Örök rebellisek vagy nagy kiegyezők a magyarok?
Az 1867-es kiegyezés el?tt is számos olyan szerz?dés született a Habsburgok és a magyarok között, amelyek biztosították, hogy a maradék ország ne olvadjon be teljesen az osztrák tartományokba. A "kiegyezéseket" azonban a legtöbbször magyar támadások vagy politikai mozgalmak el?zték meg. Történelmi áttekintés egy konferencia alapján.
A XIX. század végén, amikor a "kurucos" magyar történetírás fénykorát élte, illetve a legsötétebb rákosista évtizedekben, amikor Mód Aladár 400 év - Küzdelem az önálló Magyarországért című könyve alapján az 1526 utáni történelmünket folyamatos szabadságharcnak tüntették fel, feledésbe merült egy fontos szempont. Az, hogy a Habsburgok és a magyarok 1526 és 1918 között - minden konfliktus dacára - 392 éven át sokszor együttműködtek egymással.
A szaktudósok már rég meghaladták a "nemzeti kommunista" történelemszemlélet alapját képező 1943-as Mód Aladár-művet, amelyet Rákosi Mátyás idején adtak ki újra és újra. Sőt már a Kádár-korszakban is inkább a mérsékelt álláspont került előtérbe, igaz, akkor meg a mindent átható "osztályharcos" szemlélet torzította a történelemfelfogást. (A vulgármarxista szemlélet ott is tulajdonviszonyokon alapuló "társadalmi osztályokat" látott, ahol például a születéstől - és nem a birtoklástól - függő rendiség volt jellemző.)
Manapság, miközben a szaktörténészek már jóval többet és pontosabbat tudnak a XVII. századról, mintha a XIX. századi és az 1950-es évekbeli történelemszemlélet furcsa vegyüléke éledt volna fel, és az 1867-es kiegyezéssel szembenálló függetlenségi, "kurucos" szemlélet uralja a közfelfogást és a történelemtudatot.
Kiegyezéseket kerestek a kutatók
Alighanem ezért rendezett konferenciát a Habsburg Történeti Intézet és a Budapesti Andrássy Egyetem Közép-Európa Tanulmányok Fakultása "Kompromisszumok a közép-európai politikai kultúrában" címmel a közelmúltban. A rendezvényen azonban a másik végletbe estek a magyar történészek, és szinte mindenütt kompromisszumokat találtak az 1526 utáni magyar történelemben (kivéve Rainer M. Jánost, aki a - cikkünk témájától távolabb eső - Kádár-korszakot elemezte).
A legmeglepőbb előadást Pálffy Géza történész, a Történettudományi Intézet kutatója tartotta, aki az úgynevezett hosszú XVII. századot, az 1606 és 1711 közötti periódust elemezte. A korszak elején az ország még három részre volt szakítva: középen a törökök, északon és nyugaton a Habsburg-uralkodók irányítása alatti terület, keleten pedig Erdély élte - nem túl nyugodalmas - napjait (lásd a fenti térképen). A korszak végén pedig, a török kiverése után, a Rákóczi-szabadságharcban kerültek szembe egymással kurucok és a Habsburg-hű labancok.
Elvileg ez lenne a "kurucos" szabadságharcok időszaka, Bocskai, Bethlen, Thököly és a Rákóczi famíliából kikerült fejedelmek fellépésének periódusa. Aki velük szemben a Habsburgokkal való megegyezésre törekedett, mint például Károlyi Sándor, az 1711-es szatmári béke megkötője (az 1703-1711 közötti Rákóczi-szabadságharc lezárója) viszont árulónak minősült hosszú évszázadokon át. Valójában Pálffy Géza szerint Károlyi volt Magyarország akkori modernizációjának megalapozója, és a XVIII. századi prosperitást, az 1700-as évek fellendülését is ez a megbékélés, a szatmári egyezség, "kiegyezés" tette lehetővé.
Pálffy a hosszú XVII. században így öt különböző kiegyezésre hívta fel a jelenlévők figyelmét. Szinte karikírozva a "szabadságharcos" szemléletet, ő éppen a Bocskai-felkeléssel, illetve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmeknek a királyi Magyarországra vezetett hadjárataival vagy a Rákóczi-szabadságharccal szemben az ezeket követő kompromisszumokat emelte ki. Szerinte éppenhogy nem örök rebellisek voltak a magyarok ebben az időben, hanem nevezhetnénk őket "örök kiegyezőknek" is.
