Tömeglázadások muzulmán vezetők ellen

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2013. július 15. hétfő

Az iszlamizmus tündöklése és válsága - Az elmúlt két évben, az „arab tavasz” néven emlegetett felkeléssorozat nyomán sorra születtek az elemzések és szakkönyvek arról, hogyan sajátítja ki a politikai iszlamizmus az arab országokbeli diktatúrákkal szemben támadt lázadást a saját céljaira.

Az olyan, közel száz éve létező mozgalmak, mint a Muzulmán Testvériség, amely a történelem során mindig ellenzékben volt, szervezettségét és széles népi támogatottságát kihasználva sikerrel „le tudta nyúlni” az arab forradalmakat. Kérdés, hogy a szíriai polgárháború és az egyiptomi események nyomán újra kell-e gondolni ezt a forgatókönyvet.
A több mint százezer áldozattal járó szíriai vérontás nagyon sok arab embert elrettentett attól, milyen ára lehet annak, ha fegyveres eszközzel próbálják meg kiépíteni az iszlám dominanciáját a térség országaiban. Az Egyiptomban alig egy év leforgása alatt végbement gyökeres fordulat szintén azt jelzi, hogy a politikai iszlamizmusnak még sincsenek olyan mély gyökerei az arab társadalmakban, mint azt gondolni lehetett volna. Ahol képviselői hatalomra jutottak – Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában vagy Jemenben –, sehol nem tudták bebizonyítani azt, hogy sikeres társadalmi modellt lehetne felépíteni az iszlamista saría jogrend alapján.
Az „arab tavasz” domináns erővé formálta a politikai iszlámot az arab világban. Ennek a fordulatnak az egyik legnagyobb tétje az, hogy vajon az elkövetkező években a politikai iszlám be tudja-e bizonyítani azt, hogy képes egy olyan Közel-Keletet kialakítani, amely stabil, demokratikus, ahol megvalósul a gazdasági prosperitás, az emberi jogok és a nők egyenlősége. Vagy – amint most az egyiptomi drámai események nyomán tűnik – nem képes megfelelni a várakozásoknak és még mélyebbre rántja a térséget az erőszakba, a zsarnokságba és a gazdasági hanyatlásba?
Ezekről a kérdésekről vitázott az elmúlt héten Jeruzsálemben az a politikai kerekasztal, amely a Simon Peresz államelnök által összehívott nemzetközi konferencián tekintette át a Közel-Keleten az elmúlt két évben végbement fordulat következményeit.
A kerekasztal nyitó előadását Raheel Raza, a Kanadai Muzulmánok a Holnapért elnevezésű szervezet elnöke tartotta.
A dzsihádellenes muszlim álláspontot képviselő, nemzetközi hírű aktivista és újságíró több könyvet is írt a témában. Raza elismerte, hogy más meghívottakhoz hasonlóan őt is felszólították anticionista szervezetek arra, hogy mondja le részvételét az izraeli fővárosban rendezett konferencián, ám erre – Stephen Hawking brit tudóstól eltérőn – nem volt hajlandó, mert szerinte a bojkottal szemben egyedül a párbeszéd képes érdemi változást elérni.
Raza úgy véli, hogy ma sokan összekeverik az iszlám hitet és a politikai iszlamizmust, amit ő a muszlim világot fojtogató „szörnyetegnek” nevezett. Ez a mozgalom az iszlám mindkét fő ágazatában meghatározó szerepre tett szert az elmúlt évtizedekben. A politikai iszlamizmus szunnita formáját többnyire olyan értelmiségi személyiségek alapozták meg, akik végzettségük és széles látókörük alapján az iszlám progresszió képviselői is lehettek volna. A legmeghatározóbb vezetők közül ketten egyiptomiak. Szajjid Kutub író és költő az ’50-es és ’60-as években az egyiptomi Muzulmán Testvériség egyik vezetője volt, míg Hasszán al-Bana imám a fundamentalista szervezet megalapításában vett részt. Mellettük a pakisztáni Abul Ala Maududi újságíró-teológus, a Dzsamaat el-Iszlami iszlám megújulási párt alapítója járult hozzá a politikai iszlamizmus ideológiai megalapozásához, amelynek vallási hátterét a szaúd-arábiai vahabita irányzat jelentette.
