A lázadás és bukás története

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2010. október 16. szombat

A lázadás

Az ismeret, a szabadság és a szeretet hallatlan bőségében léteztek az angyalok. Táncuk csodálatos harmóniában simult egybe, s közben mégis mind különbözött a másiktól. Létezésük egybesimult az Élet nagy áramával, így egyre jobban és mélyebben megismerték Isten – az Élet teljessége – természetét, terveit és akaratát.

Eljött azonban az idő, amikor némelyik angyal már jobban elmerült a saját tánca szépségében, virtuozitásában, mint a közösség harmóniájában. Elfordította szemét Alkotójától önmaga felé, így elmélkedve saját szépségéről és küldetéséről.

Nem telt bele sok idő, hogy ezek az önmagukkal eltelt angyalok felfedezzék a hibákat az Alkotás nagy művén. Mintha túlságosan is nagy szabadsága, autonómiája lenne egyes létezőknek – akik ezt nem érdemlik meg. Mintha az angyali sereg is túlságosan fegyelmezetlen lenne, és a kisebb angyalok mintha nem fogadnák kellő alázattal a nagyobb, teljesebb, hatalmasabb angyalok bölcs szavait.

A trónok, karok, fejedelemségek angyali seregein különös izgalom hullámzott végig. Egyre többen tették magukévá Lucifer, a Fényhozó meglátásait. Isten pedig hallgatott. És ha megszólalt – már azt sem értették. A Fényhozó új rendje biztosnak, szilárdnak és igazságosnak tűnt. Aki hatalmasabb, annak szolgálnak a kisebbek. Aki hatalmasabb, az szebb is, okosabb is és mélyebben érti a mindenséget – az ő szava megdönthetetlen. Közülük a Fényhozó tűnt a legnagyobbnak - ki tagadhatta volna az ő bölcsességét?

Lucifer gondosan tervezett. Pontosan tudta, mit akar - uralkodni! Anyagon és szellemen egyaránt! Társa lenni Istennek, egyenrangú társa! Hiszen csak amit eddig elvégzett! Az új rend és fegyelem, amit követőivel kialakított, a hatékonyság és elegancia új távlatait nyitja meg mindenki előtt! Még csak szellemének kicsiny rezdüléseit futtatta át a neki alávetett anyagon – és máris micsoda eredményeket mutathatott fel!

Lassan úgy érezte, eljött az ideje, hogy Teremtője elé álljon. Biztosnak érezte hatalmát követői felett, és azt remélte, hogy az összes többi angyalt is meghódíthatja terveinek – sőt, maga Isten is lenyűgözve fogja hallgatni őt.

Csalódott – de a vita még nem zárult le! Igaz ugyan, hogy Isten – akit egyre távolabb érzett magától -, nem értett egyet vele, de nem is utasította el, ahogy ő tette volna ostoba szolgáival. Csak érvelt, meg szerető szavakat mondott, végül meg hallgatott. De hát mit is mondhatott volna ilyen nagyszerű tervekkel szemben?

Hanem Istennek tisztességtelen előnye volt vele szemben – ezt gyorsan átlátta. Hiszen még ha az összes angyalt maga mellé állította volna is, Isten akkor teremt új angyalokat, amikor csak akar! Meg is mondta Neki, mire Isten – legmerészebb álmait is felülmúlva -, maga jelentette ki, hogy nem hív életbe új angyali karokat! Így már sokkal nyíltabban képviselhette saját elképzelését, a rend és hatalom új uralmát.

A sátán egyre jobban áhította a hatalmat. Azt gondolta, hogy ő jobban tudja, hogyan kell elrendezni a dolgokat égen és földön. Lelkületének jó példája az iskarióti Júdás, aki szintén meg volt győződve arról, hogy ő jobban tudja, mit kell tennie Jézusnak. Meg is próbálta kényszerrel, manipulálással, az események alakításával úgy rendezni a dolgokat, hogy végül Jézus a hatalmat és dicsőséget válassza (és persze ezzel együtt Júdás megdicsőítését). Istent azonban nem lehet kényszeríteni, és sohasem cselekszik saját természete, a Szeretet ellen.

