XIV. Leó pápa: Az irgalom menti meg a világot
Március 28-án délután, monacói apostoli látogatásának utolsó programjaként a Szentatya a II. Lajos Stadionban mutatott be szentmisét. Megérkezésekor egy golfkocsival körbejárt a hívek között. Ezt követte az eucharisztikus ünneplés, melynek végén Dominique-Marie David érsek mondott köszönetet a pápának a Monacói Hercegségben tett látogatásáért. Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Az imént hallott evangélium (vö. Jn 11,45–57) arról szól, hogy kegyetlen ítélet születik Jézus ellen. A szöveg ugyanis azt a napot beszéli el, amikor a főtanács tagjai „megegyeztek abban, hogy megölik őt” (Jn 11,53). Miért történik ez vele? Azért, mert feltámasztotta Lázárt a halálból; mert életre keltette barátját, akinek sírjánál sírt, osztozva Márta és Mária fájdalmában. Éppen Jézus, aki azért jött a világba, hogy megszabadítson bennünket a halál ítéletétől, halálra ítéltetik. Ez nem végzetszerűség, hanem egy tudatos és megfontolt döntés eredménye.
Kaifás és a főtanács ítélete ugyanis politikai számításból fakad, melynek alapja a félelem: ha Jézus továbbra is reményt adna, a nép fájdalmát örömmé változtatva, „jönnek a rómaiak”, és elpusztítják az országot (vö. Jn 11,48). Ahelyett, hogy a Názáretiben a Messiást, a várva várt Krisztust ismernék fel, a vallási vezetők fenyegetést látnak benne. Látásmódjuk annyira eltorzul, hogy éppen a törvénytudók szegik meg a törvényt. Elfelejtik az ígéretet, melyet Isten adott népének, meg akarják ölni az ártatlant, mert félelmük mögött a hatalomhoz való ragaszkodás áll.
Ha azonban az emberek elfelejtik a törvényt, amely azt parancsolja, hogy ne ölj, Isten mégsem felejti el az ígéretét, mely a világot az üdvösségre készíti elő. Gondviselése ezt a gyilkos ítéletet a legnagyobb szeretet szándékának kinyilvánításává teszi: bármennyire gonosz is, Kaifás „prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg” (Jn 11,51).
Így két ellentétes mozgás tanúi vagyunk: egyfelől ott van Isten kinyilatkoztatása, aki mindenható és szabadító Úrként mutatja meg arcát, másfelől a hatalomgyakorlók rejtett cselekvését látjuk, akik gátlástalanul készek ölni. Nem ez történik ma is? Metszéspontjukban Jézus jele áll: az életadás. Ez a jel elővételezve megmutatkozik a feltámasztott Lázárnál – legutolsó próféciájaként annak, ami Krisztussal történik majd kínszenvedésében, halálában és feltámadásában.
Ebben a húsvétban a Fiú a Szentlélek erejével véghez viszi az Atya művét: ahogyan kezdetben Isten életet adott a semmiből, úgy az idők teljességében minden életet megvált a teremtést romboló haláltól.
Ebből a megváltásból fakad a hit öröme és tanúságtételünk ereje minden helyen és minden időben.
Jézus története ugyanis magában foglalja mindannyiunk történetét, a legkisebbektől és az elnyomottaktól kezdve:
ma is mennyi számítás történik a világban ártatlanok megölésére; mennyi hamis indokot hoznak fel, hogy elsöpörjék őket!
A rossz makacs jelenlétével szemben azonban ott áll Isten örök igazságossága, amely mindig kiszabadít bennünket sírjainkból – mint Lázárt –, és új életet ad nekünk.
Az Úr megszabadít a fájdalomtól, és reményt ébreszt bennünk; átalakítja a szív keménységét, a hatalmat szolgálattá változtatja, miközben kinyilatkoztatja mindenhatóságának valódi nevét: irgalom.
Az irgalom menti meg a világot: gondoskodik minden emberi életről, a fogantatás pillanatától egészen az elmúlásig, az élet minden törékenységében.
Amint Ferenc pápa tanította, az irgalmasság kultúrája elutasítja a leselejtezés és eltaszítás kultúráját.
A próféták imént hallott szavai tanúsítják, miként valósítja meg Isten üdvözítő tervét. Az olvasmányban Ezekiel meghirdeti, hogy az isteni mű szabadításként kezdődik (Ez 37,23), és a nép megszentelésében teljesedik ki (vö. Ez 37,28): a megtérés útja ez, éppen olyan, mint amelyen a nagyböjtben járunk. Ez nem egyéni vagy magánügy, hanem mindenkit bevonó kezdeményezés, amely átalakítja Istennel és embertársainkkal való kapcsolatainkat.
