Egy rendes ember útja a pokolig
Vonzó, szimpatikus ember volt, ügyes és értelmes. Istenfélő és a hazáját szerető férfi. Az elsők között csatlakozott Jézushoz és kitartott mellette, nem csoda, hogy a Mester beválasztotta őt a tizenkét tanítvány közé. Olyan megbízhatónak, értelmesnek és mindenkivel szót értőnek tűnt, hogy még a közös pénztár kezelését is rábízták. És az is volt. Hogyan történhetett, hogy az iskarióti Júdás végül mégis ilyen mélyre bukott?
Júdás látta Jézus Krisztusban a nagy embert, aki Izrael felemelkedését elhozhatja. Látta azt, aki képes újra összekovácsolni a nemzetet. Akit Isten nyilvánvalóan felkent erővel és hatalommal és aki tudja is azt használni. Csak…
Csak azt nem értette, miért nem megértőbb, engedékenyebb egy kicsit a Mester. „Miért kell összeveszni mindenkivel? Hát nem igaza van a zsinagóga elöljárójának, amikor azt mondja: hat napja van egy hétnek, amikor gyógyíttathatjátok magatokat, de a hetedik napon ne…! Egyszerűen meg kell mondani az embereknek, hogy jöjjenek másnap – én megmondom szívesen, vállalom ezt a feladatot, bármilyen kellemetlen is!”
Egy kis kompromisszum-készség, egy kis megértés – és máris sokkal kevesebb konfliktusba kerülnének. „Nem kell állandóan kioktatni az írástudókat se. A farizeusok is – lehet, hogy néhány dolgot rosszul gondolnak, de mégiscsak buzgó és hazájukat szerető emberek – megnyerni kell őket és nem elriasztani! A főpapokról nem is beszélve – ők a vezetőink, a Törvény őrei, őket különösen meg kell nyernünk az ügyünknek! Én meg tudok szervezni egy találkozót velük, ahol átbeszélhetnénk a közös dolgainkat…”
Aztán itt van Jézus által Heródesnek küldött üzenet: Mondjátok meg annak a rókának… „Ilyet nem mondunk a fejedelmünknek! Épp ellenkezőleg! Megmosdunk, tiszta ruhát veszünk és elmegyünk hozzá… Jézusnak egy kis csodája elég lenne ahhoz, hogy ezt az embert meggyőzze és maga mellé állítsa – de akkor miért nem teszi?”
Júdás töpreng, gondolkodik és egyre több kivetni valót talál Mestere viselkedésében. „Jézus nagyszerű ember, csodatévő próféta, a mi reménységünk – de látszik, hogy néhány dologhoz nem ért. Nem forog ügyesen a különböző rétegek között, nincs diplomáciai érzéke. Én másképp csinálnám…”
Aztán itt van az adományok ügye. Júdás kezeli a kasszát, és ő valóban gazdálkodna, megforgatná egy kicsit a pénzt, gyarapítaná – talán meg is teszi. Ha engednék, már rég befektette volna, aztán akkor nem az lenne, hogy hol annyi adományt kapnak, hogy alig győzik szétosztani, hol meg nincs semmijük. „Gondolni kell a jövőre is, pénzelni kell a mozgalmat, ruhát és fegyvereket venni, egy kis kenőpénz se árt – mert úgy mégis csak olajozottabban mennek a dolgok.” Júdás azért gazdálkodik egy kicsit, és hát „méltó a munkás a maga bérére” – amikor haza látogat az övéihez, ad nekik belőle. Otthon ő a főnök, akit tátott szájjal hallgatnak, aki nagyvonalúan ad ajándékot, kölcsönt… „Nem lopás ez, megdolgoztam érte…”
Júdás egyre többször érzi úgy, hogy rossz felé mennek a dolgok. De vajon Jézus hallgat-e rá? Úgy látszik, nem. Pedig ha ő vezethetné a tanítványokat, már rég többen lennének! „Csakhogy a Mester Simon Pétert, ezt a halászivadékot választotta ki vezetőnek. De miért? És hozzá még Jánost, ezt a tejfölös szájú suhancot, ezt a hízelkedő gyereket, meg Jakabot viszi magával a hegyre is – miért szereti jobban őket? Amikor én mindegyiküknél többet dolgozok az Ügyért?!”
Egyre nagyobb a távolság mester és tanítványa között – de ebből még semmi sem látszik. Júdás együtt él a többiekkel, ő is előre megy a társával, hogy hirdesse Jézus közeledtét a falvakban, az ő imájára is gyógyulnak a betegek és elfutnak az ördögök, ő is örömmel tér vissza, ő is apostol – de közben gondolkodik, tervezget.
„Az most már világosan látszik, hogy segíteni kell Jézusnak, mert nem látja tisztán a dolgokat. Elidegeníti magától a lehetséges támogatóinkat is, kerüli a vezetőket, szinte már bujkál. Majd én segítek neki! Majd én összehozok egy találkozót – akár akarja, akár nem -, népünk vezetőivel, a Nagytanáccsal. Én ismerem őket, tudom, hogy ők is Izrael javát akarják, okos, értelmes és rendes emberek, ha végre beszélgethetnek egymással, minden elrendeződik.”
