XIV. Leó pápa: A világ romjai között kínáljatok lehetőséget az újjászületésre!
December 1-jén, hétfő délelőtt a Szentatya a Harissában található Libanoni Miasszonyunk-kegyhelyen találkozott a püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel és lelkipásztori munkatársakkal. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk:
Kedves püspöktestvérek, paptestvérek, szerzetesek, testvéreim, jó napot kívánok! Jó napot kívánok! [arab nyelven]
Nagy örömmel találkozom veletek ennek az apostoli látogatásnak a keretében, amelynek mottója: „Boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9). A sokszínűségében is egységes libanoni egyház e szavaknak az ikonja, ahogy azt Szent II. János Pál mondta, aki nagyon szerette népeteket: „A mai Libanonban – mondta – a remény felelősei vagytok” (Üzenet Libanon lakosainak, 1984. május 1.); és hozzátette: „Teremtsetek testvéri légkört ott, ahol éltek és dolgoztok. Ne legyetek naivak, mégis adjatok bizalmat másoknak, és legyetek kreatívak, hogy győzelemre juttassátok a megbocsátás és az irgalom újjáteremtő erejét” (uo.).
A tanúságtételek, melyeket hallottunk – köszönet mindannyiatoknak! –, arról árulkodnak, hogy e szavak nem voltak hiábavalóak, sőt meghallgatásra és válaszra találtak, mert itt folyamatosan építik a közösséget szeretetben.
A pátriárka szavaiban – akinek szívből köszönetet mondok – felfedezhetjük ennek az elszánt állhatatosságnak a gyökerét. Ezt az állhatatosságot jelképezi a csendes barlang, ahol Szent Charbel az Istenanya képe előtt imádkozott, és ennek a harissai kegyhelynek a jelenléte, mely az egész libanoni nép egységének a jele. Mária mellett állva Jézus keresztjénél (vö. Jn 19,25) imádságunk – ez a szíveket összekötő láthatatlan híd – erőt ad ahhoz, hogy reménykedjünk és dolgozzunk, akkor is, amikor fegyverek ropogását halljuk magunk körül, és a mindennapi élet követelményei is kihívássá válnak.
Az egyik szimbólum, amelyet e látogatás „logója” tartalmaz, a horgony. Ferenc pápa gyakran emlegette beszédeiben mint a hit jelét, amely lehetővé teszi, hogy szakadatlanul haladjunk előre, a legsötétebb időkben is, egészen az égig. Azt mondta: „Hitünk az égbe vetett horgony. Életünk az égben van lehorgonyozva. Mit kell tennünk? Megkapaszkodni a kötélben […]. Haladunk előre, mert biztosak vagyunk abban, hogy életünknek horgonya van az égben, azon a parton, ahová érkezünk majd” (Általános kihallgatás, 2017. április 26.).
Ha békét akarunk építeni, vessük horgonyunkat az égbe, és ott szilárdan megkapaszkodva szeressünk attól való félelem nélkül, hogy elveszítjük, ami mulandó, és nagylelkűen, mérték nélkül adjunk!
E gyökerekből – melyek erősek és mélyek, mint a cédrusoké – kinő a szeretet, és Isten segítségével a szolidaritás konkrét és maradandó tettei születnek.
Youhanna atya Debbabiyéról beszélt nekünk, arról a kis faluról, ahol szolgálatát végzi. Ott – a legnagyobb szükség közepette és bombázások fenyegetése alatt – keresztények és muszlimok, libanoniak és a határon túlról érkezett menekültek békében élnek együtt és segítik egymást. Álljunk meg annál a képnél, amelyet ő sugallt: a szír pénzérme, amelyet a libanoniak mellett találtak az alamizsnák között. Ez fontos részlet: emlékeztet arra, hogy a szeretetben mindegyikünknek van mit adnia és kapnia, és hogy kölcsönös ajándékozásunk mindenkit gazdagít és közelebb visz Istenhez.
XVI. Benedek pápa, amikor ebben az országban tett látogatása során arról beszélt, hogy a szeretetnek egyesítő ereje van a próbatételek idején is, ezt mondta: „Éppen most, ilyen helyzetben kell ünnepelni a szeretet győzelmét a gyűlölet fölött, a megbocsátásét a bosszú fölött, a szolgálatét az uralom fölött, az alázatét a gőg fölött, az egységét a megosztottság fölött, […]
tudnunk kell szenvedéseinket Isten felé irányuló szeretetkiáltássá és felebarátunk felé forduló irgalomüzenetté alakítani” (Beszéd a harissai Szent Pál-bazilika meglátogatásakor, 2012. szeptember 14.).
