Élet a mélyszegénységben….
Az gondolnánk, hogy a mélyszegénységben, ahol nincs semmi jövedelem, a gyerek vagy gyerekek valamilyen súlyos betegségben szenvednek, esetleg az idős szülőnek legfeljebb egy ágya van, mert befogadta gyermekeit, unokáit - ott a szomszédság számára is világos, hogy ezeket nem lopom meg, a másik szegényt. Hát nem így van….
A cigánysoron úgy háromszáz méteren át szorosan egymás mellett kicsi házakban cigány családok élnek. Munkalehetőség nincs, legfeljebb hatórás közhasznú átmenetileg, vagy lomizás, ha van kocsija. Ennek a fiatal a fiatal családnak csak egy biciklije volt azzal próbált a közeli településekről egy kis vasat gyűjteni.
A mellettük lévő házban lakik a testvére tíz gyerekkel és éppen valamelyik gyerek születésnapját ünnepelni átmentek a szülőkkel együtt.
Ez alatt az idő alatt a magára maradt ház ablakát betörték, elvitték az anya táskáját a gyerek összes iratával, gyógyszerével együtt, miután pénzt nem találtak. Így a gyereknek ha akinek váratlanul orvosi ellátásra lenne szüksége – mivel fulladási rohamai vannak- a zárójelentés és az egyéb papírok nélkül az ellátása is veszélybe került.
Az udvaron lévő biciklit is ellopták.
Mondom a családnak: jelentsék fel a rendőrségen - mire ők azt mondják, hogy félnek a bosszútól. Lehet így élni….?
Most nyílván elsőre az jut eszünkbe, hogy ez a cigányok között van így, nem kell ezzel foglalkozni – mi a saját értékeinkre vigyázzunk és kész – elég baj, hogy itt élnek. Ez azonban nem a cigányokra, hanem nemtől, kortól, rassztól függetlenül a mélyszegénységben élő, elvadult emberekre jellemző magatartás. Franciaországban a hatvanas években városszéli munkanélküli (nem cigány) lumpen emberek tömegei éltek a nyomor ezen szintjén. Egy kisfiút az egyik női szerzetes rend naponta megetetett, aki a maradékot hazavitte a családjának. Az apának nem volt munkája. Időnként, ha akadt egy kis pénz, jól berúgott és megverte az anyát és a gyerekeket. A szomszédok meglopták egymást, vagy néha segítették, attól függött volt mit enni vagy nem, de volt, hogy szegény a szegényt megzsarolta.
Ezt a kisfiút a nővérek tanítatták, majd megérlelődött benne a papi hivatás. Papként élt közöttük, el kezdte a világ figyelmét felhívni a lumpen proletárok kilátástalan helyzetére. Kilincselt bankoknál jómódú embereknél, szolgálatra hívott fiatalokat, közöttük éltek. Lakás- és munkahely-programokat szervezett vállalkozókkal, a gyerekeket az önkéntesek felzárkóztatták, tanították. Lassanként kezdtek erőre kapni, kezdtek ebből a periférikus életből a városba beköltözni és az élet lassan beindult.
Pierre atyának szinte az egész életét betöltötte ez a munka - évtizedekbe került a változás de ő tudta, hogy a nyomor milyen belűről, ezért meg tudta fordítani a világ szemléletét az itt élő emberekről.
Kaposfőn, Alsószentivánon a plébános atyák ezt csinálják, de a közvélemény nem tud róluk, a kormányok nem támogatják őket. A hivatalokban azt kérdezik: miért csinálja ezt atya? Ők csak mosolyognak, hisz azok talán nem nem is tudják azt, amit ők nagyon is tudnak: a mi Mennyei Atyánk első kérdése az lesz mikor találkozunk, mit tettél a legkisebbekért?
Ott és akkor már nem lehet kikerülni a választ. Isten országa bennünk van. A kérdés az, hogy elnyomjuk magunkban, vagy hagyjuk, hogy kiteljesedjék...
Tarnóczi Mária