„Jézus így válaszolt: „Nem tizenkettőtöket választottam ki? De egyikőtök ördög.” Júdást értette rajta, az iskarióti Simon fiát. Mert ő lett az árulója, egy a tizenkettő közül.” (Jn 6, 70-71)

A bukás

Lucifer tudta, hogy a Föld kiválasztott pontja az Univerzumnak, és büszkeséggel töltötte el, hogy ő lehet az őrzője. A többi angyallal együtt dicsőítette Istent a teremtés csodáiért, maga sem gondolta volna, hogy a tehetetlen és passzív anyag ennyi mindenre használható. Maga is elgondolkodott néhány ötleten, amiről biztosan tudta, hogy még az Alkotónak sem jutottak eszébe. Már éppen elő is akarta vezeti terveit – a megfelelő angyali közönségről gondoskodott -, amikor megdöbbenve észlelte mit tesz Isten. Az embernek – ennek a sárlénynek - részesedést adott a saját életéből, s ezzel hasonlatossá tette őket a tiszta szellemi lényekhez! Ezt Lucifer sértőnek érezte önmagára, és minden angyalra nézve!

A Fényhozó látta, hogy „az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.” (Ter 2, 7) A saját Lelkét adta neki, s ezzel a „maga képére és hasonlatosságára alkotta” (Ter 1, 27) őket! És hogy mindezt betetőzze, hatalmukba, birtokukba adta az egész földet, hogy „ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” (Ter 1, 26)

Hirtelen megértette, hogy neki majd ezeket a térnek és időnek alávetett sárlényeket kell szolgálnia, csak azért, mert Isten megajándékozta őket Élettel. De hogyan is követhetett el a Teremtő ekkora őrültséget! Eszébe jutott az összes hiba, amit Isten már eddig is elkövetett. Nem hallgatott rá, nem fogadta el az angyalok sokaságának új rendjét sem, amit ők együtt, közös akarattal tártak elé. Ráadásul más angyalokat közelebb enged magához, mint őt, aki pedig mindenki által elismerten az első közülük! És most ez a rettentő megaláztatás - ez semmiképpen sem történhet meg! A körülötte lévő angyalok pedig egyetértettek vele. Elfordultak Istentől és köré gyűltek, hogy megvitassák mit kell tenniük.

Luciferben felsejlett egy isteni titok is: egykor az ember ott fog állni a mennyei trónus előtt és az angyalokkal együtt dicsérheti a Teremtőt! Úgy érezte, Isten becsapta őt, amikor azt ígérte, nem teremt új angyalokat, még ha mind Lucifer útját választják is. És most itt van ez a sárlény, akit Önmagához emelt, megkerülve a leghatalmasabb angyalokat is! Hogyan is győzhetnének így?

Megértették, hogy az embert ki kell taszítani az Istennel való közösségből – azaz az Életből. Ez lesz a halál állapota, épp jó hely az embernek - mert neki pusztulnia kell és még azelőtt, hogy elszaporodik és birtokba veszi a Földet.

Azt is megértették, hogy ők nem nyúlhatnak az emberhez, mert az nyílt ellenszegülés lenne Istennel. Nem, az embernek magát kell elpusztítania!

A sátán hozzálátott terve megvalósításához. Azt remélte, hogy ha az ember az édenben fellázad Isten ellen, akkor az Úr megöli őket. S bár a bukás miatt az ember osztályrésze lett a halál, de Isten nem törölte el őket a föld színéről.

Ezután az ördög azt remélte, hogy teljesen egymás ellen fordíthatja az embereket, s akkor egymást pusztítják ki. Terve részben sikerült, Káin megölte Ábelt – Isten azonban nem büntette halállal Káint (ahogy a sátán remélte), s Ádám és Éva sem zárkózott el a további gyermekek vállalásától (pedig a gonosz lélek ebbe a reménytelenségbe akarta taszítani).

