Leó pápa: Isten beszél hozzánk, felkínálja barátságát – ápoljuk a vele való kapcsolatot!
Január 14-én, szerdán a Szentatya a VI. Pál teremben tartotta meg idei második általános kihallgatását, melynek keretében folytatta a múlt héten elkezdett új katekézissorozatát. Beszédének címe: A II. vatikáni zsinat dokumentumai. Dei Verbum dogmatikus konstitúció. 1. Isten mint barátaihoz szól az emberekhez. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!
Megkezdtük a II. vatikáni zsinatról szóló katekézissorozatot. Ma az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum dogmatikus konstitúció mélyebb megismerésébe kezdünk. Ez a zsinat egyik legszebb és legfontosabb dokumentuma. Bevezetésképpen segítségünkre lehet, ha felidézzük Jézus szavait: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Ez a keresztény hit egyik alapvető igazsága, melyre a Dei Verbum is emlékeztet bennünket:
Jézus Krisztus gyökeresen átalakítja az ember és Isten közötti kapcsolatot, mely ettől fogva baráti kapcsolat lesz. Ezért az új szövetség egyetlen feltétele a szeretet.
Szent Ágoston, amikor a negyedik evangéliumnak ezt a szakaszát magyarázza, a kegyelem perspektíváját hangsúlyozza: egyedül ez képes ugyanis arra, hogy Isten barátaivá tegyen bennünket az ő Fiában (Beszédek Szent János evangéliumáról: Nyolcvanhatodik beszéd [Jel, Budapest, 2011, 169–172]). Egy ősi mondás így szól: „Amicitia aut pares invenit, aut facit”, „A barátság vagy egyenlőket vesz, vagy egyenlőkké tesz.” Mi nem vagyunk egyenlők Istennel, de maga Isten tesz bennünket hozzá hasonlóvá az ő Fiában.
Ezért, amint az egész Szentírásban láthatjuk, a szövetségben van egy első, távolságot tartó mozzanat, mivel az Isten és ember közötti szövetség mindig aszimmetrikus marad: Isten az Isten, mi viszont teremtmények vagyunk; a Fiú emberi testben való eljövetelével azonban a szövetség megnyílik végső célja felé:
Jézusban gyermekeivé tesz bennünket Isten, és arra hív, hogy törékeny emberségünkben is hozzá hasonlóvá váljunk.
Tehát nem a törvényszegés és a bűn útján válunk Istenhez hasonlóvá, ahogyan a kígyó sugallja Évának (vö. Ter 3,5), hanem az emberré lett Fiúhoz való kapcsolódásunkban.
Az Úr Jézus szavai, melyeket felidéztünk – „barátaimnak mondalak benneteket” –, éppen a Dei Verbum konstitúcióban olvashatók, mely így fogalmaz: „E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15), és társalog velük (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja saját közösségébe” (DV 2). A Teremtés könyvének Istene már az ősszüleinkkel közvetlen kapcsolatban állt, párbeszédet folytatott velük (vö. DV 3); és amikor a bűn miatt ez a párbeszéd megszakadt, a Teremtő továbbra is kereste a találkozást teremtményeivel, s újra meg újra szövetséget kötött velük.
A keresztény kinyilatkoztatásban – amikor Isten azért, hogy megkeressen bennünket, Fiában testté lett – a megszakadt párbeszéd végérvényesen helyreállt: új és örök szövetség köttetett, s immár semmi sem szakíthat el bennünket az ő szeretetétől.
Isten kinyilatkoztatása tehát a barátság párbeszédes jellegét hordozza, és – miként az emberi barátságnál – nem tűri a némaságot, hanem igazi szavak cseréjéből táplálkozik.
A Dei Verbum konstitúció erre is emlékeztet bennünket: Isten beszél hozzánk. Fontos felismernünk a különbséget a beszéd és a fecsegés között: az utóbbi felszínes marad, nem hoz létre közösséget a személyek között, míg a hiteles kapcsolatokban a beszéd nem csupán tájékoztatásra és hírek közlésére szolgál, hanem annak feltárására, hogy kik vagyunk. A beszédnek kinyilatkoztató dimenziója van, mely kapcsolatot hoz létre a másikkal. Így amikor Isten szól hozzánk, önmagát Szövetségesként nyilatkoztatja ki, aki a vele való barátságra hív bennünket.
Ennek fényében az első ápolandó magatartásforma az odafigyelő hallgatás, hogy Isten igéje behatolhasson elménkbe és szívünkbe; ugyanakkor arra is meghívást kaptunk, hogy beszéljünk Istenhez, nem azért, hogy közöljük vele azt, amit már ismer, hanem hogy önmagunkat tárjuk fel önmagunk előtt.
Ebből fakad az imádság szükségessége:
az imádságban kell ugyanis megélnünk és ápolnunk a barátságot az Úrral.
Ez elsősorban a liturgikus és közösségi imában valósul meg, melynél nem mi döntjük el, mit hallgassunk meg Isten igéjéből, hanem ő maga szól hozzánk az Egyház által. A személyes imádságban is megvalósul, mely a szív és az értelem benső terében zajlik. A keresztény ember napjából és hetéből nem hiányozhat az imádságra, az elmélkedésre, az elgondolkodásra szánt idő. Csak ha beszélünk Istennel, akkor tudunk róla is beszélni.
Tapasztalatunk azt mutatja, hogy a barátságok véget érhetnek látványos szakítással, vagy akár sorozatos figyelmetlenségek miatt is, melyek fokozatosan szétmorzsolják a kapcsolatot, míg az teljesen megszakad.
Ha Jézus arra hív bennünket, hogy barátai legyünk, törekedjünk arra, hogy ne süket fülekre találjon ez a megszólítás.
Fogadjuk el a meghívását, ápoljuk a kapcsolatot, és felfedezzük majd, hogy éppen az Istennel való barátság az üdvösségünk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
