A Szentatya lemondása rendkívüli alázatról tesz tanúságot
„Alázatos munkás vagyok az Úr szőlőskertjében”, „bocsánatot kérek minden hibámért”. Nyolc év telt XVI. Benedek e két kijelentése között. Mindkét alkalommal bátorság és alázat tükröződik szavaiból. Ez a két erény látszólag távol áll egymástól, azonban – és Benedek pápa erről tanúságot tesz – a keresztény ember életében ezek természetszerűleg és finoman összefonódnak. Másrészről, az alázathoz bátorság kell, mert az „alázat mindenekelőtt igazság”. Ez az erény – állapítja meg a Szentatya –, „nem volt ott a kereszténység előtti erények között”. Ez „új, Krisztus követéséből fakadó erény”.
„A másik ember elfogadása, aki talán nagyobb nálam, éppen a realizmust és az igazságszeretetet feltételezi. Feltételezi, hogy elfogadom saját magamat úgy, ahogy Isten elgondolt, úgy, ahogy vagyok, a korlátaimmal, és ily módon, a saját nagyságomban.”
„Önmagam és a másik ember elfogadása összetartozik" – mutat rá a pápa, és hozzáteszi: a mindennapos „kis megaláztatások mindannyiunkat segítenek, hogy felismerjük a ránk vonatkozó igazságot, és így szabadok legyünk a büszkeségtől, amely az igazság ellen van, és nem tud minket jóvá és boldoggá tenni.”
„Elfogadni és megtanulni ezt, és így megtanulni elfogadni az én helyemet az Egyházban, az én kis szolgálatomat, amely nagy Isten szemében. És éppen ez az alázat, ez a realizmus teszi szabaddá az embert.”
„Ha arrogáns vagyok, ha büszke vagyok – figyelmeztet XVI. Benedek –, akkor mindig tetszeni szeretnék, és ha nem sikerül, akkor nyomorúságos, boldogtalan vagyok, és mindig azon kell fáradoznom, hogy megfeleljek a másiknak.”
„Amikor ellenben alázatos vagyok, akkor szabad vagyok arra is, hogy az általános véleménnyel, mások gondolatával ellentétesen cselekedjek, mert az alázat erre képessé tesz, megadja hozzá az igazságból fakadó szabadságot. Kérjük így az Úr segítségét, hogy valóban az Egyház közösségének építői legyünk”.
Magyar Kurír
(lt)
