A pápák és a bibliai mozik
Ellentmondásos a pápák viszonya vallásos tartalmú filmekhez: elvárnák az alkotóktól a keresztény hozzáállást, ám ateisták műveit is felvették a Vatikán toplistájára...
„A szentatya nem néz filmeket, ezt sem fogja megnézni. Szeretnénk elkerülni továbbá, hogy a pápát marketingstratégiai eszköznek tekintsék” – közölte február elején Federico Lombardi szentszéki szóvivő a Philomena című film alkotóival, akik el akarták érni, hogy Ferenc pápa véleményezze az ír katolikus apácák „gyermekkereskedelmét” is taglaló opust. Alig egy nappal később az egyházfő mégis megnézte a filmet, majd fogadta és áldásban részesítette az alkotóit.
A pápa bizonytalankodásában alighanem az is szerepet játszott, hogy a gyermekét ötven éven át kutató Philomena Lee-éhez hasonló „nem kívánt” örökbeadási történeteket is felvonultató, az érintett apácák gyakorlatát szervezett gyermekkereskedelemként bemutató filmet többen katolicizmusellenességgel vádolták, a The New York Times például „másfél órás szervezett gyűlölködésnek” minősítette.
A Paramount stúdió kitartó lobbizása dacára sem sikerült megszerezni a kitüntető pápai figyelmet a bibliai özönvíz történetét feldolgozó – a magyar mozikban is futó –, Noé című filmnek. Pedig a címszereplő Russell Crowe nemcsak Twitter-üzenetekben buzdította a szentatyát a mozi megtekintésére, hanem márciusban el is utazott a Vatikánba Darren Aronofsky rendezővel együtt, ám a körülbelül nyolcvanezer fő részvételével zajló szokásos nyilvános audienciánál nem jutott közelebb a pápához. A filmről viszont lesújtóan nyilatkozott utóbb a Vatikán hivatalos lapja, az Avvenire, elszalasztott lehetőségnek nevezve az „Isten nélküli Noét”. Az opust egyébként több iszlám országban is betiltották a próféták képi ábrázolásának tilalmára hivatkozva, és keresztény kritikusok is aggályosnak tartották a bibliai szöveg saját kútfőből kiegészítését, felturbózását akciójelenetekkel.
Bibliai mozi utoljára tíz éve váltott ki komolyabb társadalmi és vallási vitát. Mel Gibson A passió című, Jézus szenvedéstörténetét bemutató filmjét akkoriban egyaránt vádolták antiszemitizmussal, történelmietlenséggel, illetve azzal, hogy a keresztre feszítést, valamint az azt megelőző korbácsolást a horror eszköztárát idéző brutalitással ábrázolja. A fáma szerint az antiszemitizmusra érzékeny II. János Pál pápa ezen – egyébként még csak a kiszivárogtatott forgatókönyv ismeretében megfogalmazott – vádak miatt kérte el Gibsontól a film kópiáját a mozipremier előtt, majd a forgalmazók nagy örömére állítólag azt mondta: „minden úgy történt, ahogy a film bemutatja”.
A Stanislaw Dziwisz bíboros által Stephen McEveety társproducernek tolmácsolt pápai idézet komoly vitát gerjesztett, a sajtó által felkapott elszólást ugyanis a Vatikán később cáfolta. A hivatalos nyilatkozat szerint „a film Jézus Krisztus szenvedése történelmi tényének filmfeldolgozása az evangéliumi elbeszélés szerint. A szentatya, szokásához híven, nyilvánosan nem fejti ki véleményét művészeti alkotásokról.”
Korántsem voltak ennyire rigorózusak filmügyekben a katolikus egyházfők, ha cenzúráról volt szó – derül ki Daniela Treveri Gennari filmtörténész a vatikáni sugallatra szabályozott olasz filmgyártást az 1950-es évekig nyomon követő, Áldott mozi című, tavalyi tanulmányából. XI. Pius pápa például Vigilanti Cura című, 1936-os enciklikájában megemlékezett a filmművészet befolyásoló erejéről, és elismeréséről biztosította a Hollywoodban egyre nagyobb befolyásra szert tevő, annak cenzúrázását eredményesen végző Legion of Decency (Illemlégió) nevű amerikai katolikus szervezet tevékenységét, példaként állítva a többi katolikus (filmgyártó) ország, így Olaszország számára is.
Hasonló elvárásokkal fordult a hetedik művészet felé utódja, XII. Pius is, aki 1955-ben két ízben is nyilvánosan értekezett a pozitív üzenetű „ideális film” követelményeiről, különös tekintettel az általa kiemelt három közösség – család, állam, egyház – erősítésének igényéről. Miranda Prorsus című enciklikájában 1957-ben azt fejtegette, hogy a keresztény filmszínésznek makulátlan magánéletével is példát kell mutatnia, a katolikus kritikusnak pedig az elemzés során mindig a mű erkölcsi üzenetéből kellene kiindulnia.
Nem éppen az erkölcsi üzenetből indult ki a Vatikán, amikor a megjelenése után nem sokkal, 1954-ben tiltólistára tette Nikosz Kazantzakisz Krisztus utolsó megkísértése című regényét, amelyben Jézus a keresztfán ugyan elképzeli, milyen lett volna, ha átlagos embernek születik, és családot alapít Mária Magdolnával, de mégis a megváltás szükségességét hirdeti. A bő három évtizeddel később született filmváltozatról azonban – noha több helyen tiltakoztak ez ellen is katolikus szervezetek – II. János Pál pápa már nem nyilvánított véleményt. Még olyan erőszakos megmozdulások nyomán sem, mint amikor Franciaországban keresztény tüntetők egy csoportja Molotov-koktélokkal dobált meg egy mozit.
Elődeinél és utódainál is barátságosabb volt a filmvilággal a Vatikáni Filmkönyvtárat is életre hívó XXIII. János. A katolikus egyházat számos kérdésben megreformáló pápa a II. vatikáni zsinat előestéjén párbeszédre hívta a nem katolikus művészeket, köztük a nyíltan kommunista és homoszexuális, magát ateistának valló Pier Paolo Pasolinit is. Később a rendező úgy emlékezett, az 1962 októberében, Assisiben megrendezett konferencián olvasta először alaposabban az Újszövetséget, és rögtön fellelkesült: Máté evangéliumából nemcsak keresztény, de az elesetteket pártoló marxista szellemben is filmet lehet készíteni – derül ki Barth David Schwartz Pasolini Requiem című, 1992-ben megjelent kötetéből.
A Vatikán tetszését is elnyerte az 1964-ben a velencei filmfesztiválon bemutatott, az akkor már elhunyt XXIII. Jánosnak ajánlott Máté evangéliuma. Olyannyira, hogy az amatőr szereplőkkel készült, csak az evangéliumi szövegre támaszkodó Pasolini-opus 1995-ben felkerült a mozi századik évfordulóján közzétett, 45 címet tartalmazó Vatikáni filmlistára is, amelyet a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa II. János Pál felhívására állított össze. A művészeti diskurzustól elzárkózó pápa ki is nyilvánította, hogy a film „mély hatást gyakorol az emberi viselkedésre és értékválasztásra”.
A vatikáni filmkánonba az – 1963-ban A túró című filmjéért blaszfémia vádjával perbe fogott – ateista Pasolini mellett olyan rendezők művei is bekerültek, mint az önmagát agnosztikusnak nevező Ingmar Bergman, vagy a jezsuitáknál nevelkedett, ennek ellenére (vagy épp ezért) a papokat több filmjében is gúnyoló Luis Bunuel.
(Schreiber András , hvg.hu)