Csak így nem roppant össze bennünket az igazságtalanság és a visszaélés, még akkor sem, ha – mint hallottuk – olyan személyek és szervezetek árulnak el bennünket, amelyek gátlástalanul spekulálnak azok kétségbeesésén, akiknek nincs más választásuk. Csak így lehet ismételten remélni a holnapban, még ha a jelen nehézségei szinte elviselhetetlenek is. Ezzel kapcsolatban gondolok mindannyiunk felelősségére a fiatalok iránt. Fontos előmozdítani jelenlétüket, az egyházi intézményekben is, nagyra értékelve azt az újat, amit nyújtani tudnak, és teret adva nekik. Egy olyan világ romjai között is, amelynek megvannak a maga fájdalmas kudarcai, konkrét és reális lehetőségeket kell kínálni nekik az újjászületéshez és a jövőbeli növekedéshez.
Loren a migránsok között végzett szolgálatáról beszélt nekünk. Ő maga is migráns, és régóta azon fáradozik, hogy támogassa azokat, akik nem szabad választásból, hanem szükségből voltak kénytelenek mindent elhagyni, hogy otthonuktól távol keressenek élhető jövőt. James és Lela története, melyet Lela elmondott, mélyen megérint bennünket, és megmutatja, milyen borzalmakat szül a háború sok ártatlan ember életében. Ferenc pápa sokszor figyelmeztetett bennünket beszédeiben és írásaiban, hogy hasonló drámák láttán nem maradhatunk közömbösek, és hogy fájdalmuk ránk tartozik és megszólít bennünket (vö. Homília az elvándorlók és menekültek világnapján, 2019. szeptember 29.). Egyrészt bátorságuk Isten fényéről beszél, amely – ahogy Loren mondta – a legsötétebb helyzetekben is felragyog; másrészt azonban az, amit átéltek, arra kötelez bennünket, hogy
dolgozzunk annak érdekében, hogy senkinek ne kelljen többé elmenekülnie hazájából értelmetlen és kegyetlen konfliktusok miatt, és aki közösségeink ajtaján kopogtat, sose érezze magát elutasítva, hanem fogadjuk őt azokkal a szavakkal, amelyeket Loren idézett: „Isten hozott itthon!”
Erről tanúskodik Dima nővér tapasztalata is, aki az erőszak kitörésekor úgy döntött, hogy nem hagyja el a terepet, hanem nyitva tartja az iskolát, amely így a menekültek befogadásának helyévé és rendkívüli hatékonyságú nevelési központtá vált. Azokban a termekben ugyanis nemcsak anyagi segítséget és támogatást nyújtanak, hanem ott megtanulnak és megtanítanak megosztani „a kenyeret, a félelmet és a reményt”, szeretni a gyűlölet közepette is, szolgálni a fáradtságban is, és hinni egy minden várakozást felülmúló jövőben. A libanoni egyház mindig nagy gondot fordított az oktatásra. Bátorítlak mindnyájatokat, hogy folytassátok ezt a dicséretes munkát. Döntéseitek – melyeket a legnagylelkűbb szeretet indít – elsősorban a rászorulókat szolgálja: azokat, akik nem képesek magukon segíteni, és akik szélsőséges helyzetekbe kerültek. Így az értelem formálása mindig egységben marad a szív nevelésével. Ne feledjük, hogy
első iskolánk a kereszt, egyetlen tanítónk pedig Krisztus (vö. Mt 23,10).
Charbel atya ezzel kapcsolatban, börtönlelkészi tapasztalatáról beszélve elmondta, hogy éppen ott, ahol a világ csak falakat és bűncselekményeket lát, mi a fogvatartottak tekintetében – olykor elveszettnek tűnő, máskor új reménytől csillogó szemeikben – az Atya gyengéd szeretetét fedezzük fel, aki sosem fárad bele a megbocsátásba. És valóban így van: Jézus arcát látjuk visszatükröződni azokén, akik szenvednek, és azokén, akik kezelik az élet ejtette sebeiket. Hamarosan egy szimbolikus gesztust teszünk: átadjuk az aranyrózsát ennek a kegyhelynek. Ősi gesztus ez, amelynek egyik jelentése az, hogy életünkkel Krisztus jó illata legyünk (vö. 2Kor 2,14). E kép előtt óhatatlanul is a libanoni asztalok illatára gondolok, amelyek híresek az ételek változatosságáról és erős közösségi dimenziójukról. Ez az illat ezer illatból tevődik össze, melyek egyediségükben, de olykor együttesen is elárasztanak bennünket. Krisztus illata is ilyen. Nem kevesek számára elérhető, drága termék ez, hanem olyan aroma, amely egy bőséges asztalról árad, amelyen sokféle étel kap helyet, és amelyről mindenki egyszerre vehet. Ebben a szellemben végezzük el ezt a kis szertartást, és főként ebben a szellemben igyekezzünk mindennap egységben, szeretetben élni!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