Ezután Lucifer stratégiát váltott – de lássuk sorban, hogy történt mindez…

Éden – az ember „kamaszkora”

Pszichológusok azt mondják, hogy a csecsemőkorban és a kamaszkorban az ember egyfajta mindenhatóságot él meg. A lehetőségeit szinte korlátlannak éli (fantá-ziálja) meg, de nem érzi még a valóságos veszélyeket. Nem ismeri még a fájdalmat és betegséget, együttérző képessége még fejletlen, egész élete önmaga körül forog. Úgy érzi, minden lehetséges neki, elég a kezét kinyújtania utána, hiszen amit akar, azt úgyis megkapja!

Mintha az első emberpár is ebben a „kamaszkori” állapotban élt volna. Isten szinte mindent nekik adott az Édenben, és minden teremtmény engedelmeskedett nekik. Gond nélkül, Istentől és a teremtményektől egyaránt szeretve éltek. Nem ismerték még sem a felelősség súlyát, sem az elszakadás fájdalmát. Nem tanultak meg még különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis között. Érzésvilágukban még csecsemők és kamaszok voltak. Sokat kellett volna még tanulniuk – de azt hitték, már mindent tudnak.

Ebben az állapotban kísértette meg őket a sátán. Semmi sem kerülhette el Lucifer figyelmét. Így aztán meghallotta azokat a szavakat is, amelyek ördögi reménnyel töltötték el. Isten ugyanis így szólt az emberhez: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2, 16-17) Meghalsz! Lucifer tudta, hogy Isten minden szavát megtartja. Ezért ha ráveszi az embert, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, a Teremtő kénytelen lesz végezni teremtményével – és újat pedig nem fog teremteni!

Lucifer anyagi alakot öltött, de engedte angyali természetét átsugározni magán. Kígyónak nevezte magát, így adva nevet vágyának, hogy minden isteni tilalmon átcsúszva rávegye a lázadásra az embert. Megkérdezte az asszonyt: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” Az asszony így válaszolt a kígyónak: „A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.” Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” (Ter 3, 1-5)

Lucifer saját legtitkosabb vágyait sugallta kísértésként az asszonynak. Istenné lenni és ismerni minden titkot, így uralkodva mindenki felett! Igen, nyilvánvaló, hogy a sárlények sem vágyhatnak másra…

„Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle.” (Ter 3, 6) Megtörtént a tragédia. Bár az ember azt sem tudta, hogy mi az, hogy „rossz”, mégis kíváncsi lett rá. Istenné akart lenni, hogy olyanná legyen, mint Teremtője, akivel együtt sétált az Édenben. Tudást akart, de önmagából merítve, és nem Teremtőjéből. Megérezte a szerzés és birtoklás vágyát – és mert megtehette, hát szerzett és birtokolt. És csak utána döbbent rá, hogy ezzel elveszített mindent, vagy majdnem mindent.

„Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefa leveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak.” (Ter 3, 7) Életük folyamán először veszítették el biztonság-érzetüket. „Felnyílt a szemük”, így már nem Isten szerető tekintetében látták önmagukat, hanem saját összezavarodott „szemükön”, lelkükön keresztül. Rádöbbentek mezte-lenségükre és kiszolgáltatottságukra. Megtört bennük a mennyei harmónia, már nem uralták saját testüket, érzelmeiket, gondolataikat és vágyaikat sem.

Mindaz, ami addig a maga természetes rendjében működött, most összezavarodott, és ez szégyennel és félelemmel töltötte el őket. Uralkodni akartak, s most már magukat sem tudták uralni. Meg akarták ismerni a jót és a rosszat, de csak a rossz jött el hozzájuk, a jó eltűnt a szemük elől. „Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között.” (Ter 3, 8)

A Föld sáfára félelmében a fák között bujkál – milyen szomorú kép ez és milyen pontosan megmutatja, hová zuhantunk a bűn következtében!

