Az egész világon együtt imádtuk az Oltáriszentséget
Június 2-án, Úrnapján, a hit éve jegyében Ferenc pápa egyórás szentségimádást vezetett a Szent Péter-bazilikában, és kérte, hogy a világ minden temploma csatlakozzon.
Ebben az egy órában az egész világ egyesült a pápával az imádságban, minden székesegyház, minden templom egységben volt az eucharisztikus hódolatban. Az egyedülálló, különleges imádság XVI. Benedek szándéka volt a hit évében, a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulóján. Úrnapján a katolikusok imádkoztak az Egyházért, hogy „még teljesebb engedelmességgel hallgassa az Igét, és így egyre szebben, bűn és szégyen nélkül, szentül állhasson a világ előtt.” Imádkoztak a szenvedőkért: „mindazokért, akik szerte a világon rabszolgaságban szenvednek; a háborúk, az emberkereskedelem, a kábítószer-kereskedelem áldozataiért. A gyermekekért és nőkért, akik bármilyen erőszaktól szenvednek… mindazokért, akik egzisztenciális veszélyben vannak: a munkanélküliekért, idősekért, elvándorlókért, hajléktalanokért, foglyokért és minden, a társadalom peremére szorult emberért.”
Az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke, Rino Fisichella megmagyarázta a világméretű szentságimádás értelmét: „egy órára az egész világ Egyháza megáll. Mintha egyszerre csak nem léteznének szerteágazó tevékenységei. Gondolatai, művei, imádsága és éneke, csakúgy mint az érzései, csakis Jézus Urunkért vannak. Megállunk, hogy levegőt vegyünk a történelemnek ennek a nehéz szakaszában, ahogyan Illés próféta is megállt a Hóreb-hegye felé vezető úton. A reményvesztettség miatti szomorúság és fáradtság idején az egy óra szentségimádás célja, hogy erőt és támaszt adjon. A misztérium szemlélése nem távolít el a konkrét, tevékeny feladatvállalástól, amellyel visszaadjuk a reményt a világnak. Ellenkezőleg. A szemlélésben találjuk meg az erőt ahhoz, hogy úgy menjünk a világba, mint Jézus tanítványai.”
Hárfazene kísérte a dalokat, és korábbi pápák imádságai hangzottak el: XII. Piusz, Boldog XXIII. János, I. János Pál, Boldog II. János Pál, XVI. Benedek emeritus pápa imádságai. A szentségimádás végén a Szentatya kezébe fogta a szentségtartót és megáldotta a jelenlévőket.
A Vatikáni Rádió megkérdezte Alberto Pacinit, a Sant’Anastasia al Palatino-bazilika rektorát az eseményről. Ebben a bazilikában tizenkét éve folyamatos szentségimádás van. Így nyilatkozott: „teljesen összhangban van ez II. János Pál tanításával, aki azt mondta: templomainknak az imádság iskolájának kell lenniük.” Idézte XVI. Benedeket is, aki azt írta a Sacramentum Caritatisban: vétkeznénk, ha nem imádnánk Őt, akit magunkhoz veszünk.
Hangsúlyozta, hogy a szentségimádás azért is fontos, mert kisöpri a bálványimádást: hiszen ha a szívünk nem Istennel telik el, akkor más erők lesznek úrrá benne.
El szoktak menni a plébániákra is szentségimádást tartani, és amikor a gyerekek kérdezik, mit jelent az imádás, azt mondják: imádni azt jelenti, szeretni. Amikor szeretünk, a szívünk összhangba kerül a szeretett személy szívével, a szentségimádásban a szívünk összhangba kerül Isten szívével.
Vallja, hogy ha nem tudjuk megízlelni ennek az imádásnak, szeretetnek az ízét, akkor nem tudjuk megízlelni a szentáldozást sem. Manapság mindenki rohan, nincs idő, különösen nincs idő a csendre. A bazilikájában megvalósuló szentségimádás hatására sokan jönnek, hogy meghallgatásra találjanak, gyónjanak, kiengesztelődjenek másokkal, sok szenvedő tér be hozzájuk. Jönnek emberek, akik keresik saját identitásukat, és a szentségimádás felfedi nekik a keresztények igazi identitását. A szentségimádásban felfedezzük a szent Egyházat: az irgalmasságra vezet minket, a nyomorúság, a szegénység befogadására. A szentségimádás megerősítés maguknak a papoknak is, akik sokszor szembesülnek azzal, hogy maguk sem szentek: őket is megerősíti identitásukban.
Magyar Kurír
(tzs)
