Balról hódít a szélsőjobb
Franciaországban a szocialista Hollande elnök a legjobboldalibb baloldalit nevezte ki kormányfőnek, miután pártját keserves vereség érte a helyhatósági választásokon. A legtöbbet a konzervatívok arattak, de a némileg megszelídült szélsőjobboldal előretörése példátlan a háború utáni Franciaország történetében. Az elnök baloldali bírálói szerint a jobboldalnak tett engedmények csak tovább súlyosbítják a baloldal válságát.
„A politikai élet résztvevői immár nem zárják karanténba a szélsőjobboldalt, nem ereszkedik le előtte sorompó” – állapítja meg a Le Monde-ban az EuroCité agytröszt két vezetője, Nicolas Leron és Joël Le Déroff.
A szerzők némi riadtsággal nyugtázzák, hogy a Nemzeti Front minden korábbit messze meghaladó sikert ért el a március végi önkormányzati választáson, habár nyomába sem ért a nagy jobb- és baloldali pártoknak. Tíz városban a radikális jobboldal adja a polgármestert és ezerkétszáz jelöltje került be a városi tanácsokba, holott hat éve még csak nyolcvan. (Országos százalékarányt nem érdemes számolni, mert a Nemzeti Front aránylag kevés településen állított jelöltet, viszont a nagyvárosokban sikerült listát állítania, és minden korábbinál jobb, 12-13 százalékos eredményt ért el.)
Leron és Le Déroff attól tart, hogy ez a választási eredmény nem sok jót ígér az európai parlamenti választásokra. Annál is kevésbé, mivel Hollandiában igen hasonló lett a helyi választások eredménye. A hagyományos jobboldal Európa-szerte zavarban van. Nem tudja, mit tegyen: próbálja-e radikálisabb jobboldali szólamokkal elhódítani a közönséget a szélsőséges pártoktól, vagy inkább igyekezzék rámutatni, hogy szalonképtelenek. A szerzőpáros azonban arra figyelmeztet, hogy a Nemzeti Front hagyományosan baloldali körzetekben erősödött, ezért elsősorban a szociáldemokratáknak ad tanácsot, éspedig arra buzdítja őket, hogy az antifasizmus jelszavával mozgósítsák híveiket az európai parlamenti kampányban, hosszabb távon pedig dolgozzanak ki az eddiginél célravezetőbb gazdasági stratégiát.
A választáson nem különösebben jól szereplő jobbközép a baloldali szavazók szokatlanul magas tartózkodási arányának következtében százával hódította el a szocialistáktól a polgármesteri címeket, és Hollande elnök maga is elismerte, hogy a választók a kormány politikájára mondtak nemet. Már csak az a kérdés, mit is szeretnének. Hollande mindenesetre a szigorú bevándorlás-politikájáról híres Manuel Valls belügyminisztert bízta meg kormányalakítással, és ezzel nagy vihart váltott ki. A Le Monde szerkesztőségi vezércikkben elismeri Valls erényeit, máskülönben azonban sem a kormány összetételében, sem a kijelölt politikában nem lát jelentős változást, ezért nem hiszi „hogy ez a kormány képes lenne ismét bizalmat ébreszteni a franciákban”.
Tíz neves baloldali értelmiségi egyenesen azzal vádolja az elnököt, hogy Valls kinevezésével „végleg szakított a baloldallal”. Az aláírók úgy fogalmaznak, hogy az új miniszterelnök belügyminiszter korában egyedül „a romák ellen indított hajtóvadászattal” vétette észre magát. Külön is bírálják a kormány „jobboldali”, „liberális” gazdaságpolitikáját, és azzal vádolják az elnököt, hogy nem a baloldali, hanem a jobboldali választók szája íze szerint döntött, azok viszont „az eredetit kedvelik, nem a másolatot”.
A Le Nouvel Observateurben Laurent Joffrin vitatja ezt az elterjedt vélekedést. Rámutat, hogy a „baloldal baloldala” a szélsőjobbal ellentétben nem profitált a szocialisták visszaeséséből, vagyis ha az elnök a választók szavát akarja követni, akkor „jobbra kell mozdulnia, nem balra”. Igaz, hogy a szigorú költségvetési politika sok ellenfelet szerzett a kormánynak a „népi rétegek” körében, de régóta nem igaz a hagyományos tétel, miszerint a hátrányos helyzetű rétegek természetes otthona a baloldal. Ellenkezőleg, a baloldal a tehetős belvárosi körzetekben éri el a legjobb eredményt. Joffrin nem lát más megoldást, mint hogy ki kell kormányozni az országot a válságból, és ha ez Vallsnak sikerül, akkor a külvárosokban a baloldali szavazók kedve is megjön.
(metazin)