Júdás nagyon ügyesen intézi a dolgokat, hiába, született szervező, mindenben meglátja a jót, a hasznot. „Mit adtok, ha átadom nektek…” - és közben mosolyog magában: „Harminc ezüst, az ugyan nem nagyon sok pénz, de azért nem is kevés, egy jó darab földet lehetne venni rajta, jó lesz az még nekünk, nagyon jó, és ezzel én gyarapítottam a kasszát!”
Júdást mindent kitervel, mindent elrendez, teljesen a saját tervében él, meg se hallja a Mester figyelmeztetését: „Értsd meg, hogy jaj annak, aki elárul engem. Jobb lett volna annak meg se születnie. Jobb lett volna, ha malomkövet kötnek a nyakába…”
Júdás már nem hall, nem ért. „Mesterem, most még nem érted, miért teszem, de érted teszem! Majd meglátod, hogy ez nem engedetlenség, hanem épp, hogy a legnagyobb engedelmesség az Ügynek! Majd meglátod, majd mindannyian meglátjátok, majd akkor megköszönitek nekem, majd akkor kiderül, ki volt itt a legügyesebb és legbuzgóbb…!”
Jézus Krisztus mindent lát és ért. Védi tanítványát, akit szeret teljes szívéből, védi, amíg védheti. Végül azonban el kell engednie őt, szabad akarata útján: „Akkor menj, amit akarsz gyorsan cselekedd…” Átnyújtja a falatot Júdásnak, megadja a felhatalmazást, és ekkor „a falattal együtt belement a sátán” Júdásba. Egészen addig a tanítványt, az apostolt csak a saját önakarata, lázadása, engedetlensége, a saját rossz természete vitte: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Most azonban a sátán veszi át az irányítást Júdás és az egész szituáció felett. Az árulás megtörtént már régen. Ugyanolyan a lázadás, mint amilyen Luciferé volt a mennyben. Ugyanolyan gőg, önigazultság és vádolás…
Szegény Júdás! „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.” Nem akart ő rosszat – csak épp Isten helyett önmagát akarta. Isten terve helyett a saját tervét – milyen könnyen becsapjuk magunkat! Milyen gyorsan elhisszük, hogy amit mi szeretnénk az a jó! Akit mi szeretünk, az a rendes ember…
Aztán eljött az igazság pillanata. Sem a Messiás nem úgy viselkedett, ahogy Júdás elvárta volna, sem a főpapok és vének. Jézus Krisztus néma maradt, de minek is beszélt volna? Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a világi és vallási vezetők gyűlölik az előttük álló rongyos galileai felforgatót és lázítót. Halála már rég kész tény, most pedig itt a lehetőség, hogy végezhessenek vele – azzal pedig senki sem vádolhatja őket, hogy kihagynának egy kínálkozó lehetőséget.
„Jaj nekem, elárultam az igaz vért!” Júdás rádöbben, hogy micsoda esztelenséget követett el. Összeomlik, látva az eseményeket, de még most is próbálná menteni a menthetőt. Visszamegy a főpapokhoz, visszaadná a pénzt, valahogy kimosakodna, de szóba se állnak vele. Fut fűhöz, fához, magyarázkodna – csak épp ahhoz nem megy, akivel szemben a bűnt elkövette és aki egyedül megbocsáthatná ezt neki. A főpapoktól várja a feloldozást, akik társai az árulásban, s akik inkább rátolják még a saját részüket is.
Júdás nem mer, nem tud, nem akar Jézushoz fordulni. Sátán olyan mély kétségbeesésbe, sötétségbe rántja lelkét, hogy már nem hisz az irgalomban, a megbocsátásban. Ő nem tud megbocsátani magának, így azt se tudja elképzelni, hogy Jézus megbocsátana neki. Öngyilkos lesz, teste széthasadva függ a fán…
Talán így történt, talán nem.
Vajon mi magunkra ismerünk-e ebben a történetben? Talán mi is ilyen rendes emberek vagyunk. Követjük Jézust – de azért bizonyos dolgokat „jobban tudunk”, mint Ő, mint az egyház tanítása. Lázadozunk, kiskapukat keresünk, kimagyarázzuk magunkat – és szívünkben ugyanúgy rés támad, amely szakadékká szélesedhet köztünk és az Úr között. Vajon meddig tarthatjuk fenn magunkat hazugságainkon? Mikor jön el a felismerés rettenetes pillanata?
Mert az el fog jönni - bárcsak már most itt lenne! Bárcsak már most megtérhetnék minden hamis utamból, vágyamból, tervemből, tetteimből! Most, amíg még nem késő! Most, amíg még csak a saját risz-rossz természetemmel csábítgatom magam! Most, amíg még Isten védelme alatt élek!
Menyei Atyánk! Kérünk Téged most Jézus Krisztus nevében, küldd el ránk Szentlelkedet, a Bűnbánat lelkét, az önismeret ajándékát, hogy minden hamisságunkból, lázadásunkból megtérve, egészen a Tiéd lehessünk! Hadd legyünk Krisztus Testének tökéletes tagjaivá és a Szentlélek tiszta templomává! Formálj minket olyanná, amilyenné szeretnéd, hogy legyünk! Odaadom magam Neked egészen, minden úgy legyen, ahogy Te akarod! Ámen.
Sípos S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