A szerető Isten képe szinte jóvátehetetlenül összetörik. Isten többé nem Atya, aki felé feltétlen bizalommal lehetne fordulni. Távolivá, félelmetessé és fenyegetővé válik és mostantól kezdve az ember gyanakodva, önmagát féltve figyel Teremtőjére…

A kiűzetés

Bizonytalanság, félelem, az idegenné váló világ traumatizálja az első emberpárt. Az állatok már nem kedvesek, hanem elfutnak előlük, vagy éppen agresszívvá válnak jelenlétükben. Az időjárás bizonytalan – talán az eddigi dédelgető szellő és felfrissítő eső helyett égzengés és vihar dúl körülöttük. Lelkileg is „vakká válnak”, eltűnik a belső intuitív ismeretük környezetükről (például, hogy melyik étel ehető, stb).

Sajnos az első emberpár erre a nagy csapásra nem a bűnösség elismerésével, hanem a felelősség elhárításával válaszol. A férfi az asszonyra fogja a dolgot, az asszony pedig a kígyóra keni. Mintha nem is ők buktak volna el! Mintha csak valami véletlen baleset lenne, amibe önhibájukon kívül belekerültek! Milyen gyakori ez a viselkedés ma is! Milyen keveset tanultunk az azóta eltelt évezredek alatt!

A mai pszichológusok vagy regényírók sem tudnák jobban ábrázolni az elhárítás folya-matát, mint ahogy a Szentírás teszi a Teremtés könyvének lapjain:

„Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: „Hol vagy?” Ő így vála-szolt: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” De ő így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?” Az ember így válaszolt: „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.”Az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért ettem.”

Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” Az asszonyhoz pedig így szólt: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.”

Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3, 8-19)

Árván felnőni

Ha még mindig pszichológiai hasonlatot szeretnénk alkalmazni, azt mondanánk, hogy Ádám és Éva Isten elvesztésének tragédiájában lett hirtelen felnőtté. A kamaszkor drámai véget ért, s az első emberpárnak rá kellett jönnie, hogy elképzelése szinte isteni önmagáról mennyire téves volt.

Isten szomorúan látta, hogy az ember engedett a csábításnak és így elveszítette a vele való közösségét. Látta félelmét és elhagyatottságát a Kertben, ami megszűnt az ember számára Éden lenni. Látta hogy elbújt, ezért Ő indult keresésére. Talán bízott benne, hogy az ember felismeri bukását és bűnbánatot tart... de nem ez történt.

„De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: „Hol vagy?” Ő így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” De ő így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?” Az ember így válaszolt: „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.” Az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért ettem.” (Ter 3, 9-13)

Az ember – megint a felelőtlen kamasz-korból ismerős szituáció - nem vállalta tettéért a felelősséget, hanem az asszonyra mutogatott. Az asszony meg a kígyóra. (Ahogy mindmáig azzal kezdődnek a verekedések, hogy a másik visszaütött…) Mi történt volna, ha az első emberpár nem a félelem és a felelősség elhárításának útját választja? Ha még mindig hisz Isten szeretetében, aki megalkotta és az Édenbe helyezte őket? Nem tudhatjuk. Talán már képtelenné váltak a helyes felismerésre és bűnbánatra, mert megszűnt az a lelki kapcsolat, amelyik Istennel összekötötte őket, a nekik ajándékozott Szentlélek által. És vajon lehetséges-e a Szentlélek kegyelme nélkül helyes ismeretre és bűnbánatra jutni? Nem. Így van ez mindmáig. Most is Isten szeret előbb minket, bűnösöket, és ez ad lehetőséget a megtérésre. Ha a Teremtő nem akarná, nem is léteznénk. Ő igent mondott az életünkre, még mielőtt megfogantunk. Igent mondott, pedig előre tudta, hányszor fogjuk Őt megbántani viselkedésünkkel. És mégis újra és újra felkínálja a visszatérés, a bűnbánat és megújulás lehetőségét. Ő keres minket most is, mert mi is elbújunk, falakat építünk a szívünkbe, így védve magunkat a Szeretet kiszolgáltatottsága ellen. Isten azonban körüljár, azt kiáltva: „Hol vagy?!”

