Tanulunk-e az I. világháborúból?
Száz évvel a Nagy Háború kitörése után nagy divatja van a párhuzamoknak. A cambridge-i történészprofesszor 1914 és 2014 között több különbséget lát, mint hasonlóságot, de azzal egyetért, hogy az I. világháborúból tanulni kell. A fő tanulságot pedig abban látja, hogy a nagy háború helyi konfliktusból nőtt ki, vagyis a látszólag csupán lokális tűzfészkek ügyét érdemes komolyan venni.
„A nacionalizmusok harca nem oka volt az első világháborúnak, hanem következménye” – írja a New Statesmanben Richard J Evans cambridge-i történészprofesszor, a német történelem kutatója.
A háború okainak vizsgálata természetesen azért fontos a levonandó tanulságok szempontjából, hogy az utókor ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, amelyek egykor a háborúhoz vezettek. A nacionalizmust Evans könnyű kézzel húzza ki ezek közül, s rámutat, hogy az csak az úgynevezett homogén nemzetállamok kialakulása után vált háborús tényezővé, amely sok millió ember elnyomatását, szenvedését és halálát okozta 1918 és 1949 között (vagyis a háború utáni hónapok és évek kitelepítéseit és kegyetlenkedéseit is a nacionalizmus számlájára írja). Mellesleg lesújtó véleményt mond Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontjáról, amelyekben az igazságos béke feltételei között a nemzeti határok is szerepeltek (egy etnikailag igen vegyes területekkel szabdalt térségben). Mihelyt kitört a háború, nyomban dúlni kezdett a korábban soha nem tapasztalt nacionalista gyűlölet.
Evans elveti azt a ma is divatos nyugati álláspontot, miszerint a nyugati liberális demokrácia, illetve a német autoritarizmus konfliktusáról van szó. Megjegyzi, hogy Németországban minden felnőtt férfinak választójoga volt, Nagy-Britanniában pedig negyven százalékuk nem szavazhatott. Mégsem fogadhatjuk el – írja –, hogy a brit önkéntesek olyan jogok védelmében ragadtak fegyvert Németország ellen, amelyekkel ők nem rendelkeztek, az ellenség viszont igen. Ráadásul ehhez el kellene tekinteni attól, hogy az antant fő szövetségese Oroszország volt. Németországban a szociáldemokraták végül éppen azzal a felkiáltással szavazták meg a hadikölcsönt, hogy az autokrata orosz birodalom ellen van rá szükség.
Pedig elég kézenfekvő lenne párhuzamot vonni az akkori szembenállás, illetve a mai Kína–Amerika viszony között. Ahogy akkor Németország volt feljövőben és haladta túl Angliát szinte minden területen, úgy most az Egyesült Államok elsőségét látszik sokak szerint veszélyeztetni Kína. Csakhogy egyáltalán nem világos, miért is lenne ez háborús veszélyforrás ma, illetve emiatt nem kellett volna háborút vívni száz éve sem. Például a gyengébb Portugália gyarmatainak rovására csurrant-cseppent valamicske Németországnak is, és ezen a nyomvonalon haladva később is ki lehetett volna szorítani Németországnak valamivel több helyet a gyarmatok világában.
Hasonlóság annyiban kétségkívül van a két helyzet között, hogy a múlt század tízes éveinek elején gazdasági és szociális feszültségek voltak Európa-szerte, és a kontinens nagyhatalmai mind bizonytalanul, szorongva tekintettek a jövőre. A háború viszont nem riasztotta őket, mert először is a fegyverforgatás még erénynek számított köreikben, például Sztolipin orosz vagy Clemenceau francia miniszterelnök egyaránt párbajozott, továbbá ahhoz voltak szokva, hogy egy-egy háború néhány ütközet után véget ér, és máris folytatódhat a béke. A II. világháború után viszont a világ vezetői nagyon is tisztában vannak a háború kockázataival. Ezért puszta gazdasági vagy akár szociális válságjelenségek aligha kergethetik bele őket a háborúba.
Egyébként Evans azt a marxista ízű magyarázatot is ostobaságnak tartja, hogy a világháborúnak gazdasági okai lettek volna. Ellenkezőleg, a gazdasági megfontolások a háború ellen szóltak, hiszen például a német–francia együttműködés nagyon is átnyúlt a határokon. Akkor hát mitől tört ki a háború? Evans szerint vallási okokból biztosan nem, habár a Balkánon voltak vallási ellentétek. (Ma viszont a kor ellentétei jelentős részben vallási színezetet öltenek.) Evans abban látja a háború közvetlen okát, hogy a világ vezetői között nem működött a kommunikáció, felborult az a békerendszer, amelyben az európai nagyhatalmak korábban a konfliktusaikat intézték. A mai világban az ENSZ még működőképes, ámbár a mai idők „Balkánja”, a Közel-Kelet ügyében tehetetlennek bizonyul. Evans úgy gondolja, elsősorban a közel-keleti feszültséget nem szabad engedni túlcsordulni, nehogy magával rántsa a mélybe a nagy szereplőket. Ebben látja az I. világháború legfontosabb gyakorlati tanulságát.
(metazin)
