Cigányélet - A lomi
Ha valami „rendes magyar ember” csinálná, azt mondanánk, milyen ügyes vállalkozó, sőt, jó erkölcsű, a jövőre is gondoló környezetvédelmi szakember, aki kigyűjti az újrahasznosítható anyagokat a szemétből, szétválogatja fajtájuk szerint és elszállítja feldolgozásra, így többszörösen is hasznot hajtva hazánknak.
Ha azonban ugyanezt egy cigány ember (bővebben, hogy értsük a súlyát: cigány nemzetiségű magyar ember) teszi, akkor ő csak „lomizik”.
Tizennégyen élnek a házban. A szülők, a gyerekeik, illetve a legnagyobb gyerekek házastársai és gyerekeik (az unokák). A családfő azt mondta az egyik beszélgetésünkkor: 12 éve nincs munkám. Dehogy nincs – de már ő is úgy látja magát, ahogy a többségi társadalom. Pedig!
Lomizásból élnek, az pedig kemény munka, többféle értelemben is. Korán reggel fel kell kelni és kimenni oda, ahol épp lomtalanítás van. Mennek, ahányan csak tudnak. Amikor odaérnek az első kupachoz, egy asszony vagy lány kiszáll, otthagyják és mennek a következőhöz, hogy ott is kitegyenek egy embert. (Több család is szeretne megélni a lomiból, aki előbb odaér, azé a kupac…). Aki kiszállt, az kiválogatja a kidobott holmikból a hasznosíthatót – és ehhez érteni kell ám! -, aztán ül és türelmesen várja, hogy megérkezzen a kocsi. Közben tűrnie kell az arra járók lenéző pillantásait. Jó esetben csak elmennek mellette, esetleg egy lenéző pillantással jutalmazva munkáját – melyikünk bírná sokáig? – rossz esetben még azt is elvinnék, amit ő már kigyűjtött. Mert hát a magyar ember szerint az jár neki (miért is?). Azt se kellemes hallgatni, szó nélkül tűrni (már ameddig lehet), amikor beszólnak: „Na, már megint kukáznak a cigányok!” (Sőt még olyat is hallottam, hogy valaki nem rakta ki addig a számára hasznavehetetlen kacatokat, amíg a lomizók arra jártak, mert "kidobni kidobom, de a cigányoknak nem adom oda!".)
Amikor aztán megérkezik az autó, felpakolják a kigyűjtött dolgokat és mennek tovább és a következő szabad helyen megint kiteszik a lányt – és kezdődik minden elölről, amíg csak van mit gyűjteni.
Ha jó napjuk van, akkor találnak elég anyagot. Ha nincs, még a benzin ára se jön be – mégis menni kell, mert nincs más. De ha csak ez lenne a baj!
Ha rendőr meglátja őket, azonnal leállítja az autót és már igazoltat is. „Úgy higgyed el, mindig találnak valamit, amiért megbüntethetnek. Addig keresnek, amíg valamit találnak és már fizethetek is!” – a férfi keserűsége érthető, még ha túloz is (ki tudja?). Tovább rontja a helyzetet, hogy ma már sok településen nem is teszik közzé (titkolják) az információt, hogy mikor lesz lomtalanítás – kinek jó ez? Annak, aki ebből is pénzt csinál.
Az is előfordul, hogy a „jó szomszédok” feljelentik a lomizókat, hogy rendetlenség van a háznál, az udvaron – ami egyébként érthető, hiszen ott válogatják szét a begyűjtött hulladékot. Kijön az önkormányzati alkalmazott – és bírságol. A család vagy ki tudja fizetni a pénzt, vagy nem, de mindegy is. Új feljelentés, újra jön a hatósági ember és megint bírságol, mert valahol csak el kell végezni a szétválogatást, tehát az udvar újra rendetlen. A hatósági ember kihívja a rendőrséget – ezzel aztán egy új szintre, bírósági szakaszba kerül az ügy. Most már járhatnak a bíróságra is, ami időbe, pénzbe kerül – és mindez miért? Nem egyszerűbb lenne helyi szinten megoldani a dolgot. Esetleg az udvar egy részét elkülöníteni és oda engedélyt adni, telephelyként, a feldolgozásra? Egy érdi családnál öt éve húzódik egy ilyen ügy és még mindig nincs vége! Most első fokon elítélték őket – talajszennyezésért -, amit ők megfellebbeztek. Ha másodfokon is elítélik őket, akkor mehetnek a börtönbe… (Milyen abszurd helyzet: azzal vádolják a cigányokat, hogy nem akarnak dolgozni. Ezek akarnának, de segítség, megoldás helyett a börtön vár rájuk egy olyan eljárás-sorozat végén, amiben szinte mindenki ellenük munkálkodik. Így aztán „börtönviselt cigány” lesz belőle, akiről már így beszélnek: „ugye megmondtam!”.)
Ellentét van a szeméttelepek tulajdonosai és a lomizók között is. A szeméttelep azt szeretné, ha válogatás nélkül hozzá kerülne minden és ő csinálhatna pénzt a nála kiválogatott anyagokból. Keres így is rajta – a tároláson túl – mert ő is enged be, természetesen csak pénzért, guberálókat a telepre. Fizetni előre kell – ha nem találsz semmit, az a te bajod. A cég (embere) mindenképpen jól jár, de hát még jobban akar…
Így áll elő az a helyzet, hogy bár mindenkinek az lenne az érdeke, hogy ezek a családok lomizhassanak, mégsem akarja senki. Nem akarják a lakosok, mert állítólag a lomizók széthányják a kitett dolgokat. Biztos ilyen is van, bár az általam ismert családok esküsznek rá, hogy ők mindent rendben hagynak, épp azért, hogy senki se szólhassa meg őket. Nem akarja az önkormányzat (vajon miért?), amely még a lomtalanítás időpontját is eltitkolja, ha lehet. Nem akarja a szemétszállító cég és a telep tulajdonosa, dolgozói sem, mert ők szeretnék a plusz pénzt megkapni. A rendőrség is zaklatja őket – talán a közend megzavarásától félnek? Ki tudja.
Én bizony épp fordítva állnék a dologhoz. Bátorítanám, ösztönözném ezt a munkát - hiszen minél több hulladékot újrahasznosítanak, annál jobb mindannyiunknak -, segítenék, hogy ezek az emberek tisztességes vállalkozó embereknek érezhessék magukat, kedvezményes adózási lehetőséget biztosítanék, megbecsülném őket, stb.
Ha most jogszabályokkal ellehetetlenítik, zaklatással kiszorítják őket ebből a munkából is, akkor mi marad? Miből fog megélni ez a tizennégy fős család? Meg a többi? És vajon jogosan szidjuk-e majd utána őket, hogy „ezek csak a segélyből akarnak megélni”?!
Sípos (S) Gyula