Ördögi sors

Lucifer azt remélte, hogy kitaszíthatja az embert az Életből anélkül, hogy neki ezért bármilyen felelősséget kellene viselni. Részben sikerrel is járt. Az ember szellemileg halottá vált, elveszítette a Teremtővel való közösségét.

A büntetés azonban a Föld őrzőjére, a bukás okozójára is kiterjedt. „Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján.” (Ter 3, 14)

A bukott angyalok is átok alá kerültek és elveszítették teljesen szabad mozgásukat és tökéletes hatalmukat az anyag fölött. Így is nagyon sok szellemi szabadságuk és hatalmuk maradt még – szellemi természetükkel közlekedhettek a felső világban, Isten trónja elé léphettek, vádolva az angyalokat és embereket, és képesek voltak közvetlenül manipulálni az anyagot. De már hozzá-tapadtak elválaszthatatlanul, angyali való-jukhoz képest hason csúsznak. Vágynak az Élet után de ez számukra már csak az anyagon keresztül hozzáférhető, de így sem lehet az övék. Amit eddig uraltak, az mostantól ellenséges elem számukra. Ha az anyag bármilyen formáját manipulálják, akkor megbetegítik, pusztítják azt – mert bennük már az elszakítottság, a halál munkálkodik.

A sátán vágyik az életre, és gyötrődik tőle. Jézus egyik példabeszédében ezt mondja: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres.” (Lk 11, 24) Egészen pontosan „amikor kiűzik” – mert magától nem megy ki -, akkor „víz nélküli”, azaz „élet nélküli” helyeken bolyong. Próbál megszabadulni gyötrődésétől, sóvárgásától az után, ami örökre elveszett, de nem tud (részben ez a pokol gyötrelme). Ezért végül mindig vissza akar térni, mert nyugalmat „nem talál, (ezért) azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. - Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt.” (Lk 11, 25-26) Az ember állapota olyan, mint azé a szellemi valóságé, amihez kapcsolódik. Ha az ördög kötözi meg, a pokol valóságában él, ha Isten gyermekévé lesz, akkor pedig a mennyek országának polgárává válik.

A bukott angyalok szellemi befolyása megmaradt és a bűn révén megerősödött az ember fölött. És mivel Isten az ember hatalmába adta a földet, a gonosz lelkek pedig mindmáig uralmuk alatt tartják az emberek sokaságát, így uralmuk alatt tartják a földet is. Ezért „maga a természet (is) sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8, 19) – mert csak általuk kerülhet ki az átok alól az áldás világába. Mindezt Isten bölcsessége rendelte így.

„A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” (Róm 8, 20-21)

Amikor Jézus megengedte, hogy a légiónyi démon a sertéskondába menjen, azok a meredekről a tóba rohantak és belefulladtak (Mk 5, 13). Ez az átok jele. A gonosz lelkek hatására mindmáig megvadulnak az állatok. (Ma, amikor ilyen erős a gonosz lelkek befolyása az egész élővilágra, ez megjelenik az állatok között is. Az etnológusok leírása szerint a vadon élő állatok napjainkban addig rájuk nem jellemző, agresszív viselkedés-formákat vesznek fel…)

A lázadó angyalok az ítélet következtében visszavonhatatlanul az anyaghoz kötődtek. Az Élet hordozói, a tündöklő szépségű angyalok a bukás után a halál, a széthullás katalizátorává lettek az élet minden területén…