A politikai iszlamizmus síita irányzatát a szintén nyugati kitekintéssel rendelkező Khomeini ajatollah indította el, aki párizsi száműzetésében Voltaire és Rousseau helyett a Muzulmán Testvériség ideológiáját tanulmányozta, majd hazatérve bevezette azokat Iránban.
A kanadai szakértő szerint a politikai iszlám hosszú távú hatását tekintve emiatt még a dzsihadista terrornál is veszélyesebb, „mert az egész társadalmat totalitárius vallási uralom, politikai teokrácia alá rendeli, és betegesen vonzódik a hatalomhoz”.
Raza a politikai iszlamizmus jellemzői közé sorolta az „antimodernitás” mellett a mizantrópiát (embergyűlöletet), a mizorgíniát (kóros nőgyűlöletet), az antiszemitizmust és keresztényellenességet, a dzsihadizmust, a terrorizmust és az öngyilkos mártírságra való hajlamot. Emiatt úgy vélte, hogy ez az irányzat valójában iszlamizmussal fűszerezett totalitarianizmusnak tekinthető, amely a másokkal szembeni türelmetlenséget hirdeti, magasztalja a mártírságot, és elutasít mindenkit, aki nem osztja az ő értelmezésük szerinti iszlám elveket.
Miközben valódi pozitív társadalmi változásokat nem képesek megvalósítani, nemzetközi lobbierejük jelentős. Az Iszlám Együttműködés Szervezete (Organization of Islamic Cooperation - OIC) 57 országot képvisel, és az ENSZ után a legnagyobb befolyású nemzetközi szervezet. Az OIC az ENSZ tagállamainak több mint a negyedét képviseli egységes blokként, és tagjai a világszervezetben rendszeresen Izraelt és a Nyugatot hibáztatják a világ minden bajáért, a cunamitól kezdve a földrengésekig, miközben ők maguk iszlamofóbiát kiáltanak mindenkivel szemben, aki bírálni merészeli a gyakorlatukat.
Raheel Raza (Kanadai Muzulmánok a Holnapért), Szajjid Kutub, az egyiptomi Muzulmán Testvériség egyik fő idelógusa és Soner Cagaptay török újságíró.„Arra kell felkészülnünk, hogy az arab világban a politikai iszlamizmus által keltett felfordulás rövid távon még rosszabbá válik. Azok az országok, amelyek a demokrácia ígéretét képviselték, most a sötét mélység felé haladnak. Szeptember 11-e előtt az arab diktatúrák kontroll alatt tartották az iszlamistákat. A diktatúrák bukása által keltett vákuumba azonban betört a Muzulmán Testvériség és a politikai iszlamizmus az egész arab világon belül, miközben a hagyományos, spirituális iszlám visszaszorult. Ennek következtében szabad utat kapott a nőkkel és a vallási kisebbségekkel szembeni erőszak, amint azt Egyiptomban és Szíriában tapasztalni lehet.”
Raza aggasztónak tartja, hogy a politikai iszlamizmus igyekszik behatolni a nyugati világba a multikulturalizmus leple alatt. „Demokratikus keretekben próbálja elfoglalni ezeket a társadalmakat, a Nyugat szabadságjogainak felhasználásával, miközben a nyugati világ iszlamofóbiának nevezi a figyelmeztetéseket. Pedig a nyugati fővárosok egyes negyedeiben – például Londonban – már a saría törvények érvényesülnek, Norvégia egyes részein a nemmuszlimok nincsenek biztonságban, az állami iskolákban megjelent a vallási alapú nemi elkülönítés a pénteki imák során, a pénzrendszeren belül pedig megjelent az iszlám bankrendszer. Becslések szerint több mint 1000 milliárd dollárt fektettek be az ún. „kamatmentes iszlám pénzügyi csatornákba” – sorolta Raza, aki szerint a politikai iszlamizmus már nemcsak muszlim kérdés, hanem világméretű, példátlan kihívás és veszély.
