Mi van, amikor semmi sincs?
Mit lát a vakon született? Talán úgy képzeljük, azt láthatja amit mi, amikor becsukjuk a szemünket. Sötétet, feketét. Csakhogy a fekete is egy szín, a vak ember pedig nem lát színeket, azok fogalmát nem tudja tapasztalathoz kötni. Nekünk lehet meleg szín a piros, lehet élénk a sárga és neki lehet tudása arról, hogy mi a meleg és mi az élénk, de ezzel nem juttattuk őt közelebb a színek világához. A fekete az sötét szín, de mi a sötétség annak, aki számára ez az egyetlen állapot? Van-e értelme a sötétségnek, ha nincs világosság?
A tudományos megközelítés szerint a világegyetem végtelen, de nem határtalan, gömb formájúnak képzelhetjük el, ami minden irányban tágul. (Innentől az elméletek szétválnak, az egyik szerint a folyamat majd visszafordul, végül az Univerzum magába roskad, a másik szerint a folyamat visszafordul, majd újra tágul, egy pulzáló Világegyetemben élünk, míg vannak, akik szerint a folyamat nem fordul meg, mindig tágulni fog…) Ami most érdekel minket: mi van a Végtelen, de nem határtalan, táguló Világegyetem határfelülete másik oldalán? Hová tágul az Univerzum? Mi van ott, ahol nem lehet semmi?
Képzeljük el, mi volt kezdetben, amikor még nem volt semmi. Csak Isten. Mi volt az Ő első szava (már ha szabad ilyet egyáltalán kérdezni)?
„Én vagyok.” A legelső és legfontosabb önmeghatározás Istenről, aki a lét, az élet teljessége. Így nevezi meg magát Mózesnek is az égő csipkebokorban. „Isten erre azt mondta Mózesnek: Én vagyok az, ’Aki vagyok’. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az ’Aki van’ küldött engem hozzátok.” (Kiv. 3, 14) „Én vagyok” – ami úgy is fordítható – „Érted vagyok”. Ha megkérdezik, hogy ki küldött, mondd azt, hogy „Aki Van” – az küldött, Aki Veletek Van.
Isten azt mondta: Én vagyok. És mivel amit kimondott, az Ő maga volt – hiszen Isten szava azonos azzal, amit jelöl, így áll fenn benne az egész, szavával teremtett világ -, ezért ott „állt” előtte a kimondott Szó, az Ige. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt s Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1, 1-3) Ott „álltak” tehát (ha szabad ezt mondani) egymással szemben, tökéletesen egyként, azonosként, de mégis külön személyként. És akkor az Ige is „megszólalt”…
A kimondott Ige, Aki tökéletesen azonos az Ige kimondójával. Benne él mindaz, ami abban is él, aki vele határozta meg önmagát. És az Ige azt mondja: „Szeretlek”. Az Ige ezzel kijelenti Önmagát és egyben azt, aki Őt kijelentette, s akivel tökéletesen azonos. Az Ige így a Fiú, aki kimondja az Atyának: „Szeretlek”. Egyben kijelenti a vele tökéletesen azonosat. Ő az örök „Szeretlek”, a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Tökéletesen azonos az Atyával és a Fiúval, önmagában hordozza mindkettőt. Ő a Fiú önátadása az Atyának és az Atya önátadása a Fiúnak. „Szeretlek”, amely körbeölel mindent.
Ebben a szeretetközösségben történt meg a teremtés. „Isten lelke lebegett a vizek felett” (Ter. 1, 2) – az örök „Szeretlek” lebegett a vizek felett, és „költögette” a világot, mint kotlós a csibéit… (Lásd bővebben: A Szeretet titkai, Sípos 2005)
Vajon a sötétség megelőzte-e a világosságot? A bibliai teremtéstörténet szerint – és csupán a Földre redukálva -, igen. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának.” (Ter 1, 1-4) Ugyanakkor ha Isten maga a tökéletes Világosság, a Fény, és Ő teremtett mindent, akkor mégiscsak a Világosság volt előbb…
Keresztes Szent Jánost a misztika mesterének tartják, joggal. A sarutlan karmelita szerzetesnek van egy híres rajza, amely az Istenhez vezető utat ábrázolja. E szerint a hegyre felfelé vezető úton találhatók csodálatos lelki élmények és nagy megpróbáltatások egyaránt, de a csúcson csak egy szó áll: „nada” – azaz semmi. A megfoghatatlan, megismerhetetlen, ábrázolhatatlan Isten. A keresztény misztika úgy írja le a Találkozásnak ezt az állapotát a szemlélődésben, hogy ilyenkor minden külső érzék és belső lelki képesség „elalszik”, elmerül Istenben. (Ez a különbség az elmélkedés és a szemlélődés között. Az elmélkedésben használjuk lelki képességeinket, mi vagyunk aktívak és megyünk előre értelmünkkel, emlékezetünkkel, akaratunkkal – a szemlélődésben a lélek teljesen passzív. A szemlélődés Isten aktivitása bennünk anélkül, hogy ennek „jelen tudatában” lennénk. Azaz: elmélkedni mindenki képes, szemlélődni pedig senki, ez Isten ingyenes kegyelme, amit kiáraszt az elmélkedőre.)
