Sándor István vértanú – legyen kisközösségeink védőszentje
Talán meglepő a címben foglalt állítás, annak megfogalmazása, de nem véletlen. És annak teljes tudatában írom ezt így, hogy Sándor István tudvalevően szalézi szerzetes volt és mindvégig rendi hivatásához hűségesen élt, következésképp a szalézi rend nyilván joggal tekinti őt saját szentjének (boldogjának). Ugyanakkor - őrá emlékezve - azt is figyelembe kell vennünk, hogy mivel foglalkozott, mi volt az a tevékenysége, ami mártíromságához vezetett.
Tudjuk, hogy fiatalokkal foglalkozott. 1946-tól a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) keretében, majd - a diktatúra kiépülésével, a vallási egyesületek fölszámolása után - intézményes keretek nélkül is. Tudjuk azt is, hogy abban az időben (50-es évek eleje) az államhatalom minden engedély nélküli csoportosulástól, szervezkedéstől félt, és ezeket - valós jellegüktől és céljaiktól függetlenül - államellenesnek minősítette. Ez pedig elég volt a letartóztatáshoz és a koncepciós perhez.
Felmerül a kérdés: miért vállalták akkor egyesek ezt a kockázatot? Miért volt nekik olyan fontos rendszeresen összejönni, összejárni, összetartozni? Sem állam, sem egyház nem kívánta (ekkorra a szerzetesrendeket már feloszlatták, az egyházat megfélemlítették, szinte kivéreztették...), miért volt hát ez egyeseknek olyan fontos?
Erre a megkerülhetetlen kérdésre a válasz ma sem közismert, még az egyházon belül sem mindenki számára. Először - amikor annak idején szembesülnöm kellett ezzel a kérdéssel - én sem nagyon értettem, azután 1979-ben kapcsolatba kerültem egy ilyen "illegális" csoporttal (persze ebben az időben már minimálisak voltak a kockázatok, legalábbis az 50-es évekhez képest), melyet kisközösségnek hívtunk, és szinte azonnal választ kaptam a kérdésemre.
Mi az, hogy kisközösség? Ott és akkor ez egy kb. 5-10 főből álló, valamelyikük lakásán rendszeresen összejáró közösséget jelentett, melyben komoly önképzés folyt az Evangélium alapján, illegálisan sokszorosított kisközösségi írásokat is felhasználva (melyeknek természetesen semmilyen politikai jellege nem volt). Vonzerejét az Evangélium radikalitása adta; annak felfedezése, hogy Jézus személyesen közel jön és meg akarja változtatni az életünket ... csak arra vár, hogy ezt mi elfogadjuk. Személyes hangú imában tettük le a kapott tanítással kapcsolatos gondolatainkat az Úr elé, és kisközösségi társainkkal való kapcsolatunkat ez az egyfelé-törekvés határozta meg. Izgalmas és örömteli dolog volt ennek az új típusú összetartozásnak a megtapasztalása!
Sándor István nevével, vértanúságának hírével először kisközösségi irodalomban találkoztam: "Akik az első 50 évben hazatértek" címmel jelent meg 1997-ben (akkor már legálisan persze) egy kötet kisközösségek elhunytjairól [1], melyben első helyen találjuk az őróla való megemlékezést. Több fontos dolgot tudhatunk meg ebből az írásból S.I. tevékenységéről, az életrajzi adatokon túlmenően is:
- A KIOE-csoportok illegális tovább-működtetéséhez buzdítást, támogatást, vallásos brosúrákat kapott több olyan személytől, akik az 1945 után piarista szerzetesek által elindított lelkigyakorlatos és kisközösség-építő mozgalom [2] tagjai voltak (Balássy Géza, Orth Mihály, Dvorszki Magda).
- A csoportjaihoz tartozó fiatalokkal személyes kapcsolatot tartott fenn (csoport-összejövetelen kívül is fölkereshették; ha távol volt, levelezett velük).
- Bár nem volt pap, ő vigasztalta a börtönben a vele együtt raboskodó papokat is. Még halálos ítélete után is ő vigasztalta zárkatársait. (Honnan volt ez a lelki többlete?)
- Botlik László, aki előadás-sorozattal támogatta a Sándor István vezette csoport-összejöveteleket, megőrzött egy imát, melyet e kisközösség tagjai naponta elmondtak. E közvetlenül Jézushoz szóló, egyszerű szavakkal fogalmazott ima olyan erővel hatott rá, hogy azt fejből megtanulta és évtizedeken keresztül imádkozta - így őrződött meg ez az ima, és bekerült a hivatkozott könyvbe is.
