Azért kellünk a világnak, mert Krisztushoz tartozunk
Sillye Jenő, a legismertebb hazai keresztény könnyűzenei dalszerző a két pápa, XXIII. János és II. János Pál közelgő szentté avatása kapcsán vall a II. Vatikáni Zsinat hatásáról, a közösség erejéről és a mennyország létezésébe vetett reményről.
Sok szentről született dala: Gellért püspökről, az Árpád-ház több tagjáról éppúgy, mint a XVI. század végén vértanúként életét áldozó Miki Pálról és társairól, és a szentté avatandó II. János Pál egyik gondolatát is megzenésítette. Mit jelent, mit üzen az Ön számára, hogy valaki, valami szent?
– A katolikus egyházban felnőve családom és papjaim, nevelőim a szenteket példaképként, Krisztus tanúiként állították elém. A kérdés kapcsán korunk nagyszerű tanúságtevő keresztényei jutnak eszembe, akikkel találkozhattam, akiknek énekelhettem, mint Roger Schütz, Teréz anya és II. János Pál. A lengyel pápa különösen is hatalmas biztató erőt jelentett számomra, megválasztásától kezdve. Akkor írtam a Föltámadt! Alleluja! című dalomat. Az a bizonyos sor, hogy „Virágos úton át Jézus jön feléd!”, őt idézte nekem. Abban a nehéz korban a pápa szavai, bátorító biztatása volt a mi erőforrásunk. De ha visszagondolok anyai nagyanyámra, az ő szeretetére, hitére, akkor őt is életem nagy ajándékaként, szent életűként tisztelem.
Számos dalában érinti a kérdést, hogy milyen is az örök élet, mi lesz velünk a halálunk után. Hogyan képzeli el a mennyországot?
– A mennyországot nehéz elképzelnie az embernek. Jézus azt mondja: „Atyám házában sok hely van!” Amikor egy fiatalon eltávozott pap barátom, Opálény Mihály atya temetésére Szent Pál szavait idézve írtam egy dalt, akkor értetettem meg, sejtettem meg valamit a mennyországból. Ott várnak a szentek és az angyalok, Jézus fénye rám ragyog! Hiszem, hogy várnak a családom tagjai: anyám, nagyanyám és még sokan.
Zenéje a mindenkori fiatalságot szólítja meg elsősorban – több generáció nőtt fel és növekedett hitében ezeket az énekeket hallgatva, énekelve. Mit tapasztalt az alkotói évtizedek során, mennyire érdekli az erőtől duzzadó, talán lázadni vágyó ifjúságot az életszentség, a mennyország témája?
– Ma már azt látom, hogy nincs korhoz kötve a zeném. Ahogy ifjú korunkban minket érdekelt a hit ajándéka, az evangélium, a krisztusi közösség, úgy az utánunk jövő generációt is érdekli: ők is keresik ezeket a kincseket. Kétségtelen, hogy Európához hasonlóan nálunk is nagy tömegek fordultak el az egyháztól, de nagyon erős, elkötelezett közösségeink vannak ma is, amelyek vonzóak az őszinte keresők számára. Én mindig ebben a közegben szolgáltam.
Ön fiatal volt, amikor XXIII. Jánost megválasztották. Vele friss szemléletmód honosodott meg az egyházban, amelyeknek mintegy beteljesedése volt a II. Vatikáni Zsinat meghirdetése. Milyen személyes emlékeket őriz abból az időszakból, a derűs pápáról, a zsinat döntéseinek kezdeti hatásairól?
– Tizenkét éves gyerek voltam, amikor XXIII. János meghirdette a zsinatot. Óriási hatása volt egyházunkra, benne az én életemre is. Ha ő nem tárja ki az ablakot, hogy a Szentlélek friss szele járja át egyházunkat, én sem válhattam volna azzá, aki végülis lehettem. A liturgia minden nemzet saját nyelvén szólalt meg. A világi híveket meghívta a szolgáló, tanúságtevő életre. Természetesen ez évekig tartott, és utóda, VI. Pál teljesítette ki és fejezte be a zsinat munkáját.
II. János Pálról közvetlen benyomásai is lehetnek, hiszen például amikor 1991-ben hazánkba látogatott, a Népstadionban Ön és a barátai zenéltek. Milyennek látta őt, mi maradt meg leginkább a pápa személyéből?
– Hihetetlen ajándék volt az a találkozás a Népstadionban. Megválasztása óta rajongva figyeltük a megnyilatkozásait. Bár még élt a „vasfüggöny”, sok minden eljutott hozzánk. Életem nehéz óráiban kaptam a „Világnak Krisztus kell” üzenetét, egy idős szerzetesnőn keresztül. Röviden az a lényege, hogy nem azért kellek a világnak, mert olyan okos és szép vagyok, hanem mert Krisztushoz tartozom. Sikert, karriert, gazdagságot kereső ember rengeteg van, egymást tapossák... De olyan, aki szolgál, megbocsát, engesztel, szeret – nagyon kevés! Azért kellünk a világnak, mert Krisztushoz tartozunk. Mivel többgyerekes, szegény ember voltam, nem jutottam el ezekben az években Rómába, ő meg nem jöhetett hozzánk. 1988-ban, az ausztriai látogatása során a darázsfalvi repülőtéren tartott találkozóra eljutottunk a zenei csoportunkkal, az ottani szervezők pedig lehetőséget adtak, hogy énekeljünk a Szentatyának. Aztán jött a nagy változás hazánkban, és az a bizonyos 1991-es találkozó. Felejthetetlen volt az az erő, ami akkor a pápából áradt.
A lengyel egyházfő temetését megelőző estén is énekelt a Budapesten rendezett megemlékezésen. Az ugyanekkor Rómában tartott ifjúsági virrasztáson a halál miatt érzett fájdalom szinte háttérbe szorult, a mennybe vetett remény hangja erősebb volt. Ön hogyan élte meg azt az estét?
– Hálás voltam az Úrnak és a szervezőknek is, hogy részese lehettem a Népstadiontól induló, és a Mátyás-templomban végződő ima-zarándoklatnak. A mennyország reményében jártuk ezt az utat, és emlékeztünk rá, a mi pápánkra. Életével és halálával is hitet, reményt és szeretetet sugárzott ránk.
Fotó: Lambert Attila
Gégény István/Magyar Kurír
Hozzászólások
behatolni a legmagasabb szemlélődésbe
és megmaradni elvegyülve a többiek között,
ember ember mellett.
Még többet mondanék: beleveszni a tömegbe
hogy átitassuk az istenivel,
miként a kenyérdarab elázik a borban.
Ennél is többet mondanék:
részeseivé válni Isten terveinek
az emberiséggel,
fénykévéket vetni a tömegre,
és ugyanakkor megosztani az embertárssal
gyalázatot, éhséget, ütéseket, kérészéletű örömöt.
Mert a mi időnk
és minden idők vonzereje
nem más, mint az elgondolható
legemberibb és legistenibb:
Jézus és Mária,
Isten Igéje, egy ács fia,
a Bölcsesség Széke, családanya.
Idézet Chiara Lubichtól
(Ha tüzet gyújtanánk, Új Város 2006)
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.