A „lélek sötét éjszakája” azonban nem a békességnek ez a csendje, hanem az elhagyatottság sötétsége. A kereszt teljes sötétsége, amiben az Emberfia is csak azt tudta imádkozni: „Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46)
Aki az önismeret útján jár, megérintette már ezt a belső sötétséget. A tudattalanba alámerült bűnök emlékét, a hamis önképpel elfedett gyengeségeket, a belső fájdalmakat és keserűségeket. Veszélyes út, amely kísérő nélkül a depresszió mozdulatlan éjszakájáig lejthet. Addig a rettenetes állapotig, amivel szemben még az öngyilkosság, a teljes megsemmisülés is vágyott lehetőségnek tűnik. (A súlyos depresszióban szenvedő emberek öngyilkossági kísérletüket nem a depresszió mélypontján követik el, hanem vagy akkor, amikor kifelé jönnek a hullámvölgyből és már van erejük cselekedni, vagy akkor, amikor érzik, hogy újra mennek lefelé és bármi áron el akarják ezt a rettenetet kerülni.)
Vallomások című művében Augustinus (Szent Ágoston) leírja, hogyan került válságba élete, amikor végre hajlandó volt szembenézni magával. A kiutat az jelentette, amikor belső küzdelmében, sötétségében egyszer csak megszólalt egy Hang és azt mondta: „tolle, lege” – azaz vedd és olvasd. Ez a sötétségben kimondott két szó lett az ő világosságává. Ez vezette el őt a Biblia mélyebb megértéséhez. (Biblia: Isten kimondhatatlan nevét oldalak százain keresztül dadogva artikuláló Könyvek.) Így lett a kereszténység egyik legnagyobb teológusává, és nem mellékesen szentjévé.
Wittgenstein a Logikai-filozófiai traktátus híres tételében azt írja, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Aztán ezt hosszan magyarázza… Csodálatos paradoxon, hogy a kimondhatatlan dolgokról csak azért tudjuk, hogy kimondhatatlanok, mert folyamatosan kimondjuk (körülmagyarázzuk) őket. Legjobb példa erre a tévedés fogalma és élménye közötti szakadék. Kathryn Schultz vaskos könyvet szentelt a tévedés témájának (Tévedhetsz, 2013), és ebben az alábbi, meglepőnek tűnő, ám igaz kijelentést teszi, rögtön az elején: „Mielőtt azonban fejest ugranánk a tévedés élményébe, meg kell állnunk, hogy megállapítsunk egy fontos, bár némileg visszás tényt: a tévedés élménye nem létezik.” (im.: 31. old.) Vannak utólagos emlékeink arról, amikor tévedtünk, de tévedni csak azért tudunk, mert a tévedés pillanatában nem vagyunk tudatában a tévedésünknek. A tévedésünk élménye utólagos, a tévedés pillanatát, mint „jelen pillanatot” megragadni nem, vagy csak utólag tudjuk.
A szavak árulóink. Ámosz Oz „Szeretetről, sötétségről” című könyvében visszaemlékezve ifjúkori tanárára, a halál utáni élet lehetőségéről elmélkedik. Azt írja ennek az esélye ötven százalék azzal szemben, hogy a halál után nincs semmi. Majd hozzáteszi: „Gersom Solemet, Bergman barátját és vetélytársát ugyancsak megigézte, sőt talán kínozta is a halál utáni élet problémája. Aznap reggel, amikor a rádió közölte halálhírét, ezt írtam: Gersom Solem ma éjjel meghalt. És most már tudja a választ.” (im.: 678. old.) E rövidke bejegyzés leleplezi a szerzőt is, hiszen csak akkor tudhatják, hogy van-e halál után élet, ha van. Mert ha nincs? Akkor ugyan ki döbbenhetne rá arra, hogy nincs élet a halál után?
Malevics 1919-ben állítja ki Moszkvában a Fehér alapon fehér négyzet című festményét. Várakozásunkkal ellentétben a festményen kétféle fehér szín látható, a négyzet jól elkülönül a háttértől. Hat évvel előtte, 1913-ban mutatta be a Fekete négyzet című művét, a szuprematizmus irányzatának alapművét, a „tárgynélküli világ” manifesztumát. (A festő fel akarta szabadítani a művészeket, a másoló, ábrázoló, utánzó – mimézis - kényszer alól, s valóban! Az absztrakt festészet diadalútja évtizedekig megállíthatatlan volt.)
Első vonal alatti megjegyzésünk: mi más a Fekete négyzet, mint egy fekete négyzet másolása, ábrázolása a vásznon?
Második vonal alatti megjegyzésünk: Ezek szerint tehát mi lennénk – férfiként és nőként - Isten mimézise? „Majd azt mondta Isten: ’Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön!’ Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1, 26-27) És ha ez igaz, akkor mit teremtünk mi, amikor „evilág sötétségében” életünkkel megszólalunk? Milyen kimondhatatlan válik kimondhatóvá és kimondottá általunk?
Harmadik vonal alatti megjegyzésünk: Már ha az Ember világosság – a Világosság mimézise - a sötétségben. (Csak az Emberfia, Jézus Krisztus a tökéletes ember - és tökéletes Isten - Ő valóban Világosság és nincs benne semmi a sötétségből. Ezért csak Őáltala, Ővele és Őbenne lehetünk mi is világossággá...)
Szerző: Sípos (S) Gyula