Káin és Ábel

A bukott angyal azt remélte, hogy Isten végrehajtja az ítéletet az emberen, és így örökre eltörölheti vetélytársait. Nem így történt. Bár az emberpár elveszítette Isten boldogító közelségét, s életüket a halál felé tart, de mégis életben maradtak, sőt, Isten nem vonta meg gondoskodó szeretetét tőlük: „Az Úristen pedig bőrből ruhát készített az embernek és feleségének, s felöltöztette őket.” (Ter 3,21)

A sátán nem akarta, hogy Isten áldása valósággá legyen. Isten ugyanis az ember teremtésekor ezt mondta:

„Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Azután ezt mondta Isten: „Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden zöld növényt táplálékul adok.” Úgy is történt. Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Este lett és reggel: a hatodik nap. (Ter 1, 28-31)

(Csak érdekességként jegyzem meg, hogy egészen a vízözönig az embernek csak a növények elfogyasztására volt engedélye. Valószínűleg ennek ellenére ettek húst is, ez hozzátartozott bűneik sokaságához. Az állatok fogyasztásának a tilalma a vízözön után megszűnik, Isten engedélyezi bizonyos állatok húsának evését, meghatározott körülmények között, majd Jézus később teljesen eltörli a korlátokat. Még hozzátehetjük ehhez, hogy gumós zápfogunkból következőleg „gyárilag” mindenevők vagyunk…)

Lucifer felismerte annak veszélyét, hogy az ember megsokasodik a földön és Isten népévé lesz. Ezért csírájában akarta elfojtani ezt a folyamatot. Azt gondolta, hogy ha Istent nem tudta rávenni arra, hogy elpusztítsa saját teremtményét – emiatt igazságtalansággal és szószegéssel is vádolja Őt -, akkor az embereket veszi rá arra, hogy elpusztítsák önmagukat! (Isten válasza a sátán vádjára majd az Ő önkéntes áldozata lesz, amelyben egyszer s mindenkorra igazságot szolgáltat mindenkinek.)

Milyen szomorú történet – a világtörténelem első családjában máris testvérgyilkosság történik! Igen, a sátán azt reméli, hogy ha a testvérek egyike megöli a másikat, akkor Isten – a gyilkosság tilalma miatt – majd halálra ítéli a másikat. Azt reméli, hogy ez így történik, a szülők pedig elkeseredésükben elutasítják a termékenység útját, s így kihal az emberiség!

Mesterkedése először sikeresnek tűnik. Ráveszi Káint, hogy irigyelje testvérét és ne bízzon Isten szeretetében, aki akkor is látja és értékeli áldozatát, ha ennek nem adja látható jelét. Féltékeny indulatában Káin megöli Ábelt.

„Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Káint, és így szólt: „Isten segítségével embert hoztam a világra.” Aztán újra szült: Ábelt, a testvérét. Ábel juhpásztor lett, Káin pedig földműves.

Bizonyos idő elteltével történt, hogy Káin a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Káinra és áldozatára azonban nem tekintett. Ezért Káin nagyon haragos lett és lehorgasztotta fejét.

Az Úr szólt Káinhoz: „Miért vagy haragos és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?

Káin közben így szólt testvéréhez, Ábelhez: „Menjünk a mezőre!” Amikor pedig a mezőn voltak, Káin rátámadt testvérére, Ábelre, és agyonütötte.

Ekkor az Úr megkérdezte Káint: „Hol van a testvéred, Ábel?” Ő így válaszolt: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?”

Erre ő ezt mondta: „Mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön.”

Káin így szólt az Úrhoz: „Túl nagy a büntetésem ahhoz, hogy el tudjam viselni. Lám, ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled, hontalan és bujdosó leszek a földön, s bárki, aki rámtalál, megölhet.”

