ISZLÁM, KERESZTÉNYSÉG ÉS A NYUGATI VILÁG
P. HENRI BOULAD SJ írásában áttekinti ezt a kérdéskört. Miért van konfliktus az iszlám és a kereszténység között, mik ennek a történeti és teológiai gyökerei, mi az iszlám valósága ma és miért és mennyiben jelent ez veszélyt Európára és a nyugati gondolkodásmódra...
Az iszlám és a kereszténység közötti vita évszázadok óta tart és még távolról
sem jutott nyugvópontra. Mindkét vallás egyetemesnek tekinti magát.
Krisztusnak a tanítványaihoz intézett utolsó szavai a következők voltak:
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!”. A muzulmánok
számára, ahogy a Korán egyik egyértelmű verse kimondja: „Isten vallása az
iszlám”. Mivel mindkét vallás az egész földkerekségen kívánja tanait hirdetni,
elkerülhetetlenül összetűzésbe kerültek egymással. Ez a konfliktus már több mint
ezernégyszáz éve tart.
Mohamed halála után az iszlám futótűzként terjedt el a Földközi-tenger
medencéjének déli részén és a Közel-Kelet egészén: ezek az eredetileg színtiszta
keresztény államok fokozatosan a hatalmas moszlim birodalom részei lettek. Az
iszlám elterjedésének magyarázata részben abban rejlik, hogy az Egyházat
megosztottság és belső viták sújtották. A helyi lakosság a bizánci nagyhatalmi
törekvések elleni reakcióként tárt karokkal fogadta az új vallást, észre sem véve,
hogy az iszlám néhány év alatt bekebelezi őket.
Emeljük ki az iszlám és a nyugati világ közötti ellenségeskedés fő állomásait:
- 640-ben az arab hadsereg lerohanja egész Észak-Afrikát, és a kontinens
e része, az elenyésző kisebbséget alkotó egyiptomi koptokat leszámítva, felveszi
a muzulmán vallást
- 732-ben az Európa meghódítására készülő iszlámot Poitiers-nél
megállítja Martell Károly
- 11-12. század: a keresztes háborúk kora
- 1483-ban a törökök elfoglalják Konstantinápolyt
- A 16. században történik meg Spanyolországban a reconquista, melynek
során több millió muzulmánnak kellett áttérnie a keresztény hitre halálbüntetés
terhe mellett
-1529-ben Bécs alatt megállítják a török hadsereget
-1571-ben, a lepantói csatában a keresztény seregek felégetik a török
flottát
-1683-ban a magyar és osztrák hadsereg vereséget mér a Bécset
ostromló törökökre, és véget vet az Európa meghódítására indított újabb török
kísérletnek
-1878-ban Bulgáriában vereséget szenvednek a törökök
A „keresztény” Nyugat és az iszlám világ ezeknek az eseményeknek a során
határozta meg önmagát.
Iszlám és társadalom
Az iszlám kezdete Mohamed és az őt elutasító Mekka lakói közötti összetűzéshez
köthető. Mohamed ezután 622-ben, a hidzsra évében alapítja meg Medinában a
saría által irányított teokratikus társadalmat. A saría a Koránban és a Szunnában
megtestesülő isteni törvény, melyet később a négy nagy jogtudományi iskola
formált rendszerré. E jogalkotásnak mintegy háromnegyede az állam
felépítésével foglalkozik, a fennmaradó rész pedig az egyén és a társadalom
viszonyának
hidzsrától kezdve láthatjuk tehát, ahogy az iszlám vallásból iszlám társadalom
lett. Ettől fogva az iszlámban a politika és a vallás szerves egészet alkot.
Khomeini ezt a helyzetet a következő aforizmai tömörségű mondatban foglalja
össze:
„Az iszlám nem létezhet politikai jelleg nélkül.”
Vele együtt én is úgy gondolom, hogy a politika és a vallás szervesen
összekapcsolódik az iszlámban. Néhány évvel ezelőtt II. Hasszán, Marokkó volt
királya maga is így nyilatkozott a francia televíziónak:
„Az iszlámban szétválaszthatatlan az egyház és az állam.”
„Észak-afrikai muzulmánjaink soha nem fognak beilleszkedni a francia
társadalomba.”