A szabadulás mindenekelőtt a „tisztátalan bálványoktól” való megtisztulás formáját ölti (Ez 37,23). Melyek ezek? Ezzel a kifejezéssel a próféta mindazokra a dolgokra utal, amelyek rabságba döntik a szívet, megveszik és megrontják azt. A „bálvány” (idolum) szó jelentése „kicsiny képzet”, vagyis olyan beszűkült látás, amely nemcsak a Mindenható dicsőségét kicsinyíti le – tárggyá téve őt –, hanem az ember értelmét is. A bálványimádók tehát rövidlátó emberek: azt nézik, ami elbűvöli szemüket, és elhomályosítja látásukat. És így éppen e föld nagy és jó dolgai válnak bálványokká, a rabság formáivá, nem azok számára, akik nélkülözik őket, hanem azok számára, akik telhetetlenül halmozzák, miközben felebarátjukat nyomorban és szomorúságban hagyják. A bálványoktól való megszabadulás tehát szabadulás attól a hatalomtól, amely uralkodássá vált, a gazdagságtól, amely kapzsisággá fajult, és a szépségtől, amely hiúsággá torzult.
Isten nem hagy el bennünket ezekben a kísértésekben, hanem a gyenge és szomorú ember segítségére siet, aki azt hiszi, hogy a világ bálványai adnak neki életet.
Amint Szent Ágoston tanítja: „az ember akkor szabadul meg uralmuktól, amikor hisz abban, aki az ember felemelése végett nagy alázatosságról adott példát” (Isten városáról, VII, 33). Ez a példa magának Jézusnak az élete, a mi üdvösségünkért emberré lett Istené.
Nem megbüntet bennünket, hanem szeretetével legyőzi a rosszat, beteljesítve ünnepélyes ígéretét: „Megtisztítom őket, és az én népem lesznek, én meg az ő Istenük leszek” (Ez 37,23).
Az Úr megváltoztatja a világ történelmét, amikor a bálványimádásból az igaz hitre, a halálból az életre hív bennünket.
Ezért, kedves testvéreim, a népeket sebző sok igazságtalanság és a nemzeteket pusztító háborúk közepette állandóan felhangzik Jeremiás próféta szava, amelyet ma zsoltárként imádkoztunk: „Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, s örömet szerzek nekik fájdalmuk után” (Jer 31,13). Az embereket más emberek rabszolgáivá tevő bálványimádástól való megtisztulás megszentelődéssé válik: kegyelmi ajándékká, amely Isten gyermekeivé és egymás testvéreivé teszi az embereket. Ez az ajándék megvilágítja jelenünket, mert
a világot vérbe borító háborúk a hatalom és a pénz bálványozásának következményei. Minden derékba tört élet seb Krisztus testén.
Ne szokjunk hozzá a fegyverek zajához, a háborús felvételekhez! A béke nem pusztán erőegyensúly, hanem a megtisztult szívek gyümölcse: azoké, akik a másikban védelmezendő testvért látnak, nem pedig legyőzendő ellenséget.
A monacói egyház hivatása az, hogy békében és Isten áldásában élve tanúságot tegyen: ezért, kedves testvéreim, tegyetek sokakat boldoggá hitetekkel, valódi örömet árasszatok, olyat, amelyet nem megszerezni, hanem szeretetben megosztani kell. Ennek az örömnek a forrása Isten szeretete: szeretet a születő és szükséget szenvedő élet iránt, amelyet mindig be kell fogadni és amelyről mindig gondoskodni kell; szeretet a fiatal és idős élet iránt, amelyet minden életkor próbatételei között bátorítani kell; szeretet az egészséges és beteg, olykor magányos élet iránt, amely mindig gondoskodásra szorul. Segítsen benneteket a Boldogságos Szűz Mária, védőszentetek: Szent Devota, hogy a befogadás helyévé váljatok, ahol a kicsinyek és szegények méltóságra találnak, és ahol biztosítva van az emberek teljes körű és inkluzív fejlődése.
A világ hosszú nagyböjtjében, miközben a rossz tombol és a bálványimádás közömbössé teszi a szíveket, az Úr készíti húsvétját. Ennek az eseménynek a jele az ember: a sírból kihívott Lázár; mi, megbocsátást nyert bűnösök; a megfeszített és feltámadt Krisztus, az üdvösség szerzője. Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), aki hordozza zarándokutunkat és az Egyház küldetését a világban: Isten életének ajándékozását. Magasztos és lehetetlen feladat, ha nem adjuk oda életünket felebarátainkért. Lelkesítő és termékeny feladat, amikor az evangélium megvilágítja lépteinket.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