Szőke János szalézi atya, a boldoggá avatás posztulátora Sándor Istvánról kiadott könyvében is [3] találunk további, ebből a szempontból fontos részleteket:
- Amikor Sándor István már álnéven élt és tevékenységére a hatóságok felfigyeltek, - sőt jóakarói figyelmeztették őt a közeli letartóztatás veszélyére -, akkor rendi elöljárói lehetőséget teremtettek számára, hogy külföldre szökjön. Nehéz döntést hozott meg ekkor: úgy gondolta, hogy saját életének mentése helyett fontosabb az, hogy közösségi társait, tanítványait ne hagyja cserben, ne hagyja magukra - azokat, akikkel olyan fontos számára a kapcsolattartás, a keresztény közösségi összetartozás. Ebből a mozzanatból tudhatjuk, hogy tudatosan választotta a vértanúságot, a másokért életét adó Jó Pásztor magatartását; noha ő nem volt felszentelt pap, mégis evangéliumi értelemben a legmagasabb szinten valósította meg életének odaadását barátaiért, közösségi társaiért.
- Az említett könyv idézi Ádám László akkori titkos tartományfőnök [4] külföldi szaléziakhoz kijuttatott írását S.I.-ról, melyben - többek között - ezt írja: "Jó pásztorként maga köré gyűjtötte derék fiataljait, és ahogy lehetett, hol a szabad ég alatt, hol kitört ablakok mögött, megtartották a heti összejöveteleket és szerény tanórákat. Az új idők új problémákat vetettek fel és új módszereket követeltek, de lelkes, fiatal, apostoli lelkületű testvérünk nem hátrált meg." - Igazi kisközösségi lelkület rajzolódik ki e szavak által: maga köré gyűjteni övéit, amint Jézus is tette, akárhol, ahol a körülmények adják; és együtt lenni, Jézustól tanulni, az Istenhez tartozást erősíteni, megalkuvás nélkül.
Összefoglalva: a személyes kapcsolattartásnak és a naponkénti együtt-imádkozásnak ez az erőtere világossá teszi, hogy itt nem egyszerűen hittan-csoportról van szó, hanem valódi közösségről, későbbi kisközösségeink egyik elődjéről. Némely helyen leegyszerűsítve hittan-csoportnak nevezik azt, amit S.I. vezetett, de a fellelt információk egyértelművé teszik, hogy itt ennél sokkal többről van szó. Ahol a személyes kapcsolatok dominálnak, és az egymás iránti odaadottság - Isten iránti odaadottsággal összefonódva - odáig megy el, hogy valaki életét adja társaiért, az tényleg KÖZÖSSÉG, a szó legteljesebb értelmében. Egy olyan magas eszmény, amelynek vállalása az átlagos keresztény közgondolkodásból nem vezethető le, viszont az Evangélium radikalitását tudatosan megélő közösségek lelkületéből - igen.
A magyarországi kisközösségek az 1940-es évek végétől - amikor még csak az említett, piarista atyák által indított mozgalom, valamint a Regnum Marianum létezett - hosszú utat jártak be napjainkig, és erőteljesen gyarapodtak. A kisközösségek papjai és világi vezetőinek, tagjainak egy része a diktatúra idején börtönbüntetéseket szenvedtek. A 70-es évektől kezdve léteznek és működnek nálunk a Katolikus Karizmatikus Megújulás, valamint az Olaszországból származó Fokoláre lelkiség közösségei, immár országszerte. A 80-as, 90-es években további új lelkiségi mozgalmak indultak, illetve külföldön indult mozgalmak is szép számmal megjelentek nálunk. Az OLI 2006. évi kiadványa szerint [5] ekkor már 35 különböző lelkiségi irányzat működött az országban - olyan mozgalmak, melyek döntő többségükben kisközösségekből épülnek fel. Bizonyítva azt, hogy a személyes közösségi kapcsolatokban elköteleződve teljesebben, radikálisabban élhető meg az Isten-kapcsolat, és ennek vonzása van, egyszersmind iránymutató az Egyház jövője szempontjából.
