Milyen magasra nőhetnek a fák és miért nem tovább?
A világ legnagyobb (ismert) kolosszusa, az észak-kaliforniai Redwood Nemzeti Parkban található parti mamutfenyő, Hyperion 116 méteres magasságával hórihorgasabb, mint a New York-i Szabadság-szobor, akkora, mint egy 35 emeletes épület. Ráadásul még most is cseperedik, mivel (a becslések szerinti 600 és 800 év közötti korával) még élete derekán sem jár, merthogy a parti mamutfenyők akár több mint 2000 évig is eléldegélhetnek.
Még 2006-ban fedezte fel a világrekordert két természettudós, amikor újra fellángolt a biológusvita, vajon meddig nőhetnek a világ legtermetesebb növényei, a fák? Azt tudták, hogy nem az égig, és a fizikai-biológiai határokat számba véve végül a tudományos konszenzus 122-130 méter magasságok között állt meg. Most legalábbis úgy tudjuk, ennél magasabbra egyszerűen nem nőhet semmiféle növény a Földön. És nem azért, mert a fatörzsek cellulóz és lignin anyaga nem bírná tovább a terhelést.
Az éltető napfényhez jutásért folyamatos verseny zajlik. 116 méteres magasságával Hyperion elég közel került az álomhatárhoz, fiatalabb korában akár 25 centimétert is nyúlt évente, ma már csak pár centiméternyit, azt is hosszú évek alatt. És ez nem is fog sokat változni, a fizikai törvényei, a gravitációt legyőző kapilláris szívóhatás ugyanis nagyjából ennyit enged.
Nagyon leegyszerűsítve: hiába nő magasabbra és kap több napfényt, ezáltal több energiát, az is igaz, hogy minél sudárabb egy fa, annál nehezebbé válik a víz (és a benne oldott tápanyagok) felszívása a gyökerektől a fa törzsén át a levelekhez. Az egész vízkörforgást a levelek vízpárologtatása hajtja (transzspiráció), ez a vízveszteség hozza létre azt az ozmotikus szívóhatást, ami felfelé húzza a vízoszlopot a fatörzs szállítószöveteiben (xilém) és folyamatosan pótolja a fotoszintézissel elpárologtatott vízmennyiséget. Egy másik hajtóerőt a talajnedvesség magas oldottanyag-tartalmának nyomóereje adja, ami miatt a víz szintén ozmózissal belép a gyökérbe, és felfelé nyomja a nedveket a levelek felé. Egy bizonyos magasság fölött azonban a szívó- és nyomóerők már képtelenek legyőzni a gravitációt és eljuttatni a gyökerekből felvett vizet a lombkorona legtávolabbi részeihez.
Mint egy túl magasra épített felhőkarcolóban, ahol nem elegendő a szivattyúk teljesítménye. Valahol 122-130 méter magasság között érnek el a felső limithez a világ legnyúlánkabb fái, amelyek naponta több ezer liter vizet fogyasztanak, a felső levelek azonban mégis vízhiányban szenvednek, olyan szárazak, mintha égi sivatagba nyúlnának. Nem véletlen, hogy a mamutfenyők – és más magas fák is – felül mind elvékonyodnak.
Habár alaposan dokumentálták, a világ legmagasabb fája, Hyperion (egy görög mitológiai titán után) pontos helyét jótékony homály fedi. Annyit azért elárultak, hogy egy lejtőn meredezik és rendkívül filigrán, törzsének átmérője alig több mint 4,94 méter. Ennél többet nem árult el a két felfedező, Chris Atkins és Michael Taylor ragaszkodnak az inkognitóhoz, a kiemelkedő parti mamutfenyő (Sequoia sempervirens) jól felfogott érdekében. Nem szeretnék, ha turistautak és -hadak zaklatnák, szennyeznék a kivételes ritkaságot és kényes környezetét.
Nem úgy egy másik rekorder, a 31 méter kerületű Sherman tábornok fája (General Sherman Tree), ami nem parti, hanem egy óriás (vagy hegyi) mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum). A szalutáló matuzsálem „csak” 84 méter magas, viszont a világ legtestesebb törzsű és legtöbbet nyomó fája címével büszkélkedhet. Közel 1487 köbméteres törzse körülbelül 6167 tonnát nyom, szolgálati őrhelye pedig nyilvános: a kaliforniai Sierra Nevada hegységben elterülő Sequoia Nemzeti Parkban az Óriás erdőben (Giant Forest) található. Kora is tekintélyt parancsoló, mivelhogy 1800–2700 évesre becsülik. 1931-ben, a közeli General Grant (Grant tábornok) fával való összehasonlítást követően vette át „a legmagasabb fák elit hadtestének” irányítását. Nevét William Tecumseh Sherman (szintén) amerikai polgárháborús tábornokról kapta, amit makacsul megőrzött azután is, hogy 1886 és 1891 között egy utópista szocialista közösség ideiglenesen Karl Marxra keresztelte el a fát.
De a világ legnagyobb élőlénye mégsem valamelyik mamutfenyőfaj, hanem egy rezgő nyárfacsoport, az Utah állambeli Wasatch-hegységben, és a Pando (latinul „szétterjedek”) becenevet kapta a keresztségben. 1976-ban azonosította két amerikai botanikus és meglepve tapasztalták, hogy A Pando 47 ezer, azonos genetikai kóddal és közös, összekapcsolódó gyökérzetű fából álló, önálló növényentitás, amelynek pandófái alapvetően egymás klónjai.
Úgy fejlődnek, hogy a fák szárai akár harminc méterre is elnyúlnak az eredeti fa tövétől, majd periodikusan gyökeret eresztenek, új, genetikailag azonos, egymáshoz kapcsolódó fákat hozva létre. Nem teljesen ismeretlen a szaporodásnak ez a formája (vegetatív szaporodás), például az eper és sok más növény is ehhez hasonlóan sokasodik. Ám az biztos, hogy a szamócák nem 106 hektárt laknak be és nem érik el a 80 ezer (!) éves kort, mint a Pando, aminek össztömege nagyjából megegyezik az egy szál magában álló Sherman tábornokéval.
Magyarországon sem nőnek az égig. A legnagyobb törzskerületű, legtestesebb fa a Pörbölyi Titán, egy több mint 12 méteres körméretű somoros fekete nyár, ami körülbelül 100 éve volt magonc a Gemenci-erdőben, a Móricz-Duna partján. A jelenleg ismert legmagasabb pedig egy amerikai duglászfenyő a Zemplénben, Háromhuta közelében, 55,2 méter magasságával 2020-ban orozta el a címet a somogy megyei Iharosberény melletti erdőben álló 51 méter magas fajtársától. Még mielőtt lefitymálnánk őket: egy tízemeletes panelépület magassága 32-35 méter, ezért mindkét fa könnyedén uralná bármelyik magyar lakótelep látképét.
(index.hu)
