XIV. Leó pápa: A nemzetek vezetői hallják meg a szegények kiáltását!
November 16-án délelőtt, az évközi idő 33. vasárnapján, a Szentatya ünnepi szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában a szegények jubileuma és a szegények kilencedik világnapja alkalmából. A pápa a mise előtt a bazilika előtti térre is kiment, és köszöntötte az egybegyűlteket. Az alábbiakban XIV. Leó pápa mise előtti köszöntésének és teljes homíliájának fordítását közzétesszük.
Köszöntés a Szent Péter téren összegyűlt hívekhez a mise előtt:
Jó napot, szép vasárnapot kívánok! Jó napot mindnyájatoknak, Isten hozott benneteket!
Amikor az evangéliumot olvassuk, az egyik jól ismert mondat így szól: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Mi mindannyian az Úr szegényei közé szeretnénk tartozni, mert életünk Isten ajándéka, melyet nagy hálával fogadunk. Köszönöm nektek, hogy itt vagytok! A bazilika most kicsinek bizonyul… Ti az Egyházhoz tartoztok, és a kivetítőkről is követhetitek a szentmisét. Nagy szeretettel, nagy hittel vegyetek részt rajta, és tudjátok, hogy mind egyek vagyunk Krisztusban! Most tehát bemutatjuk a szentmisét, utána pedig találkozunk az Úrangyala elimádkozásakor itt, a téren. Isten áldjon meg mindnyájatokat! Szép vasárnapot!
XIV. Leó pápa homíliája:
Kedves testvéreim!
Az egyházi év utolsó vasárnapjai arra indítanak bennünket, hogy a történelemre annak végső kimenetele szempontjából tekintsünk. Az olvasmányban Malakiás próféta az „Úr napjának” eljövetelében az új idő kezdetét pillantja meg. Úgy írja le, mint Isten idejét, amikor – mint az igazság napját felkeltő hajnal – a szegény és egyszerű emberek reménye végső és végérvényes választ kap az Úrtól, és amikor a gonoszoknak és különösen a védteleneket, szegényeket sújtó igazságtalanságuknak a műve gyökerestül kiszaggattatik és mint a szalma elégettetik.
Az igazságnak ez a felkelő napja – mint tudjuk – maga Jézus. Az Úr napja ugyanis nemcsak a történelem utolsó napja, hanem Isten királyi uralma is, mely közel jön minden emberhez Isten érkező Fiában. Az evangéliumban Jézus – korának tipikus apokaliptikus nyelvezetét használva – bejelenti és bevezeti ezt az uralmat: hiszen ő maga Istennek az uralma, amely jelenvalóvá válik és utat tör magának a történelem drámai eseményei között. Ezért ezek az események nem rémíthetik meg a tanítványt, hanem még kitartóbbá kell tenniük a tanúságtételben, és tudatosítaniuk kell benne, hogy Jézus ígérete mindig élő és hűséges: „Egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről” (Lk 21,18).
Testvéreim, ez az a remény, amelyhez elszakíthatatlanul hozzá vagyunk kötve, még az élet nem mindig derűs eseményei között is. Ma is „az Egyház a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját, az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön” (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 8). És ahol minden emberi remény szertefoszlani látszik, ott még rendíthetetlenebbé válik az egyetlen, az égboltnál és a földnél is szilárdabb bizonyosság: az Úr egyetlen hajszálunkat sem engedi elveszni.
Az üldöztetések, a szenvedések, a fáradalmak, az élet nyomasztó valóságai, a társadalom elnyomó működésmódjai között Isten nem hagy magunkra. Ő úgy mutatkozik meg, mint aki mellettünk foglal állást. Az egész Szentíráson végighúzódik ez a vörös fonal:
a Biblia olyan Istenről beszél, aki mindig a legkisebb mellé, az árva, az idegen és az özvegy mellé áll
(vö. MTörv 10,17–19). És Jézusban, az ő Fiában Isten közelsége eléri a szeretet tetőpontját: ezért Krisztus jelenléte és szava örvendezéssé, „jubileummá” válik a legszegényebbek számára, hiszen ő azért jött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek és az Úr kegyelmi esztendejét hirdesse (vö. Lk 4,18–19).
Mi is különös módon részesei vagyunk ennek a kegyelmi esztendőnek, éppen ma, amikor a szegények világnapján a szegények jubileumát ünnepeljük. Az egész Egyház ujjong és örvendezik, és mindenekelőtt nektek, kedves testvéreim, szeretném nyomatékosan továbbadni az Úr Jézus megváltozhatatlan szavait: „Dilexi te – Szerettelek téged” (Jel 3,9). Igen,
kicsinységünk és szegénységünk ellenére Isten úgy tekint ránk, mint senki más, és örök szeretettel szeret bennünket.