Az Úr azt válaszolta: Semmi esetre. Aki Káint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia. Az Úr jelet tett Káinra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje. Káin azonban elbujdosott az Úr színe elől, és Nod földjén, Édentől keletre telepedett le. (Ter 4, 1-16)

Káin nagy hibát követett el, amikor nem bízott Istenben - hogy az Úr szereti őt akkor is, ha ezt épp külső jelek nem igazolják. (Nekünk is keresztül kell mennünk ezen a próbán.) Hagyta, hogy érzelmei vezessék, ami aztán féltékenységhez, gyűlölethez és bosszú-vágyhoz vezetett. Végül megölte testvérét és barátját, akivel együtt nőtt fel szülei színe előtt. A sátán győzelem-táncot járt, mert azt hitte, ezzel a gyilkossággal véget vetett az emberi nem történetének. Tudta, hogy Isten igazságos, ezért azt remélte, hogy Káinnak halállal fizet testvére megöléséért. (Azt elképzelni sem tudta, hogy az Úr végül önmaga feláldozásával fizeti meg a bűn zsoldját…)

Az események így tehát nem úgy alakultak, ahogy ezt az ördög akarta. Ennek oka pedig az, hogy nem értette Isten természetét. Mivel ő gyűlölte az ellene szegülőket és mindenkin uralkodni akart, azt gondolta, Isten is így érez, és elpusztítja Káint. Isten azonban szerette Káint és megkímélte életét. Ezzel megmaradt a remény Ádám és Éva számára is, akik újra gyermeket vállaltak…

A sátán számára világossá vált, hogy terve elbukott, az ember megmarad és megso-kasodik. Ezért új utakat keresett, hogy lázadása és győzelme örökre fenn-maradhasson. Úgy döntött, hogy az ember „felhasználásával” építi ki birodalmát és így fog uralkodni a Földön. Ezzel fogja bebizonyítani Isten tervének és művének kudarcát, s így fog végleg felülkerekedni rajta.

Ennek a döntésnek a következménye már Bábel istenkísértő tornya is, és ez az ördögi terv az antikrisztusi birodalomig húzódik…

A vádolás mestere - Jób példája

A sátán megértette, hogy nem tudja megakadályozni az emberi faj megsokasodását a földön. Gyűlölködő természetéből fakadóan azt azonban nem tudta megállni, hogy ne vádolja állandóan az embereket Isten előtt.

Ne felejtsük el, hogy ekkor a Vádoló még nem volt kivetve a mennyek országából! Így „szabad bejárása volt” Istenhez és bőven élt is ezzel, hiszen az emberek vádolásán keresztül mindig magát Istent vádolta! (Mint ahogy ez a természetük ma is azoknak, akik nem képesek elismerni hibáikat.)

Jób története bemutatja nekünk a sátán munkáját. Először azzal vádolja Jóbot, hogy csak azért szereti Istent, mert az nagy vagyonnal és szép élettel ajándékozta meg. Amikor azonban Jób a sátán mesterkedése miatt elveszíti mindenét és mégis kitart az Úr mellett, a vádoló ismét Isten elé járul:

„Történt egy napon, hogy az Isten fiai fölkerekedtek, és az Úr színe elé járultak. Közöttük volt a sátán is.

Ekkor az Úr így szólt a sátánhoz: „Honnét kerülsz ide?”

A sátán azt felelte az Úrnak: „Szerte bebarangoltam a földet és kószáltam rajta.”

Erre az Úr megkérdezte a sátánt: „Észre-vetted-e szolgámat, Jóbot is? Mert nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen, derék ember, féli az Istent és kerüli a rosszat. Még mindig kitart feddhetetlenségében. Hiába ingereltél föl, hogy tegyem tönkre!”

A sátán ezt válaszolta az Úrnak: „Bőrért bőrt! Az életéért mindenét odaadja az ember, amije csak van. Emeld csak rá kezedet, és nyúlj a csontjához és húsához! Szavamra, szemtől szemben fog majd káromolni!”

Ekkor az Úr azt mondta a sátánnak: „Nos, a kezedbe adom, csak az életét kíméld!” A sátán eltávozott az Úr színe elől. Jóbot rosszindulatú fekéllyel sújtotta tetőtől talpig. Ez hamuba ült, s egy cserépdarabot vett a kezébe, hogy azzal vakargassa magát.

