosszabbra nyúlt, két és fél éven át tartott. Hajdú, ahogy a magyar sajtó egésze, ott volt az első tárgyalási napon, 2011. március 25-én, és az ítélethirdetéskor, 2013. augusztus 6-án. De a többiekkel ellentétben a két dátum közötti napokat is végigülte, összesen 167 napot forgatott.
A filmben nyomon követhető, hogy ürül ki a kezdetben zsúfolásig megtelt tárgyalóterem, az elhúzódó eljárás miatt hogyan fogy el az érdeklődés. Végül már voltak olyan napok, amikor Hajdú és stábja egyedül követte az eseményeket. Hogy érdemes volt, azt ez a megrázó és megdöbbentő film bizonyítja, amit néha kifejezetten nehéz volt nézni. Emellett az Ítélet Magyarországon végig feszült, izgalmas, annak ellenére, hogy a lényeget mindenki ismeri.
A Budapest Környéki Törvényszék első fokon tényleges életfogytiglanra ítélte a romagyilkosságok miatt Kiss Árpádot, Kiss Istvánt és Pető Zsoltot, Csontos István negyedrendű vádlott büntetése pedig tizenhárom év fegyház lett. A Kiss testvérek és Pető 2008–2009-ben kilenc helyszínen intéztek támadást lőfegyverekkel, Molotov-koktélokkal romák otthonai ellen. A bűncselekmény-sorozatban hat ember, köztük egy gyerek meghalt, öten súlyosan megsebesültek. Az elkövetők 78 lövést adtak le, 11 Molotov-koktélt dobtak, 55 ember testi épségét veszélyeztették. Negyedik társuk a két utolsó támadásban vett részt sofőrként.
Van szeme rám nézni
De a részletekről, amiket kizárólag Hajdú Eszter kamerája rögzített, eddig a nyilvánosság nem tudott. Ebből a filmből mindenkit megismerhetünk, az áldozatok hozzátartozóit, a vádlottakat és a tanácsvezető bírót, Miszori Lászlót.
Hiába láttunk, esetleg voltunk is már több tárgyaláson, mellbevágó, ahogy rögtön a film elején látjuk az egyik áldozat, Kóka Jenő özvegyét, aki harminc közös év után vesztette el a férjét, és aki a vádlottaktól pár méterre kénytelen tanúskodni. Hangja alig van, mert mióta elvesztette a férjét, nemigen tud beszélni. És ez még csak a kezdet, mert Hajdu Eszter szembesít minket az ötéves Csorba Robi holttestéről készült képekkel is, amiket a tárgyaláson a kisfiú édesanyja és nagyszülei is kénytelenek voltak végignézni. Látjuk, ahogy a vádlottak kérdéseket tesznek fel a hozzátartozóknak, egyre magabiztosabban kérdőjelezve meg az állításaikat. „És még van szeme rám nézni” – suttogja maga elé döbbenten az egyik áldozat, Balogh Mária testvére. És ezután őt intik rendre, mert a megjegyzéssel ő vétett a tárgyalótermi szabályok ellen.
Hiába érthető, mégis megrázó, hogy a zavart, összetört, dühös hozzátartozókat milyen keményen utasítja rendre a bíróság. Szeretteik holttestének fotóit látva, azok (akkor még csak feltételezett gyilkosai) előtt kellene világosan, következetesen beszélniük. Miszori László keménységének okait lassan bontja ki a film: a nyomozás hiányosságai miatt lényegében újra fel kellet tárnia a történteket. Látjuk, ahogy az egyikre helyszínre kiérkező tűzoltót, mentőst, majd a nyomozás egyik vezetőjét kérdezi, nem rejtve véka alá, hogy a nyomozati anyagok alapján mit gondol a munkájuk minőségéről. Nem hiszünk a fülünknek, amikor a mentős magyarázza, hogy miért füstmérgezést állapított meg a halál okaként, holott a kisfiú arcán lőtt sebek voltak.
Hitler a cipőpaszta mellett
Hajdú Eszter filmjéből eddig nem látott alapossággal ismerhetjük meg a vádlottakat és baráti, ismerősi körüket. Bármilyen megrázó is a téma, a moziban néha végigsöpört a derültség, amikor az ügyetlenül előadott hazugságokat, a 88-as szám szimbolikájával állítása szerint nem teljesen tisztában lévő tetoválót vagy azt a szkinhedet hallgatjuk, aki szerint csak a zene szeretete kötötte össze a társaságot. Náci zászlók, és Hitler képe a cipőpaszta mellett a polcon az egyik vádlott lakásában, vagy a sok egyforma, tetovált, kopasz, nagydarab tanút egy pillanatra összekeverő bíró: csupa olyan jelenet, ami a megrázó pillanatok mellett velünk marad ebből a filmből.
Éppen ez volt a rendező szándéka: a vetítés végén csak annyit mondott a közönségnek, hogy reméli, a film velünk marad. Ebben biztos lehet: az Ítélet Magyarországon-t mindenkinek látnia kellene, mert így, ebben élünk ma Magyarországon.
(index)
