Jézus Krisztus mennybevételének rendkívüli jelentőségéről
Jézus Krisztus életéről gondolkodva újra és újra végig kell elmélkednünk feltámadásának és mennybe fölvételének mély titkait is. Nem véletlen, hogy Márk az evangéliumának utolsó mondataiban a feltámadás és mennybemenetel jelentőségéről ír, összekapcsolva azt a keresztények küldetésével és csodás tetteivel: „Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölvétetett a mennybe, és ül az Istennek jobbja felől. Azok pedig elmentek és hirdették az igét mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette.” (Mk 16, 19-20)
Most már azt is megérthetjük, miért mondhatta Jézus azt, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.” (Jn 14, 6) Hiszen ez a mondat olyan radikális, hogy aki ezt állítja magáról – mármint azt, hogy egyedül csak ő tudja a biztos utat, sőt, ő maga az út és egyedül csak rajta keresztül lehet eljutni Istenhez -, az vagy teljesen bolond, vagy mélységesen öntelt… esetleg igazat mond….
Jézust sokan tartották bolondnak, még rokonai is azt hitték, hogy megőrült, de ő megmutatta, hogy nagyobb bölcsességgel és mélyebb Isten- és emberismerettel rendelkezik, mint bárki más. Életét és tanítását szemlélve azt is látjuk, hogy nem hogy öntelt nem volt, hanem épp ellenkezőleg, emberszeretetben, szolgálatban alázatosságával felülmúlt mindenkit. Mivel pedig bűntelen életet élt és a gonosz lélek semmilyen módon sem tudta megrontani, ezért akik vele és benne élnek – mint Krisztus Testének tagjai és a Szentlélek templomai -, azoknak valóban szabad utuk van Istenhez, mennyei Atyánkhoz.
Újra leírom: ez a legradikálisabb változás az emberiség történetében! Az Atya-Fiú-Szentlélek Szentháromságába bekerült – szétválaszthatatlanul – az ember Jézus Krisztus, és vele együtt mi is ott ülhetünk az Atya jobbján. „Testvéreim, Krisztus vérének erejében megvan tehát a reményünk arra, hogy beléphetünk a Szentek Szentjébe. Ez az új életút, melyet a függönyön, vagyis tulajdon testén keresztül nyitott nekünk.” (Zsid 10, 19-20)
Isten országának valósága, Krisztus kijelentéseinek igazsága azóta sokszorosan igazolódott a történelemben, és különösképp az Egyház történetében.
Igazolódott a történelemben oly módon, hogy Krisztus népe elkezdte hosszú vándorútját a századokon át, s közben jelentősen átalakította a kultúrát és társadalmat. Eljött az idő, amikor már nem lehetett amfiteátrumokban gyilkosságokat rendezni az emberek szórakoztatására, egyre jobban visszaszorultak a rabszolgaság különböző formái, az emberek közötti, és törvény előtti egyenlőség bibliai igazságai legalább papíron, törvénybe foglalva megjelentek, A keresztény kultúrkörben kialakulhatott a mai értelemben vett kultúra és tudomány, amely a problémák okait keresi és gyökerében akarja orvosolni a bajt, visszaszorult a mágikus, babonás gondolkodás – és még hosszan sorolhatnánk. Természetesen ez soha nem volt egyenes vonalú fejlődés, nagy előre törések és nagy visszaesések követhették egymást, a XX. század pedig mindkettőre jó példákat tud adni. Az azonban mégis tagadhatatlan, hogy Isten országának kovásza hatalmas, és pozitív irányú változást hozott az emberek életébe.
Jézus Krisztus ígéretei valósággá váltak és igazolódtak az Egyház életében is. Nem volt azóta olyan nemzedék, amelynek életében ne születtek volna Istennek nagy emberei, akik az élet valamely területén felragyogtatták Krisztus igazságát. Pio atya Krisztus sebhelyeit hordozta testében, és belelátott a lelkekbe, Teréz anya a szegények felé fordult hősies szeretettel, Don Bosco a fiatalokat nevelte, de közben imái hatására meggyógyultak a betegek… az egyik prédikált, a másik szervezett, a harmadik halálig ellenállt a gonosznak, a negyedik beteget ápolt, az ötödik közösséget hozott létre – s mind példát adtak, hogy lehetséges másképp, szebben, jobban élni, hogy létezik egy ország, ahol a Szeretet az Úr, ahogy azt Jézus Krisztus nekünk megmutatta… „Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind igen lett őbenne. Ezért az ámen is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére. Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s foglalóként a Lelket adta szívünkbe.” (2Kor 1, 20-22)
Részlet Sípos (S) Gyula: Jézus Krisztus élete című könyvéből. Lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12224-jezus-krisztus-elete