„A berlini fal leomlott, de egy új ideológiai fal emelkedik Párizsban, Londonban és másutt, és ez a veszély csak növekszik, ha csendben maradunk. Beszélnünk kell, mielőtt a félelem teljesen lebénít bennünket” – figyelmeztetett a kanadai muzulmán emberi jogi aktivista.
A fórumon felmerült, hogy a politikai vereség esetén milyen utat választhatnak a csalódott dzsihádisták. Egyes vélemények szerint elképzelhető, hogy az al-Kaida mellett a közeljövőben több nemzetközi hálózattal és tagsággal rendelkező terrorcsoport alakul, amelyek „felszívják” azokat, akik úgy látják, hogy csak a harc vezethet az iszlám győzelméhez.
Törökországban is megmozdult a társadalom az erőltetett iszlamizációval szemben – állította Soner Cagaptay újságíró, a CNN és a Hürriyet török napilap tudósítója. „A tüntetések hosszú idő óta az első civil megmozdulások voltak az országban. Látszólag a semmiből törtek elő, és erős középosztálybeli támogatással rendelkeznek” – mondta Cagaptay, aki szerint a demonstrációk nem feltétlenül jelzik Erdogan miniszterelnök népszerűségvesztését. „A szekuláris tömeg felvetett olyan kérdéseket, amelyekkel sokan tudtak azonosulni, de ez nem rendítette meg a kormányt. Az Erdogan-kormány új, erős középosztályt hozott létre, akik most jogokat követelnek. A kormány észrevette, hogy komoly ellenzéke alakult ki, de még van ideje korrigálni, mert nincs olyan erős közhangulat, mint Egyiptomban Murszi ellen” – tette hozzá a török újságíró.
A fórum palesztin résztvevője, Mohammed Dzsahani, a kelet-jeruzsálemi Al-Kudsz Egyetem professzora szerint eddig úgy tűnt, mintha a demokrácia hiánya akadályozná a társadalmi fejlődést az arab országokban. „Az iszlám országokban azonban olyan iszlamista értelmiség alakult ki, akik nem a nyugati fogalmakban és célokban gondolkodnak. Ők rövid távon a maguk javára fordították a világiak által elindított arab tavaszt, mert meg tudták szólítani a vidéki, nem képzett szavazókat azzal, hogy az iszlám veszélyben van, és csak ők tudják megmenteni. Ez emelte fel a Hamaszt korábban a választáson és Egyiptomban a Muzulmán Testvériséget” – vélte a palesztin professzor.
Salameh Nematt jordániai újságíró, az arab Al-Hayat napilap washingtoni tudósítója az egyiptomi válságról elmondta, hogy a 40-50 éves uralom után megbukott világi rezsimek helyére nem tudott új, stabil hatalom lépni. „Ugyanakkor továbbra is a mecsetek a legszervezettebbek, de csak iszlamista programmal nem lehet tartósítani a hatalmukat. Tavaly a Muzulmán Testvériség jelöltjeire szavazók közül csak 20 százalék döntött vallási meggyőződésből. Ha az emberek azt látják, hogy az új, a politikai iszlámra épülő rendszerek is korruptak, és konfliktusokat provokálnak más országokkal, akkor az új vezetők még gyorsabban elveszítik a népszerűségüket, mint a régi rezsim. „Nincsenek sikeres, modern példák a saría-rendszerekre. Ezért nem lehet hosszú távon vallásra alapítani a politikai hatalmat. Az emberek több szabadságot és demokráciát követelnek maguknak. Egyiptom, Líbia és Irak példája azt mutatja, hogy a politikai iszlám befolyása fokozatosan csökken, mert nincsenek válaszai a mai kor problémáira” – mondta a jordániai újságíró.

(Morvay Péter, Hetek)

You have no rights to post comments