Ez azt jelenti, hogy a pluralista és laikus társadalom nem fogadható el az iszlám
számára. Európa ezt még nem értette meg, vagy nem akarja megérteni. Egyház
és állam szétválasztása annyira beleivódott a gondolkodásmódjukba, hogy
Európa nem képes fölfogni: ha megnyitja kapuit egy vallás előtt, akkor egy
természeténél fogva politikai jellegű rendszernek is kaput nyit. Ennek a
tudatlanságnak a következményeként terjedhetett el az iszlám radikális változata
Európában, és hozhatta létre azokat a terrorista sejteket, amelyek a szeptember
11-i támadásokat kitervelték.
A 20. században három egyetemes „vallás” létezett: kereszténység, iszlám és
kommunizmus. A kommunizmus bukása után már csak kettő maradt, a
kereszténység és az iszlám. A muzulmánok számára csak egy vallás van, az
iszlám, ahogy azt a Korán tanítja. Ebben semmiben sem különböznek a
kereszténységtől, amely természetszerűleg egyetemes: „Menjetek tehát,
tegyétek tanítványommá mind a népeket!”. Elkerülhetetlen volt, hogy ez a két
egyetemes vallás összeütközzön egymással. A történelemben meg is mutatkozott
ez a szembenállás. Ha az iszlám és a kereszténység nem tud ma összefogni egy
jobb világ érdekében, akkor megint szembe kerülnek.
A nehézséget az okozza, hogy az iszlám nem csupán vallás, hanem vallást,
társadalmat, politikát és kultúrát egyesítő rendszer. Olyan életforma, amely
egész embert kíván, ebben megfelel a középkori kereszténységnek, amely a
társadalom
társadalmi és családi kapcsolatokat. Innen ered, hogy ma igen nehéz objektíven
szemlélni az iszlámot, különösen Európában. A baloldali kötődésű emberek a
nyitottság és a tolerancia jegyében természetszerűleg befogadóan
viselkednének. A jobboldali kötődésűek pedig az ördögtől valónak tartanák az
iszlámot. A két ellentétes megítélés közül vajon melyiket kövessük?
Iszlám: angyal vagy ördög?
Az utóbbi évekig Európa inkább nyitott, toleráns és elfogadó módon viszonyult az
iszlámhoz. Az iszlám által képviselt értékek és az általa teremtett lenyűgöző
kultúra miatt tisztelet érdemlő vallásnak tartotta.
De a legújabb fejlemények már Európát is nyugtalanítják, és arra kényszerítik,
hogy kiderítse, honnan ered a nemcsak a Közel-Keletet, hanem az egész
bolygónk biztonságát veszélyeztető, terrorizmusba torkollott fundamentalista
hullám. Európának rá kell jönnie, hogy régóta lappangó jelenségről van szó,
amelyről a kontinens még nem vett tudomást. Éves körútjaim során már vagy 20
éve próbálom felhívni a Nyugat figyelmét arra, hogy az iszlám lassan, de
biztosan teret hódít magának a társadalomban és a közéletben. Szavaimra csak
vállvonogatás, hitetlenkedő mosoly volt a válasz, vagy olyan reakciók, mint:
„Nem ég a ház! Nyugaton messze nem olyan a helyzet, mint önöknél!”. Egészen
a radikális fordulópontot és új föleszmélést jelentő híres-hírhedt 2001.
szeptember 11-ig.
A Nyugat hozzáállása 180 fokos fordulatot vett, a boldog naivitásból páni
félelembe zuhant. Ezt a jelenséget már két éve leírtam a La Croix című
napilapban megjelent „Se nem angyal, se nem ördög” című cikkemben. A George
Bush-féle manicheizmus, amely szerint az iszlám a „Rossz birodalma”, mellyel
szemben áll a „Jó Birodalma” – ami természetesen Amerika – egyáltalán nem
járul hozzá a probléma megoldásához, sőt, megerősíti Samuel Huntington „A
civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című könyvében kifejtett
tézisét, mely szerint az iszlám és a nyugati világ közötti konfliktus
elkerülhetetlen.
Valójában azonban arra lenne most szükség, hogy a jelenség nyugodt,
békevágytól vezérelt és objektív elemzését kíséreljük meg, mely túllép a feketefehér
és a „jobboldal-baloldal” leegyszerűsítő kategóriáin. Ugyanis az iszlám nem
homogén, hanem sokrétű valóság, és sokkal összetettebb a róla kialakult képnél:
nem írható ugyanis le a bináris, egymást kölcsönösen kizáró ellentétpárokat
alkalmazó rendszerekkel.