Az első kiegyezés: Pozsony, 1608
Pálffy az első kompromisszumra, kiegyezésre 1608-ban bukkant. Ekkor Bocskai István már halott volt, a bécsi és a zsitvatoroki béke véget vetett a tizenöt éves háborúnak a törökkel, és a feudális magyar rendek is békét kötöttek a Bocskai-féle szabadságharc után a Habsburgokkal. Az igazi kiegyezés azonban Pálffy szerint 1608-ban, a pozsonyi országgyűlésen következett be. Ekkor választották nádorrá Illésházy Istvánt, aki korábban a Habsburgok elleni felkelést vezető Bocskai híve volt. Ekkor, 1608-ban cikkelyezték be a törvények közé - méghozzá első helyen! - a vallásszabadságról szóló határozatot is, amely a protestáns magyarok számára volt jelentős vívmány, s amelyet II. (Habsburg) Mátyás király is szentesített.
Vagyis a kompromisszumra törekedett mind a bécsi udvar, mind pedig a három részre szakadt országnak az a harmada, amely a Habsburgok uralma alatt maradt. Pontosabban tehát nem az ország, hanem a megmaradt országrész elitje egyezett ki a Habsburgokkal.
Az ugyanis bizonyosan nem tekinthető hosszú távon az egész ország érdekének, hogy a főnemesek korlátozni próbálták a király jogát a szabad királyi városi címek - és az ezzel járó kiváltságok - adományozására. Így a polgárságot, a városokat gyengítették a magyar főurak, visszavetve az ország gazdasági fejlődését. Az 1608. évi VI. törvénycikk ugyanis kimondta "ezentul a királyi felség, az országban bármilyen várost is, a magyar tanács nélkül, ki ne vegyen és szabaddá ne tegyen", "se valamely fekvő jószágot (...) valamely községnek semmi ürügy alatt ne adományozzon".
A második kiegyezés: Sopron, 1622
Mindeközben a pozsonyi országgyűlés nem feledkezett meg arról, hogy királyi hitlevél erősítse meg a "karokat és rendeket" addigi kiváltságaikról és szabadságaikról. Az ország elitje ezzel a különállását is őrizte, megakadályozva a Habsburgok központosító törekvéseit. Magyarországot tehát nem sikerült Bécsnek a többi örökös tartomány közé beolvasztania, a magyar függetlenség elemei megmaradtak a hosszú XVII. században is. Ezt szolgálta a második, soproni kiegyezés 1622-ben is.
Ezt Bethlen Gábor hadjárata előzte meg 1620-21-ben. A protestáns erdélyi fejedelem ekkor tulajdonképpen Magyarország választott királya is volt, de végül nem koronáztatta meg magát. Annyit azonban elért, többek között az 1621-es nikolsburgi békével, amelyet a Habsburgokkal kötött, hogy a királyi Magyarország tovább őrizte különállását Béccsel szemben.
A cseheket el tudták tiporni a Habsburgok, a magyarokat nem
Mindez nagy jelentőségű, hiszen ha arra gondolunk, hogy a cseh rendeket gyakorlatilag megsemmisítették, a cseh rendi alkotmányt felszámolták, és Csehországot gyakorlatilag beolvasztották a Habsburg örökös tartományok közé az 1620-as fehérhegyi csata után a győztes osztrákok. Ebből a szemszögből nézve az 1622-es magyar kiegyezés igenis komoly eredmény volt. (Bár ezt Bethlen kemény harcai, például csapatainak 1621-es érsekújvári diadala előzte meg, amit nem szabad elfelejtenünk - még ha Pálffy ezt nem hangsúlyozta is túlzottan.)
A harmadik kiegyezés: Pozsony, 1646-47
1646-47-ben nagyjából hasonló folyamatok játszódnak le, csak más volt az erdélyi fejedelem: Bethlen rendkívül tehetséges utóda, I. Rákóczi György fejedelem. Rákóczi 1645-ben megköti a linzi békét, rá egy-két évvel pedig a királyi Magyarország rendjei az 1646-47-es pozsonyi országgyűlésen kötnek kompromisszumot a Habsburgokkal Pálffy szerint. Ez a kompromisszum azonban - tegyük hozzá - inkább megint káros volt: a nemesek kiváltságait bástyázta körül a városokkal szemben. A protestáns magyarok számára így is 90 templom átadásába egyezett bele a Habsburg uralkodó, III. Ferdinánd, aki tehát tényleg engedményt tett, katolikus létére.
A negyedik kiegyezés: Sopron, 1681
Kiegyezésnek tartja Pálffy az 1681-es soproni országgyűlést is Thököly kurucainak fellépése után. A Magyar történelmi kronológia szerint valóban engedményeket tett ekkor I. Lipót császár. Thökölyt magát is meghívta erre az országgyűlésre, a kuruc vezér azonban nem ment el, sőt követeket sem küldött. Ennek ellenére a Habsburgok eltörölték az 1671-ben bevezetett új adókat, a vallásszabadságot erősítették (a magyar lázadók protestánsok voltak elsősorban, a Habsburgok a katolikus vallást próbálták erőltetni), kimondták a magyar kamara egyenrangúságát az udvari kamarával, ami tulajdonképpen Magyarország státuszának elismerését, illetve külön igazgatásának garantálását jelentette.
