Ezt szeretnénk?
Kategória: hsz
Megjelent: -0001. november 30. kedd
Olvasgatva a további hozzászólásokat, néhány megjegyzés:
Mindaz, amitől itt Magyarországon egyelőre még csak tartunk és amivel csak távoli lehetőségként számolunk, az Amerikában és a nyugati egyházak zömében már régóta valóság, bár (egyelőre?) nem abban a bizarr formában, amit az NF-üzenetek mint végkifejlet tárnak elénk.
Angol nyelvterületen egyes templomokban az 1970-es évek óta tartottak rendszeresen kifejezetten homoszexuálisoknak szóló szentmiséket (feltételezhetően a püspökök tudtával), a legkirívóbb példák: Soho (London - ezt idén beszüntették), Newtown (Sydney, Ausztrália); az USÁban az 1970-es évektől egyház-közeli melegszervezetek propagálják a homoszexuális ,,életforma" elfogadását. Különösen a 2008-as elnökválasztás óta került a téma a figyelem középpontjába - mintegy mellékzöngéjeként annak, hogy Obama elnök a katolikus kórházakra törvényi eszközökkel erőlteti rá az államilag már legitimált abortuszt, fogamzásgátlást és (egyes államokban) az eutanáziát.
Timothy Dolan New York-i bíboros eközben nyíltan kokettál Obama elnökkel egy katolikus jótékonysági vacsorán 2012 októberében, miközben az egyház több ízben bírósági perben áll az állammal. (Hogy mit keres Obama egy katolikus jótékonysági vacsorán és mit keresett a katolikus Notre Dame egyetemen 2009-ben - nos, költői kérdés).
Bevett egyházi gyakorlat az olyan politikusok Szentáldozáshoz engedése, akik nyíltan abortusz-pártiak, vagy a meleg-,,házasság" mellett állnak ki. Mindez a sajtó nyilvánossága előtt, hogy ezen egyének a hithű, buzgó katolikus látszatot keltsék. (Vajon ilyen szentségtörő áldozás előtt gyóntak-e? Kinél?) Ha kánonjog szerint számonkérik az áldozókat vagy a szentség kiszolgáltatóit, olyan félrebeszélés és csúsztatásparádé a reakció, hogy egy-egy ilyenből újságíró-diplomát lehetne írni...
Az egyéb, jellemző liturgikus visszaélésekre nem is térek ki.
De mi van azokkal, akik ezt szóvá teszik? Kap egy (burkolt, tagadható) ejnye-bejnyét az előljárójától (akit erre felülről utasítottak), ha makacs (értsd: Krisztushoz hű), formaságok alapján elmeszelik (ld. az abortusz-ellenző Frank Pavone atya), de ha erre sincs lehetőség, provokátor segítségével hozzák hírbe (ld. a leszbikus provokátort Szentáldozáshoz nem engedő Marcel Guarnizo atya esete). Ezek az esetek persze jól végződtek, hiszen a turpisság napvilágra került, de valószínű, hogy sok egyéb ilyen eset van folyamatban.
A helyzet azonban nem ilyen hirtelen alakult ki. A dolog lényege (röviden) a fokozatosság. A katekézis (hitoktatás) aláásása. Kezdetben az ördög, a pokol, a kárhozat lehetőségének minimalizálása a szerető-megbocsátó Krisztus-kép túlhangsúlyozásával. Majd ezekről a dolgokról egyáltalán szó sem esik, ami a bűn mivoltának megkérdőjelezését vonja maga után. A gyónások száma drasztikusan esik, a szentségtörő áldozások száma növekszik. Végül magában az Oltáriszentségben való hit is meggyengül, pusztán megemlékezéssé válik (a protestáns teológiához hasonlóan). Következnek a liturgikus visszaélések.
Gyóntatószékre, tabernákulumra szükség sincs.
Jöhet a rockzenekar az oltár elé muzsikálni (az orgona úgyis olyan uncsi), jöhetnek a bohócok, indulhat a buli...
http://www.youtube.com/watch?v=67Lom28KSlg
A tévedések elkerülése végett és a kérdés közeliségét hangsúlyozandó: ez a videó Ausztriában - itt a szomszédban - készült.
Ezt szeretnénk?