Manapság többnyire LELKISÉGI MOZGALMAK-nak nevezzük azokat a szerveződéseket, melyek a - fentiek szerinti értelemben vett - kisközösségekből állnak (más szóval: imacsoportokból, házi közössé-gekből), de általában ide sorolva az együtt élő közösségeket is (életközösségek, "új közösségek") [6]. Mindegyik ilyen mozgalomnak ill. új közösségnek van egy sajátos lelkisége (ami egyrészt azt jelenti, hogy a keresztény tanítás bőségéből mi az, ami a leghangsúlyosabb náluk, másrészt azt, hogy milyen módon élik ezt meg, pl. ima, ének, tanítás, szolgálatok, evangelizációs programok, stb. által). A sajátos lelkiség erős motivációt ad, ugyanakkor nem jelent szembefordulást a másik lelkiséggel, amelynél máshol van a hangsúly - normális esetben ezt a közösségek, mozgalmak tagjai úgy fogják fel, hogy ők egymást kiegészítik (amint Szt. Pál ezt az 1Kor 12,12-től kezdve kifejti, az ember testrészeinek egymásra utaltságához hasonlítva a különböző keresztények összetartozását). Tehát ők, noha különbözők, mégis együttesen, erőiket összeadva tudják az Egyház megújulását a legerőteljesebben szolgálni.
Mindegyik lelkiségi mozgalomnak vannak saját nagyra becsült személyei (a Szentlélek ajándékaival, karizmákkal megáldott alapítók, vezető-irányító személyek, akiknek sokat köszönhet az illető mozgalom, közösség), de valami mégis hiányzik. Ha komolyan átéljük azt, hogy nekünk, különböző lelkiségekben munkálkodó keresztényeknek, erőinket összeadva kell az Egyház megújulásán munkálkodnunk, fölmerül bennünk az igény egy védőszentre, egy közös mennyei pártfogóra, aki közbenjár értünk, mindnyájunkért. Egy olyan személyre, aki a közösségi életbe, társainak szolgálatába belemerülve különös kitartásról, önfeláldozásról tett tanúbizonyságot, és most már biztosan ott van az Úrnál, hogy immár színről-színre látva Őt, tud közbenjárni értünk.
Egyszóval: egy olyan személyre, mint Sándor István szalézi testvér. Aki barátait közösségbe gyűjtve és közösségben megőrizve vállalta a veszélyt és adta oda életét.
Boldog István testvér, könyörögj érettünk!
Boldog István testvér, közösségeink védőszentje, könyörögj érettünk!
+
Mihálffy László, Élet Kenyere Közösség, Martonvásár, 2013. május 21.
Jegyzetek:
[1] Akik az első 50 évben hazatértek. Család Alapítvány kiadása, Budapest, 1997.
[2] Ebből a - piarista szerzetesek által elindított - mozgalomból alakultak ki a később "Bokor"-nak elnevezett, Bulányi György piarista személyéhez kötődő közösségek. Az egyházi vezetéssel 1980 körül kialakuló konfliktusaik a 40-es, 50-es években természetesen még nem léteztek, az ez időben induló közösségi élet katolikus irányvonala nem volt kétséges.
[3] Szőke János: Sándor István SDB vértanú. Don Bosco kiadó, Budapest, 2011.
[4] Ádám Lászlóról - személyes ismeretség okán - szabadjon megjegyeznem: erős hite mélyen sugárzott belőle még idős korában is, börtönnel, meghurcoltatással a háta mögött. Gyerekkoromban (50-es évek vége, 60-as évek eleje) gyakran látogatta családunkat és mindig buzdító, Isten melletti elkötelezettséget sugárzó szavai voltak hozzánk. Nem tudtuk, hogy tartományfőnök volt, és Sándor Istvánról, az ő történetéről semmit sem tudtunk - ez egy olyan világ volt.
[5] Lelkiségi mozgalmak a magyar katolikus egyházban - 2006. Országos Lelkipásztori Intézet, Budapest, 2006.
[6] E mozgalmak és közösségek megjelölésében a magyar nyelvhasználat eltér a külfölditől. A nyugaton használatos fogalmak szerint léteznek egyrészt MOZGALMAK (ol. movimenti, fr. mouvements, melyek imacsoportokból - gruppi di preghiera, groupes de prière - állnak), másrészt ÚJ KÖZÖSSÉGEK (ol. nuove comunità, fr. communautés nouvelles, melyeknek közösségi házai vannak, ahol a tagok együtt élnek, napirend szerint, szerzetesekhez hasonlóan).