1681 után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet: Bécs 1683-as török ostroma után a Habsburgok vezetésével, európai együttműködéssel megindult az oszmánok kiszorítása Magyarország hódolt területeiről. 1686-ban felszabadult Buda, hamarosan az ország nagy része Habsburg uralom alá jutott. Az ezutáni konfliktusok és kiegyezések így már nem egy három-négyszereplős (a királyi Magyarország elitje, Bécs, Erdély és a törökök) politikai csatározássorozat epizódjait jelentették, hanem magyar rebellisek és Habsburgok (valamint a hozzájuk hű magyarok) kerültek egymással szembe, például az 1703-1711 közötti Rákóczi-szabadságharc idején.
Az ötödik kiegyezés: 1711
Az ötödik kiegyezés a már említett, 1711-es szatmári béke Pálffy szerint, amely a Rákóczi-szabadságharcot zárta le, és ez valóban tekinthető kompromisszumnak is, hiszen visszaállította ugyan a Habsburg-uralmat Magyarországon, de megszilárdította a magyar rendiség helyzetét - a Magyar történelmi kronológia című kötet szerint.
További kiegyezések: 1840, sőt 1848!
A konferencia későbbi előadói a XIX. századtól folytatták a kiegyezéseket. Így Erdődy Gábor, az ELTE professzora az 1848-as áprilisi törvényekben fedezte fel a kompromisszumot, amelyet a bécsi udvar és a magyar liberális nemesi ellenzék kötött meg. Igaz, itt mindkét fél a saját pozícióinak erődösödésére számított, tehát nem hosszú távú volt a megállapodás, a pillanatnyi (mondjuk így: forradalmi) helyzetre való reagálást jelentette. Mindehhez hozzátehetjük: Kossuth Lajos maga is önmérsékletet tanúsított, amikor nem magát tolta előtérbe 1848 áprilisában, hanem Batthyány Lajos alakíthatta meg az első magyar felelős minisztériumot, azaz kormányt.
Erdődy előadása után az [origo]-nak elmondta, hogy a Habsburg-magyar viszonyban lehet kompromisszumok sorozatáról beszélni, és ezen a konferencián tényleg ez domborodott ki, bár azért persze konfliktusok is voltak szép számmal. Erdődy szerint akár megegyezésnek, kiegyezésnek is hívhatók az évszázadok során kötött Habsburg-magyar megállapodások, bár ő nem ezt a fogalmat használja az esetükben. Így nem zárta ki kérdésünkre azt sem, hogy Király Béla - 1956-os tábornok, aki amerikai emigrációjában történészként is dolgozott - tézise nyomán az 1840-es kompromisszumot is kiegyezésnek nevezzük.
Az 1839-1840-es országgyűlésen a Deák Ferenc vezette nemesi ellenzék érte el számos, a polgári fejlődés felé mutató törvény elfogadtatását. Így jött létre a gyártörvény és a váltótörvény, illetve az önkéntes örökváltság a jobbágyság felszámolására. (A jobbágyság általános és végleges felszabadítása viszont az 1848-as áprilisi törvényekig váratott magára.) Politikai része is volt a Béccsel ekkor kötött alkunak: ekkor engedték ki a börtönből Kossuth Lajost és Wesselényi Miklóst.
Egy 1790-es "kiegyezés" is megelőzte az "igazit", az 1867-est
Sőt, ha visszatekintünk, akkor a konferencián témaként nem szereplő XVIII. században az 1711-es szatmári békén kívül is találunk hasonló kompromisszumot. II. József, a kalapos király halála után a "magyar nemesi felbuzdulás" lecsillapítására hozott 1790-91-es X. törvénycikkelyben II. Lipót Habsburg uralkodó ugyanis elismerte, hogy Magyarországot saját törvényei szerint kell kormányozni. A törvény ugyanis kimondta: "Magyarország, (...) szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (...) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal biró, (...), tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország".
A konferencia utolsó előadójaként Gerő András történész végül az 1867-es "igazi" kiegyezésről beszélt. Gerő szerint ez három igényből kettőt teljesített: egyesítette a történelmi Magyarország területeit, illetve magyar dominanciát hozott létre ezen az integrált területen. A harmadik igényt, Magyarország teljes függetlenségét azonban nem biztosította.
Ugyanakkor az 1867-es kiegyezés Magyarországot, illetve a magyar elitet fél évszázadra bevonta egy európai nagyhatalom döntéshozatali mechanizmusába, ha nem is egyenrangú félként, de jelentős pozíciókat biztosítva számára. Az osztrák-magyar kiegyezés rendkívüli gazdasági fejlődést is hozott magával. Ugyanakkor a nemzetiségi törekvéseket a birodalom mindkét felében továbbra is inkább elnyomták vagy figyelmen kívül hagyták. Végül ezek a törekvések és a vesztes I. világháború okozta az 1867-es kiegyezés bukását 1918-ban.
Szegő Iván Miklós, origo