És az ő Egyháza még ma is – talán különösen ebben a korban, mely a szegénység régi és új formáinak sebeit hordozza – a „szegények anyja, a befogadás és az igazságosság helye” akar lenni (Dilexi te apostoli buzdítás, 39).
A szegénység mennyi formájától szenved világunk! Első helyen az anyagi szegénység áll, de számos erkölcsi és lelki szegénység is van, melyek gyakran különösen a fiatalokat sújtják. És a dráma, mely mindegyiket átjárja: a magány. Ez arra indít bennünket, hogy a szegénységet átfogó módon szemléljük, mert bár kétségtelenül szükséges olykor a sürgős szükségletekre válaszolni, mégis általánosságban
a figyelem kultúráját kell kialakítanunk, hogy ledöntsük a magány falait.
Ezért figyelni akarunk a másikra, minden egyes emberre, ott, ahol vagyunk, ahol élünk; továbbadjuk ezt a magatartást már a családban, és konkrétan megéljük a munkahelyünkön, az iskolában, a különféle közösségekben, a digitális világban, mindenütt – elmegyünk a perifériákig, és Isten gyengédségének tanúivá válunk.
Ma különösen is a háborús helyzetek, amelyek sajnos a világ több térségében jelen vannak, mintha tehetetlenségre kárhoztatnának bennünket. De a tehetetlenség globalizációja hazugságból fakad, annak elhitetéséből, hogy a történelem mindig is ilyen volt, és nem változhat meg. Az evangélium azonban azt mondja nekünk, hogy éppen a történelem megrendítő eseményei közepette eljön az Úr, hogy megmentsen bennünket. Nekünk pedig, keresztény közösségnek ma élő jeleivé kell válnunk ennek a megmentésnek a szegények között.
A szegénység kérdőre vonja a keresztényeket, de kérdőre vonja azokat is, akik a társadalomban vezető szerepet töltenek be. Ezért arra buzdítom az államfőket és a nemzetek vezetőit, hogy hallják meg a legszegényebbek kiáltását.
Nem lehetséges béke igazságosság nélkül, és a szegények sokféleképpen emlékeztetnek erre bennünket: elvándorlásukkal és kiáltásukkal, melyet gyakran elnyom a jólét és a fejlődés mítosza, amely nem vesz tudomást mindenkiről, sőt sokakat sorsukra hagy.
Szeretném kifejezni hálámat a szeretetszolgálat munkatársainak, a sok önkéntesnek, mindazoknak, akik a legszegényebbek helyzetének enyhítésével foglalkoznak, egyúttal szeretném arra bátorítani őket, hogy egyre inkább a társadalom kritikus lelkiismerete legyenek. Jól tudjátok, hogy a szegények kérdése hitünk lényegéhez vezet vissza, hiszen számunkra ők Krisztus saját teste, és nem csupán szociológiai kategória (vö. Dilexi te, 110). Ezért „az Egyház mint anya együtt halad mindazokkal, akik úton vannak. Ahol a világ fenyegetést lát, ott ő gyermekeit látja: ahol falakat emelnek, ő hidakat épít” (uo. 75).
Kötelezzük el magunkat mindannyian! Amint Pál apostol írja a tesszalonikai keresztényeknek (vö. 2Tessz 3,6–13), az Úr dicsőséges eljövetelére várva nem élhetünk zárkózott életet, nem élhetünk olyan vallásos befelé fordulásban, amely közömbös másokkal és a történelemmel szemben. Ellenkezőleg,
Isten országát keresni azt jelenti, hogy az emberi együttélést a testvériség és méltóság terévé szeretnénk alakítani, kivétel nélkül mindenki számára.
Mindig leselkedik ránk a veszély, hogy szétszórt vándorként éljünk, nem törődve végső célunkkal, és nem figyelve azokra, akik velünk együtt járják az utat.
Ma, a szegények jubileumán inspiráljon bennünket azoknak a szenteknek a tanúságtétele, akik a leginkább rászorulókban szolgálták Krisztust, s a kicsinység és a lemondás útján követték őt. Különösen is Labre Szent Benedek József (Benoit-Joseph Labre) alakját szeretném szemetek elé állítani, aki „Isten vándoraként” olyan életet élt, amely méltóvá teszi arra, hogy minden hajléktalan szegény védőszentje legyen. A Boldogságos Szűz Mária – aki a Magnificatban újra és újra emlékeztet bennünket Isten választásaira, és hangot ad azoknak, akiknek nincs hangjuk – segítsen belépnünk Isten országának, királyi uralmának új logikájába, hogy keresztény életünkben mindig jelen legyen Isten befogadó, megbocsátó, sebeket kötöző, vigasztaló, gyógyító szeretete!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