A felesége meg így beszélt hozzá: „Még mindig kitartasz feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!”

Ő azonban így válaszolt neki: „Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” Mindamellett nem vétkezett Jób az ajkával. (Jób 2, 1-10)

Láthatjuk, hogy még Jób felesége is a Vádoló útjára lépett és azt mondta: Átkozd meg Istent és halj meg! Ez a sátán akarata, ezt akarja elérni mindannyiunknál!

Jób azonban nem tette ezt. A sátán ezért még fokozta a nyomást. Megérkeznek Jób barátai, akik értetlenül állnak a szörnyű csapás előtt. Tanácstalanságukban ők is a vádoló ihletése alá kerülnek és Jóbot vádolják. Elifáz – az egyik „barát” – így beszél barátjához, önkéntelenül is felfedve az ördög mes-terkedését:

„Valami lehelet suhant át arcomon, és az égnek állt minden hajam szála. Ott állt valaki, arcát nem vettem ki, ott állt egy alak a szemem előtt, és hallottam suttogó beszédét: Lehet-e az ember Isten előtt igaz? Állhat férfi tisztán alkotója előtt? Azokban sem bízik, kik szolgálnak neki, angyalaiban is lel kivetni-valót. Hát akkor azokban, kik viskókban laknak, kiknek alapjául a föld pora szolgál, kiket összenyomhat, akár egy molylepkét? Reggeltől estéig tönkreveri őket, eltűnnek örökre, és ki gondol rájuk?” (Jób 4, 15-20)

Jób azonban kitart ügye mellett, hisz a maga ártatlanságában és Isten szeretetében. Nem törik meg a folyamatos vádolás súlya alatt. Türelemmel fogadja állapotát, de sem Istent, sem önmagát nem vádolja. Szavai a minden sötétséget legyőző remény szavai. Hiszi, hogy Isten ítélete jobb neki, mint az emberek ítélete, minden körülmények között az Úrba veti bizalmát: „Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent. Látni fogom, s ő a pártomon lesz, kit szemem lát, az nem lesz majd idegen, vágyódás tölti el vesé-imet. Ti azt gondoljátok: „Hogyan üldözzük, hogy leljük meg benne a dolog gyökerét?” De a kard élétől mégiscsak féljetek, mert a bűnök ellen harcra kél a harag. Vegyétek észbe: Él még az ítélő!” (Jób 19, 25-29)

Jób megvallja Istenbe vetett bizalmát és nem engedi, hogy egy hamis, gonosz istenkép megrontsa kapcsolatát az Úrral. Így kell ne-künk is tennünk, ha győztesek akarunk lenni.

„Jób életének következő szakaszát az Úr jobban megáldotta, mint a korábbit. (…) öre-gen és az élettel betelve halt meg.” (Jób 42,12; 17)

Ez a történet azt is megmutatja, hogy nem szükségszerű a bukásunk! Az Istennel egyesült emberi élet kiállhat minden kísértést és győztes maradhat minden munkájában!

Igaz, hogy az Ószövetség minden nagy alakja elbukott. A sátán jogosan büszkél-kedhetett azzal, hogy minden embert az uralma alatt tud tartani. Az idők be-teljesedésekor azonban minden megváltozott! Eljött Jézus és minden kísértés között, még a halála árán is – bár Ő bármikor megmenthette volna magát, hisz hatalma volt rá – fenntartotta a szeretet kötelékét az Atyával. Megtört a sátán hatalma, elbukott a vádoló és az emberek lehetőséget kaptak rá, hogy újra Isten gyermekeinek szabadságában éljenek!

(Részlet Sípos (S) Gyula: angyalok, ördögök, emberek című művéből. A könyv megrendelhető honlapunkon: http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/egyeb-kiadvanyok/264--angyalok-oerdoegoek-emberek-2009 -, vagy az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.)