Az iszlám Európa meghódítására tör
Ha az iszlám csupán egy megbocsátó Istent hirdető vallás lenne, amely beéri
azzal, hogy böjtölést, imát és alamizsnálkodást ír elő híveinek, nem lenne semmi
gond. De az Európában jelenleg megjelenő radikális és hódító iszlám alapjaiban
veszélyezteti a kontinenst. Napjainkban a földrész lassú iszlámizálódása folyik,
amely a bevándorlásra, a demográfiai folyamatokra és az áttérésekre vezethető
vissza. Ha így folytatódnak a dolgok, az iszlám kevesebb mint egy évszázadon
belül többségbe kerül, és a demokrácia többségi elve folytán rákényszeríti
Európára a saját látásmódját és a saját törvényeit. Ekkor vége lesz a drágán és
nagy áldozatok árán megszerzett szabadságnak! A tolerancia nevében Európa
utat nyithat az intoleranciának. Nem szabad elfelejteni, hogy az iszlám „nem
retúrjegy”, ahogy az angol mondja: “Islam is a one way ticket”, ha egyszer
valaki megváltotta, nincsen visszaút.
Számomra egyértelmű, hogy az iszlám beszivárgása révén jelenleg Európa
alattomos és tervszerű iszlámizálása zajlik. Egy európai muzulmán mondta
nemrégen egyik francia barátomnak: annak idején megállítottatok minket
Poitiers-nél és Bécs alatt. De mi Bécsnél és Poitiers-nél is messzebb fogunk jutni,
csak más módszerekkel. Jelenleg az iszlám óriási előnyre tett szert Európában,
mivel a keresztény hit visszaszorulóban van, a vallásukat gyakorlók száma pedig
soha nem látott mértékben csökken. Így két dolog lehetséges: vagy a
kereszténység megújul, és új erőre kap, vagy pedig az általa hagyott szellemi űrt
betöltik az iszlám, a keleti vallások, az ezoterika, a New-Age és a többi szekta. A
természet irtózik a vákuumtól.
Manapság egyre több nyugat-európai tér át iszlám hitre, mivel rabul ejti őket a
szúfi irányzat különleges szépsége, arról pedig nem vesznek tudomást, hogy ez
az irányzat eretneknek számít az iszlámon belül. Így csapdába esnek, nincsen
már visszaút. Az újonnan megtértek közül sokan maguk is sikerrel térítenek.
Az Alexandriában tartott arab nyelvi órámra egyszer egy szőke, kék szemű dán
fiatalember akart beiratkozni. Ahogy elolvastam a nevét: Mohamed Abdel-
Rahman, megdöbbentem. A fiatalember elmondta, azért tanul arabul, hogy
jobban megismerje új iszlám hitét, és hogy elterjessze azt hazájában. Ha az
iszlámot Nyugat-Európában sötét bőrű ember képviseli, azt gyakran
bizalmatlanul fogadják. Ha azonban európai arca van, nyitottabbak felé az
emberek. Véleményem szerint az iszlám így fogja meghódítani Európát.
A bevándorlás az iszlám elterjedésének másik módja. Amikor a Caritas vezetője
voltam, azt mondtam európai partnereinknek: „Ha otthon békét akartok,
segítsetek, hogy nálunk béke legyen. Ha stabilitást akartok Északon,
támogassátok a Dél fejlődését. Ha nem akartok a harmadik világból származó
menekülteket, segítsétek őket a hazájukban boldogulni.” Nem lehet Európáról
gondolkodni a világ többi része nélkül.
Az „Életben marad-e a Nyugat?” elnevezésű, nemrég lezajlott konferencián
Európa egyetemes küldetését hangsúlyoztam. Ha Európa begubózik, hogy saját
határai mögött békében és biztonságban éljen, akkor az unalomba hal bele.
Európának „nagy célokra” van szüksége, ahogy Charles de Gaulle kifejtette. Ha
nincs megfelelő látásmódja és célja, akkor megszűnik önmaga lenni. Évszázadok
alatt a hódítás és a nagyhatalmi törekvések szellemétől vezérelve szemet vetett
az egész világra, ma azonban a szolgálat és a felelősség elvén meg kell nyílnia a
világ előtt, hogy segíthesse növekedni és önmagára találni.
A mára megvalósult gazdasági egység után Európának feltétlenül létre kell
hoznia politikai egységét is. Ez nem könnyű feladat, hiszen az európai államokat
túlságosan meghatározza és jellemzi saját múltjuk, kultúrájuk, önazonosságtudatuk
és nemzeti büszkeségük. Mindegyiküknek kompromisszumot kell kötnie
és komoly áldozatokat kell hoznia, hogy létrejöjjön a politikai egység.
Törökország és Európa
Én határozottan ellenzem, hogy Törökország tagja legyen az Európai Uniónak, a
következő okok miatt:
- Földrajzi szempontból egy elhanyagolható földnyelvet kivéve Törökország
nem Európa része. Törökország ázsiai ország.
- Történelmi szempontból Törökország folyamatosan szemben állt az európai
államokkal. Az európai és a török történelem csupán háborúk és összetűzések
sorozata.
- Kulturális szempontból Törökországnak semmi köze Európához.
- Végül, ha Törökországot felveszi tagjai közé az
az ellenőrizhetetlen bevándorlás hídfőállásává válhat, (amely akár
szökőárként öntheti el a kontinenst), és így néhány évtized alatt az iszlám
meghódíthatja Európát, ahogy annak idején Észak-Afrikában tette.
Sokan azt mondják, hogy Törökországban megtörtént az állam és az egyház
szétválasztása. Erre én azt felelem, hogy ez csak formálisan igaz, és nem hozott
gyökeres változást. A világi kormányzatot csak a katonaság tartja fenn… Ez a
helyzet meddig lesz tartható? Hiszen a fundamentalista irányzat évről évre
nagyobb teret nyer, és az iszlámisták egyre több hívet toboroznak. Azt is
hozzáteszem, hogy bár az egyház és az állam szétválasztása megtörtént, az
iszlám maga olyan mélyen gyökerezik az országban, hogy a kereszténységre
való áttérés komoly kockázattal jár. 2004-ben egy szamszuni (Fekete-tenger
parti város) tartózkodásom idején nagyon megdöbbentett, amikor megtudtam,
hogy egy kereszténységre tért ember arcát emiatt leforrázták.
Egy másik a közelmúltban történt esetet is elmesélek, ami azért is beszédes,
mert a török hatóságok hozzáállását mutatja. Egyik este egy törökországi
szerzetesrend kapuján kétségbeesett dörömbölést hallani. Amikor a szerzetesek
ajtót nyitnak, az utcán egy vérbe fagyott ember fekszik. A fájdalomtól jajgató
sérült egy kereszténységre tért muzulmán, akit a rendőrség brutálisan
bántalmazott áttérése miatt. A szerzetesek azonnal kórházba vitték, hogy orvosi
ellátást kapjon. Amint bezárult mögötte a műtőajtó, a kiabálás újrakezdődött: itt
is kínozták a szerencsétlent. Ehhez nincs mit hozzáfűzni…
Ha vallásszabadság elméletileg létezik is Törökországban, a gyakorlati
megvalósítása lehetetlen.
2004-ben Obexer úrnak, a brixeni (Dél-Tirol) Cusanus Teológiai-Filózófiai
Akadémia igazgatójának a következő kérdést tettem föl: „Mit gondol Törökország
Európai Uniós integrációjáról?” Ő habozás nélkül széles mosollyal rávágta:
„Semmi gond sincs ezzel.” De én tovább faggattam: „Hát nem látja, hogy Európa
lassan, de biztosan iszlámizálódik?” Azt válaszolta erre: „Tényleg nem értem,
hisz nincs mitől félnünk.” Amikor 2007-ben ismét föltettem neki ugyanezt a
kérdést, már egészen mást válaszolt.
Meg kell kongatni a vészharangot?
Bár az európai iszlám jelenleg kisebbségben van, mind nagyobb szerephez jut,
és mind aktívabban és fenyegetőbben lép fel. Hadd említsek néhány példát. Egy
genfi és egy brüsszeli asszony is az iszlámizmussal kapcsolatos kutatást végzett.
Mindkettőjüket halálosan megfenyegették, ha nem hagyják abba a munkát.
Másik példa: Brüsszel egyik muzulmán többségű kerületében, Mollenbeekben a
keresztények úgy érzik, hogy elnyomják és az iszlám hit felvételére kényszerítik
őket. Nemrég említették nekem, hogy egy muzulmán a földre köpött, amikor egy
apáca ment át ezen a környéken. Néha Egyiptomban is ilyen reakcióval
találkozunk.
Harmadik példa: néhány éve Münsterben bementem egy könyvesboltba, hogy
lássam, mennyire fogynak a könyveim. A kirakatban a „Jézus legendája”című
német nyelvű könyv fogadott. Ezen nem lepődtem meg, hiszen Európában
gondolatszabadság van. De megkérdeztem a tulajdonostól, kapható-e nála
Salman Rushdie „Sátáni versek” című műve. Azt felelte, hogy ezt is kitette a
kirakatba, de be kellett vennie, nehogy az iszlámisták szétverjék a boltját.
Münsterben, ami pedig keresztény város, meg lehet kérdőjelezni Jézus
történelmi személyiségét, de jaj annak, aki az iszlám ellen mer szólni! Hova
tartunk? Jelenleg Európában divat kritizálni a pápát, a püspököket és a katolikus
egyházat, de amint az iszlámot illetné az ember kritikával, azonnal rasszizmussal
és a tolerancia hiányával vádolják.
Birtokomban van egy elképesztően agresszív német nyelvű kiadvány, melyet az
egyik európai iszlámista mozgalom terjeszt. Valóssággal a hideg futkoz tőle az
ember hátán. Ezek a csoportok hiába vannak kisebbségben, ettől még
ugyanolyan sikeresek, hiszen jól tudjuk, hogy a kisebbségek formálják a
történelmet. A tömeg csak követi őket. Elég egy maroknyi szervezett és
elkötelezett ember, hogy államok és társadalmak romba dőljenek.
Jelenleg az iszlám elkötelezett és hódítani akar, ám csupán meggyengült,
széttöredezett, megosztott kereszténységet talál maga előtt, és önbizalmát
vesztett, bizonytalan, tétlenkedő Európát. Van-e Európában elég élni akarás,
hogy erőre kapjon, és szembenézzen az iszlámmal? Ha nincs, akkor az iszlám
meg fogja hódítani a kontinenst, ahogy annak idején Észak-Afrikát is.
Hogyan viszonyuljunk a bevándorlókhoz?
Hogyan viszonyuljon Európa az ajtaján zörgető muzulmánokhoz? Ez nehéz
kérdés. Egyfelől megértőnek és humánusnak kell lenni a bevándorlókhoz, akik
elveszettek és tanácstalanok a számukra teljesen idegen kultúrában. Így tehát
világos, hogy a bevándorlóknak sürgető szükségük van a beilleszkedéshez való
segítségre. De a befogadó és megértő hozzáállás nem jelenthet teljes
nyitottságot. Európának fokozottan kell ügyelnie arra, nehogy megtelepedjen a
kontinensen a fanatizmus, nehogy a tolerancia nevében megjelenjen az
intolerancia. A radikális és fundamentalista iszlámmal kizárt a kompromisszum.
Európának nem szabad elfelejtenie: épp ez a nyitottság tette lehetővé, hogy
szélsőségesek kicsiny csoportjai az európai nagyvárosokban terveljék ki a
szeptember 11-i merényleteket. Fontos különbségtételről van tehát szó.
Liberális iszlám – képes-e a Nyugat újfajta iszlám létrehozására?
Végül meg kell emlékeznem egy fontos, de kisebbségben levő irányzatról, a
nyitott, felvilágosult, liberális iszlámról, melyet értelmiségiek és baloldali
gondolkodók képviselnek. Olyanokra gondolok, mint a Németországban élő
Bassam Tibi vagy a Párizsban élő Mohamed Arkoun. Ez a liberális irányzat
azonban oly mértékben kisebbségben van, hogy a vele szembehelyezkedő
iszlámista többség mellett szinte semmilyen befolyással nem bír.
Európának
meghatározó irányvonallá. Éppen ezért kellene az igen lassan haladó iszlámkeresztény
párbeszéd mellett az iszlámon belüli párbeszédet is támogatni. Olyan
televíziós vitát javasolnék, melyben radikális és liberális muzulmánok vitatnák
meg, hogy mi is az iszlám. Ez a vita rendkívül érdekes lenne, hiszen egészen
biztosan két teljesen különböző nézőpontra derülne fény.
A nyugati demokráciákba beilleszkedett és a világra nyitott európai muzulmánok
képesek lesznek-e létrehozni a modern világgal összeegyeztethető iszlámot?
Vagy a fundamentalista irányzat diadalmaskodik, és magával rántja az európai
iszlámot? Csak a muzulmánok válaszolhatják meg a következő kérdést: ISZLÁM,
MIT MONDASZ MAGADRÓL? Így azonban fölmerül egy újabb, még fontosabb
kérdés: a modernizált, állam és egyház szétválasztására épülő iszlám vajon még
iszlámnak tekinthető?
(Boulad atya írását a csi-international.hu honlapról vettük át.)
